Éjszaka az erdőben - Simonfától Simonfáig

Éjszakai túrára a hangulatért megy az ember. Minden más ugyanolyan, mint egy nappali túrán: adott a táv, adott az idő, az útvonal. De egy éjjeli túrán extrákat is kapunk: az erdő csendjét, valódi csendjét, a szikrázó csillagok látványát. És ha fogékony vagy rá (és van fantáziád), még egy kis borzongást is - mi lenne, ha...

Rég voltam ezen a túrán, már nem is emlékszem. Valahogy mindig elmaradt, hogy részt vegyek rajta. De tegnap eljött az ideje, és az időjárás is megemberelte magát - gyönyörű, kora nyári délutánunk volt, felhő csak átutazóban, a szél enyhe, a hőfok épp túrázásra való. Ráadásul nem kellett messzire utaznunk, csak átautóztunk Simonfára a Meteor kulcsosházhoz. Ott találkoztunk (merthogy kivételesen V. is jött velem) a többiekkel, és egy kis csúszással ugyan, de együtt is rajtoltunk kilenc és fél tíz között valamikor.

A falut a zöld sávon haladva hagytuk el. A Banya-hegyi horhóban már sűrűsödött a sötétség, kissé botladozva kapaszkodtunk felfelé a köves, vízmosta vájatban. A dombtetőn, az erdő szélén, mielőtt lekanyarodtunk volna kelet felé, még elkaptuk a lemenő nap utolsó, kósza sugarait. A Hold csak halvány sarlót villantott felénk, és magunkra hagyott a csillagokkal.

A terep nem volt nehéz, csak a jelzésekre kellett figyelnünk. Sosem voltunk egyedül, vagy előttünk, vagy mögöttünk világított egy lámpa, úszott felénk beszédfoszlány. No és mi is beszélgettünk barátnőmmel, mert végre arra is volt időnk...

Csurgó-kútnál aszfaltozott úton gyalogoltunk kis ideig, és valahogy egyáltalán nem bántam, amikor végre le kellett térni róla. Szívesebben néztem az eget a fák lombján át, lépkedtem át a talpam alá guruló köveket, mint hogy kövezett utat tapossak.
Majdhogynem fülledt meleg volt, a hőmérséklet a széltől védett helyeken csak lassan kúszott lefelé. Völgybe érve, Cserénfa előtt, a patakkal együtt csordogálva viszont megborzongott hátizsák alatt kiizzadt hátam. Az ösvényre hullott faágakat kerülgetve, be-bekukkantva a mellettünk leszakadó domboldalra, V.-vel magunkra maradva értünk be a faluba, az első ellenőrzőponthoz. A szokásos mozzanatok - pecsételés, a juttatásként kapott csoki átvétele - után vártunk kicsit, míg barátnőmék is megérkeztek. Innen még mindig a zöld sávot követve értünk ki a faluból, el a harangláb és a magára hagyott tábortűz mellett, át a hajdani vasút nyomvonalára.

Az erdőszéltől néhány tíz méterre vitt tovább az út. Sehol senki, csak mi négyen. Nem motoszkált a fűben semmi, nem daloltak éjjeli madarak - csak egy nagyobb termetű szárnyas rebbent fel egy útszéli fáról és távozott sértődötten észak felé... Csend volt. Már, ha nem beszéltünk.

Kis galibát okozott, hogy az utat villanypásztor zárta le, de nem hagytuk magunkat, átmásztunk a zsinórok között, és meg sem álltunk Kaposgyarmatig, ahol az ellenőrzőpont szomszédságában éppen lakodalmas nép hallgatta a talpalávalót...

Rövid kapaszkodó után - balról elhagyva a farmot - jutottunk a Sipos-hegy aljába, ahonnan újabb horhó után völgyben vitt tovább az út. Immár a kék sávot követtük, hol utolérve és megelőzve, hol a hátába kerülve egy-egy másik csapatnak. Mert akadtak helyek, ahol elveszett a jelzés, és tettünk néhány méteres kis kitérőket, mire megtaláltuk - vagy mások megtalálták...

Úgy értünk be Simonfára, hogy észre se vettük. Egyszer csak ott világított előttünk a lámpa az oszlop tetején, jobbról feltűnt a templom sötét tömbje, és már ismét a turistaháznál voltunk. Elrepült ez a pár óra, porral és harmattal festett bakancsokat, bodzaillattal teli szaglószőröket és szembogárba fészkelt csillagfényt hagyva maga után...

Miután átvettük az emléklapot és a kitűzőt, váltottam néhány szót rég látott ismerősökkel, nem utasítottuk vissza a zsírosdeszkát és a forró teát. Jólesett. Akkor is, ha hajnali félkettő körül már nem szoktam enni...

Talán nem meglepő, hogy nem készült sok képes fotóalbum erről a túráról, amit mégis elsütöttem, az itt található.

Táv: 22 km, szint: 310 m, teljesített idő: kb. 4 óra

Hegyről hegyre a Balaton-felvidéken

Azt ígérték, jó idő lesz. Napsütés, egy kis szellő. Azért vittem esőköpenyt, sose lehet tudni...
De már akkor meleg volt, amikor Badacsonytördemicen kiszálltunk a buszból. Az előnevezésnek hála, gyorsan túlestünk a bejelentkezésen, és a rajtlapok nyomatása során keletkezett kis keveredés után már indulhattunk is. Legalábbis én és a gyorsabb lábú túratársak. Mert minek annyit ácsorogni, amikor már mindennel kész vagyunk...
Már az út elején valahogy elvesztettük sporttársnőnket, és ketten vágtunk neki az első nagyobb próbatételnek, a Bujdosók lépcsőjének. A hol nagyobb, hol kisebb lépcsőfokokon való felkapaszkodás megdolgoztatta a tüdőnket, és lassabb tempóra szorított minket. Kaptatás közben azért volt idő szemrevételezni a környező flórát, lekattintani egy-két szegfűt. Az első pihenőnél pedig a hátizsákba száműztem a pulóvert. Valahogy nem volt rá szükség már...

A tetőre felérve kifújtuk magunkat, míg elolvastuk, ki is az a Czinka Panna, és lassan beállva megszokott tempómra, elgyalogoltunk a Ranolder-kereszt felé. Azért egy-két fotó kedvéért megálltunk Mária Henrietta királyné emléktáblájánál, mert a kilátást minden lehetséges helyről meg kellett nézni...

A keresztnél, ahol az első ellenőrző pont volt, többen összegyűltek, megpihentek kicsit. Ránk ez nem volt jellemző, nyakunkba vettük a lábunkat, és a lefelé is meglehetősen köves ösvényen baktattunk tovább a következő e.p., a Hertelendy-emlék, majd tovább, a Klastromkút felé.

Ezen a szakaszon még mindhárom táv (50, 30, 20) útvonala megegyezett, így akadtak kisebb torlódások az ellenőrzőpontoknál, az ösvényeken. Ha gyorsabban szerettem volna menni, meg kellett várni, míg előzésre alkalmas szakaszra érünk, mert a helyenként összeszűkült ösvény erősen egysávos volt...

A második pontnál csak a pecsételés erejéig időztünk, kivárva a sorunkat, és az útra - még a kék sávon gyalogoltunk - visszakapaszkodva északi irányba fordultunk. Amint beértünk egy szűk, valamikor talán rakodónak használt ösvényre, meglepetésszerűen csapott ránk a hideg szél - hiába, már az északi oldalon jártunk.De innen már nem volt messze a Klastromkút, mely után megkezdtük az ereszkedést Badacsonytomaj felé.

