Mecsek 30 - az emlékek útján...

Esőmentes nap ígéretével indultunk útnak a Mecsekbe tegnap. Csak addig éreztük hűvösnek a levegőt, míg el nem indultunk - a csapat nagyobbik fele a kisebbik távon, ketten a harminc kilométer legyaloglására vállalkozva.

Más túrákhoz képest elég korán indultunk, nyolckor már el is hagytam Zobákpusztát - és a Vargánya-tanyát, mely a start és a cél szerepét egyaránt betöltötte - a kék négyzet jelzést követve (sporttársam technikai okokból lemaradt, és csak a Bazsarózsa kulcsosháznál ért utol).
Alig vártam, hogy erdőt lássak, hogy a hideg kikelet után hirtelen kizöldült ágak fölém boruljanak és érezhessem az alattuk pompázó virágok illatát.

A Cigány-forrást elhagyva egy kicsit még felfelé kapaszkodtam, aztán a műúttal párhuzamosan futó ösvényen gyalogoltam tovább - és kiderült, hogy az előző napi esőzések meglehetős sarat hagytak maguk után. No meg a patakok. A túra során nem is tudom, hányszor keltünk át rajtuk, ingó köveken, csúszós farönkökön egyensúlyozva, kockáztatva a beleesést és a vizes zoknit.

(Werstroh János fotója)

De a sárért - melynek mennyisége szerencsére nem tudta überelni a Lepke 40-en leküzdöttet - kárpótolt a táj, a madárdal, a virágzó medvehagyma erős illata és a tempós gyaloglás élménye. 

Gond nélkül jutottam el a Bazsarózsa kulcsosházig, Püspökszentlászló keleti végébe. Forró teával, kaláccsal fogadták a beérkezőket, és nem is hagytam ki, hogy óvatosan fel ne hörpintsek egy pohárnyit. Persze teát. 

Épp folytattam volna utamat, amikor János megérkezett, és hamarosan együtt ballagtunk tovább, elhaladva a szépen rendbe hozott kastély és parkja mellett. A kastély szélesre tárt kapuval várja a látogatókat, és ha nem teljesítménytúrán lettem volna, biztosan nem hagyom ki, hogy belülről is megszemléljem.

Továbbra is a kék négyzeten haladva először megmásztunk egy kisebb hegyet, később még egyet, miközben a Bodzás-völgyben kanyarogtunk talpnyi széles ösvényeken, néhány méterrel a patak szintje fölött. Az útvonal helyenként csúszós volt, máshol napos, eső szórványosan sem volt várható...

A Réka-kunyhó ismerős völgyében, a második ellenőrzőponton a pecsét mellé nápolyit kaptunk ellátmányul, no meg kedves szavakat a János ismerősi körébe tartozó pontőrtől. Néhány kattintás a fényképezőgéppel, és már mentünk is tovább, egyenesen a sárosabb úton, be a gyönyörű Réka-völgybe. 

A több, mint 5 km hosszú völgyben a patak szeszélyesen kanyarog az ösvény mellett - vagy az ösvény a patak mellett, nézőpont kérdése. Mindenesetre itt kereszteztük legtöbbször a vizet, próbára téve egyensúlyérzékünket az átkelés során. És hogy az izgalmak se maradjanak el, az aszfaltos úton egy kissé tovább találtunk menni, mint tanácsos lett volna, megnövelve ezzel a távot úgy 6-800 méterrel, ami egy 30 kilométeres túrán igazán elhanyagolható eltévedési faktor. Szerencsére időben rádöbbentünk, hogy az irány valahogy nem az, amerre haladunk kéne, és visszafordultunk. Megtaláltuk az erdőbe élesen bekanyarodó ösvényt, melyen egy nagyobb csapathoz csapódva gyalogoltunk el az óbányai útig, a Skóciai Szent Margit-kereszttel átellenben létesített pihenőhelyig.

