Csak óvatosan...

Egyelőre csak sétálhatok. Semmi teljesítménytúra, semmi nagy távolság. Ezért aztán a mai sétácskámat kedvenc völgyemben tettem meg, a gyerkőcökkel és a kutyával együtt.

Az erdő még nem érzi az őszt, a levelek zölden csüngnek a fákon, burjánzik az aljnövényzet - talán azért is, mert rajtunk kívül senki se jár arra -, és keresztül-kasul röpködnek a madarak az ágak közt. (Kattints a képekre és megnőnek!)

Az ösvényt - amit csak nagy nehezen találtunk meg a kidőlt fák, lehullott gallyak között - helyenként feltúrták a vadak, a fák aljában pedig találtam két egész szál szőrös kenderkefűt, a híd felé ballagva pedig letaposott, kornyadt őszi kikericsek szomorkodtak a madársóska mellett.

Az erdőt még mindig a félig romba dőlt, korhadt hídon át hagytuk el, átverekedtük magunkat a patakparti nádason, és száradó kukoricatáblák között fordult irányba, hazafelé. Az út szélén bogár szöszölt egy gilisztaűző varádicson, kukucskáláson kaptam egy aránylag ép kukoricafejet. Az aratást már megkezdték, hébe-hóba levágtak néhány sor kukoricát a domboldalon...

A falu szélén lehervasztó látvány fogadott - nem először: egyre több építési törmeléket hordanak ki az út mellé ahelyett, hogy leadnák a hulladékudvarban... De legalább a Pazderjásra jólesett ránézni.

Remélem, lesz még néhány szép, őszi-meleg napunk, és meg tudjuk ismételni majd kis körünket. (Ilyenkor bánom, hogy nem kötetlen a munkaidőm...)