Évzáró séta

Hacsak nem szánjuk el magunkat holnap is egy sétára, akkor a mai volt az idén az utolsó, természetbe kimenős délutánunk.

Az apropót az szolgáltatta, hogy anno nyertünk egy családi belépőt a Zselici Csillagparkba, amit valahogy nem sikerült felhasználnunk. Eddig. A mai volt az utolsó nap, amikor csoportokat fogadtak a Parkban, nosza, be a kocsiba, és irány Kardosfa!
De mivel korán indultunk, az előadás pedig csak félháromkor kezdődött, tovább autóztunk a ropolyi tóhoz. Nem jártunk itt régen, még nem is láttuk az információs pont mellé kiépített pihenőhelyet, a tavat. Gyönyörűen sütött a nap, és a hideg szél ellenére is érdemes volt kiszállni a kocsiból, és körbejárni a csillogó vizet, ellőni egy-egy fotót, melegíttetni a hátunkat a nappal. 
Az északi parton, a víz szélén helyes kis gomba formájú asztalok és ülőkék várják a fáradt vándort, a patakon stabil hídon lehet átkelni. Gondoltak a horgászokra is: masszív stégek szegélyezik a tavat körben, itt-ott elárvult csónak pihen a víz szélén.

A nyugati oldalon sétálva még jeget is találtunk: az árnyékban jéghártya képződött a vízen, megakasztva annak sodrását, érdekes látványt nyújtva. A tó szélén rügyezik a nyír (vagy nyár - folyton összekeverem), csodás színben pompázó virágát muszáj volt megörökíteni:

Az út felőli oldalon jobban ért bennünket a szél, nem is időztünk ott sokat. Szemben rendíthetetlenül álltak a fák, vöröses színű ágaik a tó fölé hajoltak. Mi pedig vetettünk egy utolsó pillantást a tóra, és visszaültünk az autóba, hogy meg se álljunk a Csillagparkig.

De mivel még mindig volt időnk kezdésig, felmásztunk a kilátóba, amit legutóbbi látogatásunk alkalmával zárva találtunk. Az építmény belülről is érdekes látványt nyújt, mint a mellékelt kép mutatja:

Fentről, 25 méteres magasságból pedig messzire elláttunk: alattunk hevert a bemutatóépület és a csillagkép-játszótér, északra fordulva a helyenként kivágott erdők húzódtak, keleten pedig a kardosfai vadászház épületét is láthattuk.

Körbetekertük magunkat a kilátó tengelyén, és bőven időben értünk le ahhoz, hogy felmelegedjünk az épületben, mielőtt megkezdődik a program.

Kis csoportunk - melynek tagja volt a város első embere és felesége is - először a kupolába mászott fel, hogy András előadása után megnézzük a Napot, megkeressük a füstszerű napkitöréseket (bocs: protuberanciákat) a felszínén. Egészen más ilyesmit az embernek a saját szemével látnia, mint fényképen! Pedig láttam már sokszor, de a látcsövön át más az élmény...

Ezt követően a kint felállított távcsövön át is megszemléltük ragyogó napunkat, fehérben, napfoltlesben. Láttunk is egy kisebb csoportot, északnyugati irányban - ahogy András mondta: tizenegy óránál :) - : kis szigetek a nagy fehér óceánban.

Visszatérve az épületbe, elmerültünk a meteorok és meteoritok világában, megcsodáltuk a vasmeteorit-metszetek widmanstätten-mintázatát (hű, de nehéz szó ez!), majd beültünk a planetáriumba, ahol először dr. Kolláth Zoltán rég látott, megunhatatlan kisfilmjét néztük meg először, utána pedig egy hosszabb filmet a fényszennyezésről, csillagokról a Scilla "űrhajó" fedélzetéről.

Igazán informatív és szórakoztató majdnem-két óra volt, ezer köszönet érte Maczó Andrásnak! Ezúton is boldog új évet kívánok a Csillagpark minden dolgozójának, és remélem, találkozunk jövőre is!

(További képekért ide kattints!)