Mire odáig jutottunk, az emlékek már csípték a szememet, és minden hessegetés ellenére egymás sarkát taposva tolultak lelki szemeim elé... (Mert Veled jártam arra utoljára, L. - meg a "kicsikkel" -, de veled már soha többé nem taposhatom azokat az ösvényeket...)

Nem is akartam ott sokat időzni, nézni a padot, ahol ülve csoportfotót készítettünk másfél éve, inkább nekivágtam a zöld sávnak fel a meredeken, a Réka-vár felé. Nagypapám mondása, miszerint lefelé is csak olyan gyorsan menj, mint felfelé, megfordult - felfelé se menjek gyorsabban, mint lefelé... No, nem is bírtam volna, mert azért a meredek, az meredek. Ez a pár száz méteres szakasz pedig különösen az volt. Ám a dombtetőn újra kinyújtóztathattam a lábam, és mellette lehaladtomban nézhettem az egykori várat jelző halmokat. Azért nem hagytam ki a kis emlékhelyet, melyet a vár nyugati sarkában emeltek Szent Margit emlékére.

A Hosszú-tetőnek kb. a felét magunk mögött hagyva, egy újabb emelkedő után leltünk rá az ösvényre, mely levezetett a nemrég épült Óbányai-kilátóhoz. S ha már kilátó, nem hagyhattuk ki, hogy ki ne lássunk róla - fel is másztunk, és kiláttunk. Alattunk a völgy szélesre tárult, megmutatva Óbánya egyetlen, hosszú utcáját. Néhány fénykép elkészítése után neki is vágtunk a lejtőnek a falu felé.

Valahol ezen a távon hagytam el Jánost, a faluba már egyedül értem be. Itt nem volt ellenőrzőpont, de aki akart, megpihenhetett a kocsmában. Na, az nem én voltam. Nyílegyenest baktattam tovább, bele a völgybe, el a parkoló mellett, ahol a kis huligán üldögélt anno egy teherautó volánjánál...

Az Óbányai-völgyet nem kell bemutatnom senkinek, azt hiszem. Egy csoda.

Hol kitáguló, hol összeszűkülő völgyében kisebb-nagyobb csobogókon át fut a patak, medrét kövek szaggatják, az ösvény hullámosan követi a domboldal hajlatait. Itt-ott bedőlt fák akasztják meg a gyalogtempót - mint a túra egész útvonalán több helyen is -, szembejövő turisták mosolya felel a köszönésre. Egy vérből valók vagyunk - a természet szerelmesei...

Kisújbánya után, kiválasztva a meredekebb irányt, felkaptattam a sárga sávon a Cigány-hegyre. Itt kissé gondolkodóba estem, merre is kell mennem a piros jelzésig, de szerencsére nálam tájékozottabb sporttársak útba igazítottak, és velük a nyomomban el is értem a következő szakaszig. Lankásabb úton, egyenletes tempóban, többé-kevésbé egyedül (mert akit utolértem, azt lehagytam) jutottam el a Pásztor-forrásig, a negyedik e.p.-ig. 

Itt sem maradtam sokáig, hiába a csábító kekszek és sütemények, inkább nekivágtam az utolsó szakasznak a Szent Márton úton, mely a kék sávba (Dél-Dunántúli Kék Túra) torkollott. Egy farakás melletti szerelvényigazítás és némi víz magamhoz vétele után folytattam az utat - nem balra, amerre indultam volna, hanem tovább délnek (hála a mögöttem jövő sporttársnak, aki időben szólt, hogy nehogy arra menjek), Zobák felé. Egy kicsit felfelé, egy kicsit lefelé, át a Szürke-réten, és már be is értem a következő völgybe, mely a Hidasi névre hallgat.

S ha már völgy, akkor patak is, s ha patak, akkor átkelés megint. Már fel se vettem, ha lecsúszott a lábam a kőről, és beletoccsantam a vízbe. Nem volt mély, a bakancs is bírta, és különben is - csak víz!

