Vándortáborozók nyomában

Nem tudom, utoljára mikor jártak vándortáborozók a Mecsekben. Amennyire emlékszem - márpedig a memóriám jól működik még -, nekem kimaradt annak idején. Mi a Somogy-Zselic, és a Mátra-Kékes fedőnevű túrák során tapostunk ösvényeket úttörő korunkban (régi, szép idők!).
Mindenesetre ma megismerkedtem a Mecseknek egy olyan útvonalával, melyen anno hasonszőrű ifjak tapostak. Körtúrát tettünk a Kardos úti kulcsosháztól néhány völgy és hegytető, Orfű és a Mandulás érintésével.

Bevallom, szeretem a Mecseket. Nem csak azért, mert közel van hozzánk, hanem végtelen erdei miatt is. Az ember csak megy hosszú kilométereken át, fák jobbról, fák balról, itt egy patak, ott egy kis vízesés, nyelvlógatós emelkedő, köves lejtő - és mindez sose fogy el.
Azt is bevallom, hogy mostanában leginkább magamban élvezem az erdei gyaloglást. Néha persze jólesik beszélgetni a többiekkel, viccelődve, sztorizva, de valahogy jobban érzem magam, ha senki nincs velem. Legalábbis testi valójában nincs...

Ahogy gyalogoltam át a Petnyák-völgyön, érintve a kis vízesést, körülnézve a Nagy-Mély-völgyön, megrohantak az emlékek. Igen, erre is vele jártam utoljára... A család még teljes létszámban állta körül a Barátság-forrást, amit most egyedül támasztottam. Orfű felé is együtt baktattunk azon a bizonyos karácsonyi családi pihenőn, együtt nézegettük, mi épül a falu szélén - azóta elkészült a Malom Múzeum. Én láttam, ő már nem...

Jól látjátok, most nincs kedvem pontról pontra, kilométerről kilométerre ismertetni a túra útvonalát, ami mellesleg ez volt: Kardos úti kulcsosház - Kantavári-forrás - Fehér-kúti kulcsosház - Vágotpuszta - Mecsekrákos - Orfű - Büdös-kúti kulcsosház - Remete-rét - Kardos úti kulcsosház. Akinek van térképe, nézzen utána, akinek nincs, az is.

Csak mentem, hegynek fel és völgynek le, átlépkedve a vihar kidöntötte fákat, melyek némelyike csupaszon meredező gyökérzettel hevert az út mellett. Számba vettem a nyár virágait, az ismerőseket és azt a néhány új ismerőst is, amikkel most találkoztam először-újra. Mert némelyiket oly régen láttam utoljára, hogy szinte újdonságszámba mentek.
Hallgattam az erdő hangjait: a mellettem, a völgyben csobogó patakot, az avarban motoszkáló gyíkot és bogarakat, a közelben röpködő madarak füttyét, a távolból hangzó déli harangszót. Megálltam meglesni a fatörzsön lespirálozó csuszkát, a gyors őszapót, aki bebújt előlem a bokrok közé. Megilletődve fogadtam a fiatal őzet, aki a Mandulás felé gyaloglás közben hirtelen előttem termett az ösvényen, alig pár méterre. Megállt, én is megtorpantam, egymásra néztünk, aztán már ott se volt. Nem volt időm bekapcsolni a fényképezőgépet, hogy portrét készíthessek róla... Úgy éreztem, ez a találkozás a természet ajándéka volt, egyensúlyteremtés - azért a másik kis őzért, mely Orfű után, az út szélén hevert az erdőben, felfúvódva, holtan...

Nem hagytam rápillantás nélkül az útszéli sziklákat sem, melyeket vastag moharéteg fed, oldalukon vadvirágok és gímharaszt nő. A Vágotpuszta felé vivő emelkedőt pedig gyönyörű, gömbölyű kövek tarkították - bizonyítékául annak, hogy arrafelé sok víz lefolyt már...

Így telt el ez a nap, az erdőnek hála, aránylag hűvösben, csak a rétek, mezők mellett elhaladva főve a napon, ahol a lagymatag szellő sem csökkentette jelentősen a harmincvalahány fokos hőséget. Kicsit visszahúzódósan, emlékezve, gondolatban dúdolászva.

A szervezőket dicséret illeti, nem hagyhattunk el úgy ellenőrzőpontot, hogy ne kaptunk volna valamit. Bár, csoki helyett jobban esett volna egy kis víz, mondjuk Orfűn... A célban pedig kifejezetten üdítő volt a dinnye.

Ha most lennék vándortáborozó, örülnék egy ilyen útvonalnak. Bár sejtem, hogy ők ezt két napra terveznék, legalább.

Táv: 29,7 km, szint: 896 m
Teljesítés ideje: 6 óra 30 perc

(A fotóalbumért kattints ide!)

Kisvonattal Holdnézőben

A szombati teljesítménytúrát felcseréltem egy vasárnap esti kisvonatozásra - csak, mert... Akad olyan helyzet, amikor az ember szervezete nem enged mást. Így hát elautóztunk Almamellékre, ahol néhány vállalkozószellemű sorstárssal felkapaszkodtunk az ország legkeskenyebb nyomtávú vonatára. Az állomáson - kihagyva az épületben látható kiállítást - jegyet váltottunk, és hamarosan kattogtunk is észak felé, Sasrét irányába.

A halastó mellett elhaladva - melynél a rekkenő hőséggel mit sem törődő horgászok vertek tanyát -
a Lukafapusztai-patak völgyében zakatoltunk tova. Balról kukoricatábla, jobbról - a kerítés túloldalán - erdő kísérte utunkat. Egy kis, apadófélben lévő tóban néhány gém ácsorgott, ki tudja, mire várva...

Bár nem haladtunk valami irdatlan nagy sebességgel, azért ahhoz elég volt, hogy ennél jobb képet ne tudjak készíteni róluk. A fedett vagonban zötykölődve ízelítőt kaptunk abból, hogyan utaztak valaha régen a környék gyerkőcei iskolába...

A 6 kilométeres út megtétele után az erdei iskolával átellenben szálltunk le a vonatról, ahol már várt minket a Mecsekerdő - házigazdánk - képviseletében Fridrich Ágnes. Az ő tolmácsolásában ismerkedtünk meg Sasrét, az iskola, Biedermann Rezső báró és családja történetével. 

A filagóriában lezajlott mini történelemóra után sétára indultunk az ősbükkösbe. A lemenő nap még bekukkantott a fák közé, megvilágította nekünk az ösvényt, mely mellett apró virágaival rengeteg erdei varázslófű nyújtózkodott. Az Almás- és a Kis-Almás-források határolta pihenőhelyen közelebbről ismerkedtünk meg egy unkával, ami szégyenlősen rejtette előlünk sárga hasát, és hidegvérrel tűrte a vakus fényképezést...

Az erdőt és lakóit kevéssé ismerő látogatók nem panaszkodhattak: kalauzunk bemutatta nekünk a környék fáit, a közelben élő gyógynövényeket - melyek ugyan már elnyíltak, de levelükről, illatukról felismerhetők maradtak az ilyesmiben járatosak számára. 

A nap egyre alább szállt, mi pedig a szürkületben visszafordultunk az erdei iskola felé, hogy a sötétedésig hátralévő időt a tanterem felfedezésének szenteljük. A gyermeklelkű tinik - értsd: a Leányzó és a Kis huligán - ki nem hagyták volna, hogy kipróbálják a drótkötélpályát, amit mintha pont nekik telepítettek volna az út mellé...

A szépen felújított iskola tantermében - miközben leróttuk a túra díját, merthogy az is volt neki - ötletes játékokkal ismerkedtünk. Ha gyerek lennék, és engem vittek volna el néhány napra oda, ugyanolyan élvezettel nyomkodtam volna a homokba a vadállatok lábnyomát illusztráló pecséteket, mint a velünk lévő gyerekek. Nagy ötlet, érdemes lenne máshol is megvalósítani. Mennyivel érdekesebb lenne a környezetismeret óra!

Mielőtt elindultunk volna a rétre, Holdnézőbe, még végigszagoltuk a gyógynövénykert ismerős és ritkán látott lakóit. Míg a rozmaringra és a zsályára csak legyintettem - á, van otthon is! -, addig kíváncsian szagolgattam a colát - és nem nyerte meg a tetszésemet...

Sétánkat az egykori lukafai elágazásnál - amely már afféle vasúti holtág, nem vezet sehová - jobbra kanyarodva, a kerítéssel védett vadetető mellett folytattuk. A néhány száz méterrel távolabbi erdő szélét hiába vizslattam, egy szál szarvast sem láttam kikíváncsiskodni a fák közül. Jobbról a kisvasút sinei húzódtak, lábunk alatt durva köves út, fölöttünk sötét felhők és még világos sáv - amerről a Holdnak kellett kelnie. A csillagászati bemutató elmaradt ugyan, de anélkül is láttuk a sötétedő égen felbukkanó csillagképeket. 

Mire elértünk egy újabb forráshoz egy kis kanyar megtétele után, a Hold is kidugta kerek fejét az erdő immár fekete tömbje fölött. Fénye árnyékot vetett a sötétebbik oldalunkra, miközben visszafelé sétáltunk a vonathoz. Az ősbükkösben hallott kabócákat felváltották a tücskök, és rajtuk kívül - meg persze rajtunk kívül - egy fia állat sem nyikkant meg az egész kirándulás alatt. A fülledt, bár kissé lehűlt levegőben a brummogó mozdony keltett csak zajt, miután elköszöntünk kalauzunktól és édesapjától, és nekivágtunk az újabb félórányi útnak az állomás felé.

Csak a sötét, az illatok, a csillagok és a fényes Hold volt körülöttünk, miközben hol lassítva, hol nekiiramodva gurultunk Almamellék felé. Valahogy rövidebbnek tűnt az út, mint odafele. A horgász már a lakókocsiban világított, mire a tóhoz értünk, és féltizenegyre - nagyjából - befutottunk az állomásra. 

Köszönet a kalauzolásért, az érdekes információkért Ágnesnek, a világításért a Holdnak, és remélem, legközelebb azért tényleg lesz velünk csillagász is...

(Fényképalbum itt.)