Fel a hegyre! - Ság-hegy

A "Fel a hegyre!" túrasorozat mai darabjának a Kemenesalja közepén található Ság-hegyet jelölték ki a szervezők. Mivel sem a terep, sem a táv nem ígérkezett túlságosan nehéznek, úgy gondoltuk, karácsony utáni levezetőnek (a sok szénhidrát után) éppen jó lesz. Ragyogó napsütésben ültünk autóba és indultunk neki a majd' 140 km-es útnak.
A köddel Kiskorpádon találkoztunk össze, és nem is hagyott el bennünket egész nap. Hiába reménykedtünk, hogy később jobb lesz, kisüt a nap és a köd felszáll - esze ágában se volt. Így aztán a fotók homályosak lettek, a kilátás egyenlő a nullával, az idő hideg maradt - de a jókedvünk töretlen!
Tíz óra körül értünk Celldömölkre, ahol a Vulkán Park látogatóközpontja mellett parkoltunk le, és indultunk neki a hegynek. Méghozzá szó szerint, mert az aszfalt út 19 százalékos emelkedésével rögtön megdolgoztatta a hosszú ülésben elgémberedett lábainkat. Le is tértünk róla, amint megláttuk az útról leágazó gyalogösvényt, és az ezen kialakított lépcsőn másztunk fel a hegyet körbekerülő sárga jelzést követve.

Az egykor osztályozóként működő épület mellett folytatódott a lépcsők sora, majd néhány méternyi vízszintes haladás után ismét a kiépített kaptatón mentünk tovább, míg el nem értük a múzeum épületét. Itt elidőztünk egy kicsit, "kiolvastuk" a kőzetminták mellé állított információs könyvet - melynek vaslapokkal biztosítottak időállóságot -, és tovább követve a sárga háromszög jelzést, felmásztunk a csúcsra.

Talán mondanom sem kell, napsütésnek nyoma sem volt, az egész hegytető ködbe burkolózott. Kilátni lehetett ugyan, de látni semmit. Se a környező tájat, se - később - a kráter mélyét, se a bányászattal lecsupaszított hegyoldalt. Még a trianoni emlékkereszt is beleszürkült a tájba. Azért próbálkoztunk: mivel meglehetősen sokan gyűltek össze az emléklap-osztó asztal és a forralt boros bogrács körül, továbbmentünk az első ösvényen, amit találtunk. Megkerültük a néhány méterrel fölénk magasodó csúcsot, és elindultunk körbejárni a kráter peremét.
No, ez az, ami nem sikerült. A keskeny ösvény először vizes bozótosba fulladt, majd, miután átverekedtük magunkat a vendégmarasztaló ágakon, zsákutcába jutottunk. Kénytelenek voltunk a kökénnyel szegélyezett útról visszafordulni.
Inkább leereszkedtünk egy szinttel lejjebb, a szőlőskertek fölé, és egy szépen karbantartott, széles ösvényen kerültük meg a hegyet, először a sárga kereszt, majd a sárga sáv jelzésen ballagva. Nem sokáig tartott ez sem, letérve róla, az egykori vulkán kráterébe jutottunk, ahol az ösvényt további ismertetőtáblák szegélyezték. Kedvencem a placcsanásokat és lávacafatokat részletező lávatavas tábla lett. Érdemes elolvasni a szövegét (nagyítsd fel a képet)!

A kráterben kisebb tömeg jött szembe, akikkel együtt törpéknek látszottunk az ég felé törő, megmaradt sziklafalak alatt. Egy tágasabb, füves térségre kiérve, ha nem lett volna köd, megnézhettük volna a bányaműveléssel lepusztított hegyoldalt, mely a lábunk előtt tátongott. De mivel továbbra sem láttunk semmit, egy romantikus kőlépcsőt megmászva indultunk vissza a hegytetőre.

Hogy egy kis izgalmat is csempésszünk a napba, az előzőleg megismert feljáró helyett toronyiránt kapaszkodtunk vissza az ellenőrzőponthoz, zergéknek való, sziklás, alig járt, útnak nem is nevezhető járaton.
Pihenésképpen befizettük a "nevezési díjat", átvettük az érte járó emléklapot és csokit, és megadtuk a címet, amire a kitűzőt küldik majd - a szervezők nem számítottak ekkora, lelkes tömegre, és mire mi sorra kerültünk, elfogytak a kitűzők...
Ebédszünet, a körülöttünk somfordáló bernáthegyi kis falatokkal való megkínálása, és a forralt borból való mintavétel után visszasétáltunk kiindulópontunkra, a parkolóhoz. De mielőtt beszálltunk volna az autóba, végigjártuk a látogatóközpont összes szintjét, interaktív és inaktív táblákat bámulva, űrutazást téve a Marsra és az Ióra (remek kis szimulátorral), gejzírt és földrengést imitálva. 
Ezután már nem maradt más hátra, mint hazajönni, és megfogadni, hogy ide is visszajövünk egy melegebb évszak napfényesebb napján, hogy lássunk is valamit...