A völgyből kifelé tartva egy újabb jelzés ütötte fel a fejét a fákon - ez a szakasz már a Mecseki bányász emlékút része volt. De nekünk nem kellett végigmenni rajta, hiszen amint a kék sáv kiért a műútra, néhány tíz méter után ismét becsalogatott az erdőbe, és vitt el egészen Zobákig, a Vargánya-tanyára. Mielőtt odaértem volna, még lencsevégre kaptam néhány szagos mügét - mert amilyen pici, olyan nehéz fotózni -, hogy teljes legyen a mecseki tavaszi virág-paletta. (Nagyjából, mert nem szerepel rajta se az indás ínfű, se a sárga árvacsalán, se a kutyatej, amely a Hidasi-völgyben dúsan tenyészik.)

(Fentről le és balról jobbra: erdei szamóca, borbálafű, mogyorós hólyagfa virága, 

hagymás fogasír, erdei nefelejcs, piros mécsvirág, szagos müge, valamelyik boglárka, medvehagyma)

Emlékeimbe feledkezve kissé túlmentem a bolton, amellyel szemben kis bejáró vitt a tanyáig, de visszataláltam, és átvehettem a szép emléklapot és választhattam kitűzőt a készletből. Szerencsére a buszt és a ránk váró többieket gond nélkül megtaláltam, és egy kis levezető nyújtás és beszélgetés után, amint János is befutott, indultunk is hazafelé. 

A borongósra fordult idő - mely esőt azért nem eredményezett - tükröt vetett bennem is, olvasás helyett inkább befelé fordultam, míg Kaposvárra nem értünk. És nem, az idő nem gyógyít meg semmit...

Köszönet a szervezésért a Mecseki Kóborlóknak! Megyek jövőre is - talán az ötvenes távon...

Táv: 30 km, szint: 700 m, teljesített idő: 6 óra 50 perc

(Fotóalbum a szokott helyen, itt.)

Kikelet, bringa...

Van olyan helyzet, amikor az ember lánya nem vállal be egy 30 km-es gyalogtúrát, viszont térdkímélő bringázásra azért vállalkozik. Meg tüdő- és szívkímélőre, tekintve, hogy tavaly óta nem ült kétkerekűn.

Tegnap még a fiúkkal tekertünk egyet, amolyan bevezető kört, nem messzire, komótosan. Ma viszont már egyedül mentem, nem annyira komótosan, és kicsit messzebbre.

A Szenna utáni emelkedő még kifog rajtam, a felénél le kellett szállnom a bringáról, és feltoltam. Onnan gurultam egy jólesőt, és még jobban esett volna, ha nem repül be a pólóm alá valami igencsak csípős bogár. Gyanítottam, hogy nem méh, mert nem csak egyszer csípett meg őkelme, hanem mire meg tudtam állni Kisfalud előtt, bekanyarodván a ropolyi útra, már többször is. Ha valaki látott volna, jó eséllyel néz kissé furának, ahogy rázom a ruhámat és keresgélem a tettest... Végre megszabadultam tőle - egy szárnyas hangya volt. Kortyintás a flakonból, nyeregbe vissza, és már gurultam is tovább.

Nem hagyhattam ki a tegnap látott gyönyörű, magasra nyúló fát, ismét lefotóztam, bár más beállításból. Még tanulgatom az új telefont, a vele való fotózást is. Mit mondjak, nem egy Canon...

Előzékenyen lehúzódtunk az útról, én is, a traktor is, amint tovább mentem. Fát szállítottak valahová - később, visszafelé találkoztam néhány leesett rönkkel, melyek az út szélén várták jobb sorukat.
No de nemcsak traktorok fordultak meg az úton, hanem szép számmal személyautók is. Mióta megnyílt a csillagpark, többen pöfögnek a biciklisek orra alá oda-vissza menet. Akár a csillagparkban jártak, akár csak átgurultak Bőszénfáról Kisfalud felé... Elég, ha megállnak Kardosfán egy pohárka akármire, máris igazolhatják - ha netán megállítaná őket egy arra hivatott személy ellenőrzés céljából -, hogy célirányosan járnak ott... Na mindegy, ez van. Akkor is, ha nem örülök neki.