Úgy belemerültünk a beszélgetésbe, hogy jó tempóval elrohantunk az elágazás mellett, ahol Józsinak le kellett volna fordulnia észak felé, a szalagozást követve. Helyette lejött velem a negyedik e.p.-ig, a tomaji Sörpatikáig. Míg én beszereztem a következő pecsétet az igazolólapomra, ő infót szerzett be, és elköszöntünk egymástól. Innen - a csapatból - egyedül várt rám az a plusz 10 kilométer, amennyivel többet kellett mennem, mint a többieknek...

Szépen felújított pince valahol Badacsonyörsön...

A sárga úton mentem tovább Badacsonyörs felé - mint Dorothy, csak nekem nem volt kutyám -, az országút mellett, míg a szalagozás be nem vitt a faluba, egészen a Varga-pincészetig. A szívélyes kínálást megköszönve kihagytam a borkóstolást, és már gyalogoltam is tovább, meg sem állva a Folly Arborétumig. Na jó, azért a remek kilátást meg kellett örökíteni: a csodás napfénynek köszönhetően jól látszottak szemben Fonyód hegyei, és a szőlők mögött tisztán látszott a Badacsony a szomszédban.

Az arborétumot akkor se tudtam volna kihagyni, ha akarom - az útvonal átvezetett a területén. Kicsit lassabbra fogtam a tempót, és megcsodáltam a virágokat, a cédrusokat és fenyőket, az ötletes "kerti bútorokat", melyekkel gyerekbaráttá tették a helyet.

Aztán a hegytetőn, a szalagozást követve, lekanyarodtam a piros jelzésre, melyen egészen a salföldi kolostorromig mentem. Mint túrákon általában, felváltva kerülgettük egymást más sporttársakkal, akikkel nagyjából megegyezett a tempónk. Bár beszédbe nem elegyedtünk, egy-egy üdvözlő mosolyt küldtünk egymás felé, amint a tavasz illatú erdőben, madárcsicsergéssel körülvéve értük utol és hagytuk le egymást...

A kolostorromnál hosszabb pihenőt tartottam, hiszen a rekonstruált, itt-ott kipótolt maradványokat jobban meg kellett nézni. Egy gyerekcsapat éppen számháborút játszott a sokat látott falak között - mondom, számháborút! Vannak nevelők, akik még tudják, mi az, és amennyire láttam, a gyerekek élvezték a játékot. Az ellenőrzőponton beszereztem a soros pecsétet, és pihenőm elteltével folytattam az utat Salföld felé.

Az intenzíven illatozó akácos árnyékában értem ki a Delló-völgybe. A poros utat magas fű és vidáman nyíló magyar szegfű szegélyezte, ha felemeltem a fejem, elláttam a távolabbi hegyekig is. Nem mondom, hogy csupa élvezet volt háromnegyed tizenegykor, erősen tűző nap alatt végigcaplatni a porban, nyílt terepen, de ez is a túrához tartozott. Az arcomat finom homokréteg vonta be - ha már napolajat nem kentem rá...

Salföld határában, a kőtengert alaposan benőtte a fű, de azért a köveket nem tudta láthatatlanná tenni. Szerencsére. Egy kattintás jobbra, egy balra, és már a faluban jártam, szépen felújított, régi házak között, egészen a majorig, ahol újabb pecsét, néhány szem nápolyi elfogyasztása és a flakonból való kortyintás után ismerős terepre kanyarodtam.

Ismerős volt, bizony, hiszen majdnem egy éve már jártunk ezen a szakaszon, csak az ellenkező irányból: a Gulács felől érkeztünk Salföldre, ezen a túrán. Tudtam tehát, mire számítsak, már előre készítettem a lelkemet a Tóti-hegy meredek feljáratára, a Gulács ingó-bingó kövire...

De addig még kanyarogtam egy kicsit a szigorúan védett területen, követve, majd lehagyva egy kutyás csapatot, míg el nem értem a Tóti-hegy alját, a tetőre vezető köves járatot. 

Valahogy rövidebb emelkedőre emlékeztem. Nem volt az. Hetven métert emelkedtünk nagy hirtelen, egy kb. kétszáz méteres szakaszt magunk mögött hagyva, hol csúszós talajon kapaszkodva, hol gyökerek között lépkedve, hol kőről-kőre lépve. Ez az a fajta terep, amin se föl, se le nem jó menni. Felfelé meredek, lefelé meg baromira csúszik...

De a kilátás most is kárpótolt a nehézségekért! Ráadásul most tisztább volt a levegő, mint egy évvel korábban, remekül látszottak a környező hegyek. A hegytető - néhány bokortól és csenevész fától eltekintve - kopár, a kilátást nem zavarja semmi. Az ellenőrzőponton utánpótlást kapott vízből, aki már kifogyott - nem irigyeltem a szervezőket, akiknek fel kellett ide cipelniük az ellátmányt...

A szél olyan erősen fújt, hogy jól meg kellett vetnem a lábamat, míg készítettem néhány fényképet. Aztán nem is időztem ott tovább, hiszen hátravolt még egy hegy, még kilenc kilométer...

Lekanyarogtam a hegy lábáig, ahol az Istvándy-pincészetnél várták újabb borkóstolóval a résztvevőket. Meg zsírosdeszkával, egyéb enni- és innivalóval. Népes társaság gyűlt itt össze, a kihelyezett nyugágyakban még napozni is lehetett. Annak, aki nem sietett. Az nem én voltam. Tettem egy kört az állatok karámja felé, innen is megnéztem a fonyódi kúpokat, aztán visszamentem az útra, hogy hamarosan - átvágva az országúton - a Gulács lejtőjén galoppozzak tovább.

Ami a magasságot és meredekséget illeti, a Gulács sem marad el kistestvére mellett, ám míg a Tóti-hegyre "direktben" kellett felmászni, a Gulácson legalább egy kicsit kanyarodott az ösvény, némi fokozatosságot biztosítva a mászásban. A terepen kívül további bonyodalmat jelentett, hogy ezen a szakaszon ismét összeért a 20 és a 30 kilométeres táv, szinte minden méterre jutott egy-egy ember, aki vagy fel-, vagy lefelé tartott. Nem volt veszélytelen félreállni az ösvény szélére, hogy helyet adjunk egymásnak...

A kövekkel borított, egykori lávafolyás alatt területen már nem állt ott a tavaly még létező kis oszlop, és a riadtan az aljnövényzetbe menekülő gyíkok között se láttam egyetlen zöldet se. Valószínűleg olyan sokan voltunk, hogy jobbnak látták jó messzire rejtőzni...

Természetesen itt se hagyhattam ki az aktuális látványfotó elkészítését, miközben felfelé másztam, és a helyi virágkínálat egy tagjának megörökítését lefelé. (Közben persze újabb pecsét - immár az utolsó előtti - került az igazolófüzetbe.)

 

Szép kilátás nyugatra

Tarka koronafürt

A hegyről leérve visszakanyarodtam a kék sáv jelzésre, és hamarosan már a Ludámi-dűlő szőlőskertjei között tapostam az ösvényt - illetve a dűlőutat. Az országút felé csodás pipacsözön borította a rézsűt, melyet szarkalábak kékje tarkított. Az út másik oldalán felkapaszkodtam a lépcsőkön a Köbölkút felé, és onnan már el se lehetett volna téveszteni az utat a célig, a faluházig.

Mondanom se kell, a többiek már ott voltak. Az adminisztráció - emléklap és hűtőmágnes átvétele, meleg kézfogással körítve - után csatlakoztam hozzájuk, hogy hazaindulás előtt tartsunk egy kis sörözéssel, fagyizással egybekötött pihenőt.

Köszönet illeti a szervezőket munkájukért, az időjárásfelelőst a ragyogó napfényért és frissítő szélért, valamint Valkót a kölcsönsapkáért, amely megvédte kiálló orromzatomat a leégéstől...

Táv: 28,26 km, szint: 1275 m

Teljesített idő: 6 óra 30 perc

(Fotóalbum a helyén!)