(További képekért kattints ide.)

Bécs bevétele

Van, hogy az ember a túrázós szombatot kirándulásos-sétálós szombatra cseréli - főleg, ha érdeklődésre számot tartó túra nincs a környéken. Meg egyébként is, a családi programok ideje van, így karácsony táján.
Ezért aztán - amolyan családi karácsonyi ajándékként - tegnap hajnalban, amikor más rendes ember a másik oldalára fordul a jó meleg paplan alatt, mi egy nagy, fehér buszba szálltunk fel, hogy néhány órányi utazás után Bécsben szálljunk le róla.
No de a dolog nem kezdődött simán, és úgy tűnt, a kezdet előre jelezte a további eseményeket is... Történt ugyanis, hogy a hajnali félötös névsorolvasásnál két utastárs hiányzott - ők ötre tervezték az indulást. Gyors telefon, negyedóra várakozás, és már meg is érkeztek. Idegenvezetőnk jóindulatúan csak kicsit dorgálta meg őket, és sajnálkozását fejezte ki azok miatt, akik Marcaliban, Kéthelyen és Keszthelyen vártak minket a hajnali hidegben...

Mire Sopron közelébe értünk, a köd felszállt, és végre mást is láttunk a közeli fehérségen kívül. Például a határállomást, aminek a nevén kívül semmi más nem utalt a funkciójára - úgy mentünk át rajta, mint kés a vajon. Már csak néhány kilométer, és be is értünk Ausztria fővárosába. 
Tömeg volt. A busz csak addig állhatott a Természettudományi Múzeum előtt, míg lekászálódtunk róla, aztán mennie kellett, hogy mások állhassanak a helyére. Mi pedig Kati, az idegenvezetőnk vezényletével útra kelhettünk, hogy felfedezzük magunknak az adventi díszbe öltözött belvárost (miután az alkolholt fogyasztók koccintottak a Kati által hozott pálinkával). Hogy ne tévesszük szem elől vezetőnket, egy szolidan lila esernyőt tartott a feje fölé (jobb lett volna, ha V. tartja azt az ernyőt, Katiról nem mondható, hogy kosárlabdázó termet lenne).
A kört a déli irányban elterülő Hofburg irányában kezdtük, elsétáltunk a Mária Teréziát és "imádóit" ábrázoló szobor mellett, mely a két nagy múzeum között kapott helyet (Természettudományi és Szépművészeti), és megszemlélve a Hofburg bejáratát (Burgtor), elkanyarodtunk a kertje felé, a díszesre festett, kovácsoltvas kerítés mellett. 

Schmetterlin-ház, Hofburg

Nem rohantunk, mondhatni, hogy nekünk, túrázáshoz szokott népeknek kicsit lassú is volt a tempó, amivel végiglötyögtük a Pálmaház előtt vivő, Operaház felé kanyarodó, majd onnan a Kärntner utcára kanyarodó sétát. De hát nem siettünk sehová, bőven volt időnk, hogy végighallgassuk a nevezetességekről.Katitól kapott tájékoztatót. Már amikor hallottuk - a rengeteg ember közötti zajban néha bizony elszállt a szó...

Néha kicsit lemaradtunk, hogy fényképezhessünk, olyasmit is megnézzünk, ami nem tartozott a nevezetességek közé, de tetszett: egy-egy érdekes falfestést, szép házat. Mire a Szent István katedrálishoz értünk - ami még mindig nem fért bele a képbe fotózáskor -, annyira megszaporodtak a turistacsoportok, hogy igencsak oda kellett figyelnünk, milyen színű esernyő után is kell mennünk... (Bár akadtak ott másféle "karmesteri pálcák" is: flakon, zászlócska, székláb (?), kinek mi jutott eszébe. Hallottunk körülöttünk olasz, angol és talán cseh szót is, de a legtöbb csoport magyarul beszélt...)

Malteserkirche

A Szent Péter templomtól kisebb zökkenővel tudtunk csak továbbindulni - utastársunk ki tudja, milyen megfontolásból, elkóborolt és nem talált vissza hozzánk. Telefon, mentőexpedíció, és már meg is érkezett - kis családunk addig, kihasználva a plusz időt, kényelmesen megnézte a Kohlmarkt üzleteit, díszítményeit, aztán csatlakoztunk az időközben megékezett csoporthoz, hogy együtt érjük el a teret, ahol ismét a Hofburg nézett velünk szembe (Michaelerplatz).