Mivel nem versenyzési céllal róttam a kilométereket, néha megálltam fotózni és közelebbről megszemlélni az erdőt. Az a sok sarjadó fa, bokor, nyíló virág! A kíváncsi rigókról és átcikázó lepkékről nem is beszélve. Ők persze nem várták meg, míg előkapom a célszerszámot, úgy otthagytak, mint a pinty (meg a rigó)!

Erdei nyílfű virágjában

Visszaváltottam egyet, és nekivágtam a Kardosfáig vezető emelkedőnek. Nem túl gyorsan ugyan, de végigtekertem rajta. Szép, hosszú domb, egy kanyar balra, egy jobbra, pihenő bringásoknak és bárkinek - van bringatároló is! -, és már el is értem az ezüsthársas felé vezető elágazást. Majd egyszer arra is elmegyek, de ez nem az a nap volt.

Nem álltam meg a kastélynál, inkább lekanyarodtam jobbra, a keményre döngölődött erdei útra, a zöld sáv jelzésre. Gurultam még egy kicsit, aztán újabb pihenőt tartottam friss levegő szippantgatásával, a növényzet szemrevételezésével egybekötve. A fenti nyílfű mellett már a szagos müge is készülődik virágot bontani, és akadt pár bokor ibolya meg tüdőfű is az avarban.

A bringa is pihent

Visszafelé nem hagyhattam ki a kastély melletti pihenő gomba formájú padjait és asztalait - ezek kicsit korábban az út másik oldalán álltak, egy kis réten. Most már "rendes" pad és asztal is van mellettük, meg a csillagpark tanösvény táblája. Nem akartam játszani...

Miután ismét útnak eredtem, a legkényelmesebb szakasz következett: visszafelé a dombon, szép hosszan gurulva! Az élményt az út minősége rontotta. El is gondolkodtam rajta két fékezés között, hogy ha erre szeretnék vinni a Zselicen átívelő bringautat, felkészültek-e arra, hogy micsoda munka lesz ebből az aszfaltból igazi kerékpárösvényt csinálni...

Majdnem az útelágazásig gurultam, aztán - elhagyva a kézművesházat - újra emelkedőn kaptattam felfelé. Kevéssel túl a patcai elágazón sóhajthattam fel, de még nem volt vége. Hogy megszakítsam az utat kissé, lekanyarodtam az árok túlsó szélén álló magasleshez. Ha már les, lessünk ki rajta!

Nem bántam meg. Gyönyörű az erdő széle a sok virágzó bokorral - gyanítom, hogy kökény és galagonya -, a távolban látszottak Kisfalud házai. Nyugatról a szemembe tűzött a nap, enyhe szellő fújdogált - tökéletes tavaszi nap.

A Szennapack utáni lejtőn - amin ugyebár nem tudtam felmenni odafelé - csak úgy suhantam, de itt is visszafogtak a gödrök, toldozgatások, és - óvatos duhaj lévén - erőteljesen igénybe vettem a fékeket...
Aztán begurultam Szennába, rá a bringaútra, és hamarosan már a hazafelé vezető utolsó dombon lihegtem felfelé - kies falunk szélső utcáján.

Aki azt hiszi, hogy a Zselicben nincsenek dombok, hogy nem lehet egy jót izzadni és lihegni gyaloglás vagy biciklizés közben, annak ajánlom, hogy próbálja ki ezt az útvonalat. Vagy bármelyiket. Szép Zselicünk szolgálna neki néhány meglepetéssel...

(S hogy lépjek egyet - talán előre -, bejelentkeztem az Instagramra is, további képeket ott találtok.)