2017. november 27., hétfő

Jubileumi Tanúhegyek

Túrázási szempontból tiszta haszon, hogy annyi van belőlük. A tanúhegyekből. A Balaton-felvidéken. Ahol tavasszal már megmásztam ezeket a tanúhegyeket. A tegnapi túrán pedig a nyugati vonulatot vettük célba: a jubileumi, tizedik Tanúhegyek teljesítménytúrán Badacsonytomajból indulva választhattunk különböző távokat.
Sőt - a jubileumra tekintettel idén ellenkező irányban haladva is lehetőség nyílt a teljesítésre, amit mi ki is használtunk, és kis buszunkkal a Szent György-hegy aljában parkoltunk le. A rajt a Kaán Károly kulcsosháznál volt, ezért odáig fel kellett másznunk - bemelegítésnek pont jó volt az a kis emelkedő...

A tömeg előtt érkeztünk, így aztán gyorsan ment a regisztrálás, az adminisztráció. Némi toporgás és egyeztetés után pedig végre nekivágtunk a hegynek, csak úgy, direktben, a bazaltorgonák felé.


A nevezetes bazaltorgonákat talán senkinek se kell bemutatni (azért nevezetesek). Ott állnak már... szóval, jó régen, és aki még nem látta őket közvetlen közelről, pótolja a látogatást, ha erre jár! Érdemes. Mintha időutaznánk... (Szerencsénkre most csak kissé voltak csúszósak a kövek a lábunk alatt, topánkában senki ne próbáljon meg azokon a lépcsőkön tipegni!)

A "helyes kis kör"

Be kell vallanom, ezen a szakaszon nem bántam volna, ha az itiner egy kicsit részletesebb. Ha a térképen és a táblázaton kívül néhány szóban figyelmeztetik a túrázót a lehetséges eltévedésre. Nekünk mindenesetre nem csak lehetséges volt, meg is valósítottuk... Helyes kis kört tettünk a hegytetőn, de így legalább többször is megcsodálhattuk a remek kilátást a napfényben fürdő Tapolcai-medencére és a környező hegyekre.


Azért nem vesztünk el, visszataláltunk az útvonalra és ismét a kék sávon gyalogolva, eljutottunk a Mennyországba.
Mielőtt azt feltételeznétek, hogy mégiscsak elcsúsztam valamelyik bazaltorgona mellett és alaposan bevertem a fejemet, megnyugtatlak benneteket, hogy szó se volt ilyesmiről! Mennyországnak a hegy egy kis szeletkéjét hívják - bár azt nem tudom, hogy a telektulajdonos nevezte-e el így, de hát ki más tette volna? -, ahol vagy féltucat-féle zsírosdeszkával, sajttal, borral, pálinkával, szörppel várták a kevergésben megfáradt gyaloglókat. El is töltöttünk itt egy kis időt, közelebbről megismerkedtem a lilahagymával, snidlinggel vagy épp mákkal és áfonyával ízesített sajtokkal, míg a fiúk a jóféle itókát részesítették előnyben.
Hála a szervezőknek, kivételesen nem számított a szintidő, amit ki is használtunk rendesen. Kellemesen megtízóraizva indultunk tovább.
Kissé lejjebb újabb frissítőpont akasztotta meg az arra járókat, de mi kihagytuk a borkóstolást, és inkább nekivágtunk az egyik unalmas szakasznak - országúton át Szigliget felé. Mivel az aszfalt taposása egyikünknek se a kedvence, igyekeztünk az árokpart füvét taposni inkább, és tekintetünket a környező hegyeken legeltetve, a Szent György-hegytől elbúcsúzva fordultunk délnek, majd nyugatnak.

Nem úsztuk meg a vár legtetejére való felmászást. Errefelé már "civil" látogatókkal is gyakrabban találkoztunk - a szép idő kicsábította a kirándulókat a várhoz, ahonnan - a pára felszálltával - szép kilátás nyílt az imént elhagyott hegy felé. Is. A legfelső toronyban elhelyezett zacskóból kihalásztunk egy matricás lapot, a kis képeket felragasztottuk a rajtlapunkra, és kis bámészkodás és fotózás után indultunk is tovább. A várkapuban még összetalálkoztunk a tőlünk kissé lemaradt sporttársakkal, aztán meg sem álltunk a vár alatt létesített kávézóig. Itt ismét frissíthettünk egyet - befelé és kifelé egyaránt...


A hegyet elhagyva megkerültük kistestvérét, az Antal-hegyet, és az országúton tovább-baktatva beértünk Badacsonytördemic macskaköves utcájára. Míg sporttársnőnk meglátogatta a vasútállomást egy kéktúra-bélyegző beszerzésének céljából (a bélyegzőt azért ott hagyta...), megebédeltünk. A kék sáv jelzést el nem hagyva jutottunk el szőlőskertek és hétvégi házak között a Bujdosók lépcsőjéig.
Idén már megmásztam egyszer, és nem mondhatnám, hogy a távolság megszépítette az emlékeimet. Tudtam, hogy meredek meg hogy sok van belőlük. De nem volt választásunk - egy út volt előttünk: felfelé!