Egerek láncra verve (Fru kedvencei)

Innen már csak egy ugrás volt a Városháza, amit a Népkerten át, Sisi kedvenc, télre betakart rózsái mellett elsétálva értünk el (no meg a Theseus templom másolatát is jól megnézve, amit a népszerű királyné építtetett a kertbe).

A Városházánál van az egyik adventi vásár a sok közül, rengeteg emberrel, messze szagló puncsokkal, kézműves termékekkel - a bóvli szigorúan kitiltva! Éppen csak körbejártuk, benéztünk az épületbe is, ahol kisebb-nagyobb gyerekeknek tartottak foglalkozást a sütéstől a festegetésig. Aztán mentünk is vissza a múzeumhoz, hogy felszálljunk a buszra, és megközelítsük a délutáni program helyszínét, a schönbrunni kastélyt.
De nem eszik olyan forrón a kását - főleg, ha a kása lemarad az eseményről: valaki megint elveszett. A megkeresése olyan jól sikerült - ideges telefonok, ideges útitársak, zaklatott idegenvezető, a sofőrről már nem is beszélve -, hogy aztán a mentőcsapatnak is nyoma veszett rövid időre. Szerencsére azért mindenki megker(g)ült, és bár majd' félórás késéssel, de elindulhattunk a kastély felé.

Kati aggodalmának - hogy nem kapunk jegyet a bebocsátásra - hála a jó sorsunknak, nem volt alapja, csatlakozhattunk a bejáratnál várakozók tömegéhez, és részt vehettünk az ún. Grand Tour-on, és a kis, mobiltelefonra emlékeztető magnót bizergálva (audio-idegenvezető), saját tempónkban nézhettük meg a szebbnél szebb termeket. Nekem legjobban Sisi kék szobája és a japán lakk táblákkal borított szoba tetszett, és csak azt sajnáltam, hogy az ablakok mindenhol be voltak zárva spalettával (biztos biztonsági okokból). Fényképezni bent nem lehetett, emlékezetünkbe vésve vihettük csak magunkkal a látványt.
Az egyetlen képet, amit bent kattintottam el, már a túra végén, az utolsó képcsőfordulóban készítettem, és az udvaron felállított adventi vásár felé irányult.

Merthogy a kastély előtti téren, gyönyörű, sudár, égőkkel díszített fenyő aljában is várta az érdeklődőket egy vásár. Kézművesekkel, enni-innivalóval, karácsonyi dalokat előadó énekkarral. A köd egyre lejjebb ereszkedett, leginkább csak a hangulatvilágítás és a néhány lámpa mutatta az utat az emberi labirintusban, mely a kis házak (bódéknak nem nevezném őket) előtt-között alakult ki. 
Szó se róla, volt ott minden, mi szem-szájnak ingere, és nagyjából meg is maradt ingernek - az árakat nem magyar pénztárcához szabták. A szépen faragott figurák, képek, a törékeny karácsonyfadíszek, a míves kerámiák, illatos gyertyák és sok minden más megmaradt látvány-emléknek. Amit mégis hazahoztunk, a papírmasé gömb és csillag két magyar fiatal terméke - mert ki más árulna ott is, ha nem magyarok (többek között)... (És hazahoztuk a bögréket is, amikből a meleg italt ittuk, ha már egyszer a kastélyt kopírozták az oldalára.)

Csak egészen kicsit csúsztunk a hazafelé indulással - valaki megint nem tudta, hányat mutat az órája -, és a belvárost kihagyva, a "kertek alatt" hagytuk el Bécset.

A két technikai megállóval tarkított, ködbe vesző hazaútnak tizenegykor lett vége, amikor begurultunk az OBI elé, és búcsút vettünk egymástól, kellemes ünnepeket kívánva idegenvezetőnek, útitársnak egyaránt.

A kisebb zökkenők ellenére is élveztük a kirándulást, a csípős idő és a tömeg sem akadályozott meg bennünket abban, hogy jól érezzük magunkat. Csak azt sajnáltuk, hogy nem láthattuk a belváros ünnepi fényeit, hiszen sötétedés után már nem jártunk arra. Legközelebb azért egy kevéssé zsúfolt időszakban látogatunk el Bécsbe, amikor több az őslakos, mint a turista... (És amikor lesz időm megkeresni azt a bizonyos teaboltot...)

(Képekért ide kattints.)

Mert Advent van...

...és sehol egy túra, mindig valami más a program. Addig is a kedvenc - és idei egyetlen valamirevaló - fotóm a fénybe öltözött városról: