Merthogy szűkebb hazámban, Somogyországban is vannak olyan helyek, ahol még nem jártam. Hajaj, de még mennyi! És mennyi olyan, amit tényleg érdemes lenne meglátogatni. Hiába, hogy itt nincsenek égig érő hegyek, zúgó folyók - ami van, az is csak csordogál (kivéve áradás idején) -, azért az erdők nem elhanyagolható szempontot képviselnek túratervezéskor.
Ez alkalommal a béndekpusztai kápolnát vettük célba, no de nem "direktben", hanem egy kis kanyarral, hogy a túra kitartson egész nap. No és a szép idő okán is, mert végre nem esett semmi...
Lengyeltótiig vonatpótló busszal utaztunk - nagy élmény, aki még nem próbálta, az igyekezzen ezután is elkerülni... Csoda, hogy szét nem esett alattunk.
A faluban (ó, már város!) kerestünk egy rokonszenves egységet (nem turistáknak: kocsmát), hogy a fiúk megalapozzák a napot egy-egy sörrel, és igazolópecsétet szerezzünk a túrajelentésbe. Még alig pitymallott (kilenc óra volt), mikor végre nekivágtunk a távnak, és a kálvária mellett felmásztunk a dombra, ahonnan szép, kényelmes tempóban elkanyarodtunk Gyugy felé.
A környező domboldalakat ellepik a szőlőskertek, melyek irányából szakadatlan pufogtatás hallatszott. Valószínűnek tartottuk, hogy a gazdák a szemtelenkedő seregélyeket és egyéb madarakat próbálják távol tartani a zöld szemektől. Kellemetlen élmény volt, de mit volt mit tenni, kibírtuk.
A Gyugyra vezető út mellett csodát láttunk: hamisítatlan jegenyefasor áll őrt az aszfaltcsík két oldalán. Valamikor - boldogult ifjú koromban is - a legtöbb út mellett ez a fafajta díszlett. Mára valahogy eltűntek, kivágták őket vagy elpusztultak. Sajnos, nem ültetnek helyettük újat, népszerűbbek a gyorsan növő fák...
Természetesen Gyugyon is pecsételtünk, majd a szépen felújított főtéren, a közelmúltban kihelyezett asztal és padok igénybevételével tízóraiztunk (reggeliztünk). Onnan nem volt messze a faluszéli dombra felfutó ösvény, mely mellett nagyjaink emlékét őrző, kálváriára hajazó oszlopok állnak. Egészen a templomig tart a sor, melyet felújítottak. Gondosan ügyeltek rá, hogy az eredeti falrész jól láthatóan megmaradjon: halványsárga festést kapott, a többi falrész világító fehérjétől eltérően.
Körülötte facsemeték támaszkodnak karóiknak - kedves látvány, de ha megnőnek, teljesen el fogják takarni a templomot. Néhány tíz év múlva már nem lehet ilyen, mindent láttató fotót készíteni róla:
Miután kifotóztuk magunkat és megvizsgáltuk a diótermést, lecsorogtunk az útra, hogy - lehetőség szerint - közelebbről is megnézzük a falutól kissé távolabb álló egykori Kacskovics-kastélyt. Mivel kapu nem állta utunkat, és a házőrző bősze ebek is barátságosnak bizonyultak, beljebb mentünk.
A kastély - a források szerint - egy német házaspár tulajdonában áll, látszik rajta, hogy elkezdték felújítani, de az is, hogy messze még a munka vége - ha eljutnak egyáltalán odáig. A gazdasági épületet helyrepofozták, de a mögötte lévő kerítésre ráférne egy kis javítás.
A kastélytól először poros, napsütéses dűlőúton haladtunk célunk felé, néha be-beértünk egy erdőbe, horhók közé, aztán ismét erdőszélen találtuk magunkat. Hol felfelé kapaszkodtunk kicsit, hol lefelé szaporáztuk lépteinket (már aki tudta szaporázni a kedélyjavító hörpintések után).
A zöld sáv jelzést követtük, mely Gyugytól halad délnek. Egészen addig maradtunk rajta, míg el nem értük a Béndekpuszta felé vezető rom jelzést. Körülöttünk fiatal, kócos volt az erdő, néhol bogarak, madarak motoztak az aljnövényzetben. Annak bizonyságául pedig, hogy a hétvége nem mindenkinek a pihenésről szól, két traktornak is utat kellett engednünk utunk során...
Az egykori Béndek (kattintsatok a linkre, rengeteg infó van benne a pusztáról!) helyét egy fához támasztott útjelző mutatja. Mellette, a domb tetején, gesztenyefák gyűrűjében áll a helyrehozott kis templom, melybe bemenni ugyan nem lehetett, de legalább körüljárhattuk. Az épületben, egymásra halmozva még ott hevernek a festékes vödrök, törmelékek, létrák, melyek mögött, a falon látható az itt elhunyt Kacskovicsok emléktáblája.
A templom hátsó falától néhány méterre pedig az egykori, XIII. században épült kápolna romjai próbálnak küzdeni az elmúlással. Az épen maradt ív alatt jól lefényképeztük magunkat, majd a tűzrakóhely mellett, a gesztenyefák árnyékában ebédszünetet tartottunk.
Ahogy - a szakadékot elkerülve - elhagytuk az egykori puszta területét, még vetettünk egy-két pillantást a növényzet takarásában megbújó temetőre. A sírok egy részét annyira benőtték a bokrok, hogy alig lehet észrevenni őket, de némelyiket még látogatják - bizonyítja a sok, ott hagyott mécses és megcsúnyult koszorú...
Innen úgyszólván eseménytelen utunk volt Somogybabodig. Jelzés már nem vezetett se az erdőben, se az utána következő szántóföldek között. Viszont a - láthatóan - ritkán járt út tele volt gombával, amit őzlábnak gondoltunk (nem az volt), és lelkesen szedtünk is. Kiérve a dombtetőre, az egyre gyűlő felhők alatt kinyílt előttünk a táj, a domb mögött rejtőző falut körbevevő erdők, a szemben lévő, megművelt dombok megnyugtató, szemet-lelket pihentető látványt nyújtottak. Érdekességet pedig az úton tátongó szakadék, egy minikanyon, melyet a víz és a földművelés együttes ereje alakított ki.
Babodra egy magas falú, hosszú horhón át vitt az út, melynek végén egy újabb "egység", újabb pecsét, újabb sör várta a gyaloglásban megfáradt turistát (mondom, a megfáradtat). Éppen annyi időnk volt még, hogy mindenki felhörpintse a hörpinteni valóját, és miközben a szüreti felvonulásra gyülekezőket csodáltuk a buszmegállóból, meg is érkezett a járgány, mely hazaszállított minket. (A reggeli és a délutáni busz "állaga" között ég és föld volt a különbség...)
Szép túra volt, szép időben, gombaillatú erdőket, helyenként sáros utakat járva, lepkéket cserkészve, múltat idézve. Addig menjünk ilyen helyekre, amíg még van mit nézni, van mi mellett megállni és emlékezni...
Táv: 18,8 km, szint: 292 m
(A fotóalbumért ide kattints!)
