Viszont ami mindent vitt, az a jéggel borított Balaton látványa volt. Az útvonal kb. háromnegyed részéről láttuk a vizet (jeget), megdolgoztattuk a fényképezőgépeket, nagyon okos telefonokat - kattogtatott mindenki, ami épp a keze ügyébe esett, azzal.
Mindez történt vala tegnap, a Téli Tihanyhoz címzett teljesítménytúrán. Az odajutást a szokásos módon, bár kicsit nagyobb busszal oldottuk meg - a téma és a helyszín a korábbiaknál népesebb társaságot vonzott.
A beharangozott létszámstopnak hála, no meg az előnevezésnek, nem kellett sokat várnunk a rajtnál. Az újdonságnak számító sátorban néhány perc alatt megkaptuk a rajtlapunkat, és már mehettünk is!
Egy kissé elkerekedett a szemem, amikor megláttam a szintmetszetet, de hát megírták előre, hogy a 20 kilométeren lesz 759 m szint, úgyhogy ne csodálkozzak! Különben is, az igazolófüzet közepén jól használható térkép (meg a magammal vitt, de elő se vett turistatérkép) mutatta a sormintaszerűen a parton sorakozó hegyeket, a nyugisabb, hegyoldalban húzódó ösvényeket. Nem volt visszaút, csak uccu neki, előre!
A túra teljes útvonalát vagy turistajelzések, vagy szalagozás jelölte. Nem is lehetett panaszunk rájuk, aki figyelt, nem tévedt el. Mi se tettük volna, csak a táv nagyjából felénél hiányoltuk a szalagot, amikor a 4. ellenőrzőpont után, az erdőből kiérve élesen balra kellett volna fordulni. Elveszett a jelzés, a réten semmi sem utalt arra, hogy honnan is kellene megközelítenünk az apáti templomot. Ezért hát a jelzett úttal párhuzamosan, néhány méterrel lejjebb, a domboldalban gyalogolva, "hátulról" becserkészve értük el a templomot. Sajna, így lemaradtunk a gejzírösvény látnivalóiról, de majd bepótolom valamikor...
No de addig is történt egy s más, hiszen az apáti templomig már magunk mögött tudhattunk vagy 11 kilométert.
Az első rész hegyre fel-, hegyről lemászása után, és miután megtapasztaltuk az első sáros szakaszokat is, a legnagyobb élményt és leghosszabb "kieső időt" a jeges Balaton közelebbi szemrevételezése okozta. A jól megválasztott harmadik ellenőrzőpontnál, a horgásztanyák mellett ugyanis ki lehetett menni a jégre. Persze mi sem hagytuk ki, néhány lépést tettünk az olvadó felszínű tavon, és meg is örökítettük a jeles eseményt.
Mint említettem, sár volt. Egyes, naptól jobban óvott, fagyzugos helyeken pedig jég is. Az ösvények szélét sokszor kellett igénybe vennünk, ha már repülni nem tudtunk, hogy átvergődjünk a csúszósabb szakaszokon. A Kis erdőben (ahogy a tábla jelezte: Little Wood :) ) pedig néhány kupac havat is láttam fehérleni a repkénylepte fák és sziklák alatt.
(Na jó, itt tényleg nem látszik a hó, de ha megnézed a fotóalbumot is, ott majd megtalálod!)
Azon a néhány kilométeren, amelyen nélkülöznünk kellett a magyar tenger látványát, a sziget belsejének két vízfelülete és környéke szolgáltatta a látnivalót. A Külső-tó a maga töredezettségével érdekes látványt nyújtott, megbújva a nádasok fedezékében. A Belső-tó közelében pedig a hely - gyönyörű zöld fűvel borított - stadionját is volt szerencsénk megszemlélni...
"Kedvenc" szakaszom a Lápi-dűlőn, szőlőültetvények között átvezető út volt. Itt kaptunk csak igazán ízelítőt a vendégmarasztaló sárból! Igen rövid idő alatt cca. két kiló nedves föld tapadt a bakancsomra (per láb), és hiába igyekeztem onnan eltávolítani - igénybe véve a szőlőoszlop-merevítő huzalokat is - , alig néhány méter után kezdhettem elölről. Igazi bakancs- és kitartáspróba volt ez a szakasz.
No de ezen is átjutottunk, és akiben volt még bosszúság, hamarosan elszállt belőle: a Tihanyi Nagy Pince fedőnevű e.p.-nél mindenféle jóval kényeztették a nagyérdeműt: lélekmelegítő, pogácsa, kedves mosoly és vidám arcok fogadtak minket. Még néhány ok a hosszasabb ácsorgásra.
Ezután már "csak" - a két tóra remek kilátást nyújtó - Óvár-hegy, a part mentén végigvezető, hajóállomásnál végződő sétaút, a meredek emelkedő a kálváriáig és az apátságig, valamint az iskolához visszavivő szakasz volt hátra. A Barátlakásokat az útviszonyok miatt ki kellett hagynunk, de még így is volt "lehetőségünk" egy utolsó csúszkálásra lefelé a hegyoldalban. Mondhatom, senki sem úszta meg térdig sáros nadrág nélkül, és én még örülhettem is, hogy más testrészem nem érintkezett az említett anyaggal, csak a lábam...
A Belső-tó
A part menti gyalogútról közelebbről megnéztem a feltorlódott jégtáblákat, melyek a mellvéd alatt gyűltek össze:
Csak megemlítem, hogy az útvonalon több helyen segítették a haladást a meredek ösvényre épített lépcsők, melyeken leginkább lefelé botorkáltunk (tavaly meg felfelé, mert ahogy hallottam, az útirány akkor épp az idei ellenkezője volt):
Bár az apátságot ingyen meg lehetett nézni a túrán nevezőknek, bevallom, nem éltem a lehetőséggel. A jobb lábas bakancsom rejtélyes okból annyira nyomta már a lábfejemet egy ideje, hogy alig vártam, hogy célba érjek. Igyekeztem nem sántikálni, és minél előbb bejelentkezni a sátornál. Igen botorul nem vittem váltócipőt, de a fájdalom szerencsére elmúlt egy kis pihenő után. Az apátságot megnézem egy másik alkalommal - amúgy is vissza kell térni a félszigetre, hiszen sem a levendulamezőt, sem a gejzíreket nem csodálhattam meg. Majd nyáron bepótolom.
A rendezőket dicséret illeti, minden ellenőrzőponton kaptunk valamit, szinte nem is volt szükség saját ellátmányra - kivéve az olyan finnyásoknak, mint én, aki nem issza a bort, és igyekszik minél kevesebb pogácsát magába tömni... :)
A sokat emlegetett sártól eltekintve igazán szép túrán vehettem részt, első, de bizonyára nem utolsó alkalommal. Szívesen kipróbálnám magam egy tényleg téli Tihanyon is, amikor hó borítja a tájat, és nem csak a Balaton jege emlékeztet arra, milyen évszakot is élünk...
Túratáv: 19,79 km, szintemelkedés: 759 m, teljesített idő: 5 óra 42 perc (Az útviszonyok miatt igazán "lájtos" volt a szintidő a maga 6 és fél órájával.)
(Ha a többi képet is látni szeretnéd, ide kattints!)