Nem is hátráltunk meg - amúgy se lett volna hová -, meg-megállva, a különböző magasságú fokokon felaraszolva azért elértük az esőbeállóval és padokkal felszerelt kis tisztást Czinka Panna pihenője mellett.
Innen ugyanazt az útvonalat jártuk be, amit tavasszal már megismertünk, egészen a célig. Csak akkor minden zöld volt és üde, most pedig dőzsölt az erdő a sárgákban, vörösekben és itt-ott zöldekben is.


A Ranolder-kereszt mellől újra szép volt a Balaton, az immár csak takarékon égő nap homályos hidat vert a vízre, a Páholykő-kilátóról elláttunk a fonyódi hegy-ikrekig, és szépen kirajzolódott alattunk az Ábrahám-hegy lábaihoz benyúló öböl vonala.
Az erdőben jól megnéztünk egy betegségben szenvedő fát, szemünket megpihentettük a sárga juharlevelek szőnyegén, és egy utolsó nekifutással - jó, lassú kocogással - felértünk a Károly-kilátóhoz.


Hogy ne unatkozzunk az utolsó szakaszon se, a minipanorámát kiadó képsorozat utolsó darabját a kilátó tetején elhelyezett tasakban találtuk meg. A süvítő széllel dacolva felragasztottuk ott jártunk bizonyítékát az igazolólapunkra, innen is megszemléltük a - most már felhősödő ég alatt bujkáló - hegyeket, és a fém grádicsokon lecsigavonalazódva rátértünk a Kőkapu, majd Tomaj felé vezető ösvényre.


Ismerős volt már az alacsony kőfal mellett vezető ösvény, de vigyázni kellett az avar alatt lapuló kövekre - csúsztak is, a bokánknak se tettek jót, de az utat vigyázó kőfalak látványa, az erdő csendje megérte a kellemetlenséget. Különben is, tudtuk, mire számíthatunk.
A Klastrom-kútnál - ahol a tavaszi túrán ellenőrzőpont volt - nem időztünk sokat, egyre jobban sötétedett - részben a közelebb ólálkodó felhők, részben az idő miatt -, szerettünk volna még aránylag világosban célba érni. Azért a leereszkedő este nem takarhatta el előlünk az élénk sárgában-narancsban pompázó fákat, amelyek szinte világítottak a téliesedő erdő szürkéjében.


Badacsonytomajba beérve a sárga jelzést szalagozás váltotta fel, ami hipp-hopp, egyszer csak eltűnt. Ha nem tudta volna legalább egyikünk, merre is van az iskola, meg ha nem igyekezett volna arrafelé egy csapat hasonszőrű gyalogos, valószínűleg meg se találtuk volna egyből...
De odaértünk, sorba álltunk, megmutattuk, átvettünk, aztán  ettünk-ittunk, és mire mindezzel végeztünk, a többiek - akik a másik útvonalat, a 20B-t választották - is megérkeztek. Volt nagy öröm (belátható időn belül indulhattunk haza), hejehuja (ők is ettek-ittak), vigasság (vettünk birsalmasajtot!), aztán a sötétben, csöpörgő esőben megkerestük a buszt és hazaindultunk.

Újfent hálás köszönet a sok finomságért, amivel a rendezők kényeztettek minket. Igaz, hogy jövőre már nem lesz jubilium (hogy egy klasszikust idézzek), de valószínűleg ismét megmászunk majd néhány tanúhegyet bármelyik irányban...

Táv: 20,67 km (eltévedéssel együtt), szintemelkedés: 673 m (mért), ill. 758 m (kiírt).
Teljesítési idő: 7 óra (khm...)


2017. november 11., szombat

Zselic - közel

Ha nem lett volna köd, akkor már a stratnál élvezhettük volna a napsütés áldásait. De volt. Ott terpeszkedett a Cseri park fái között, amint a start után arrafelé gyalogoltunk, letérve az utcáról. (Annyira azért nem volt sűrű, hogy elrejthette volna a szemünk elől a parkban tüsténkedő munkagépeket... Ó, régi, szép emlékek, már a helyetek se lesz meg!)


Átvágva a parkon, a valaha szebb napokat látott ex-pizzázó mellett értünk ki az Egyenesi útra, amelyről újabb kanyart véve, hamarosan már a tókaji parkerdő felé bandukoltunk. Hűvös volt, épp csak ébredezett a szombati város, bevásárolni igyekvő anyukák és gyerekeik, piacra készülő nyugdíjasok jöttek szembe. Előttünk néhány hasonszőrű turista haladt, akiket sokáig nem kerültünk még le...


A parkerdőbe érve - miután átkeltünk a patakon és kikanyarogtunk a sárguló fákkal szegélyezett ösvényről - szembetaláltuk magunkat az első ellenőrzőponttal - úgyszólván "programon kívüli" volt, a rajtlap nem jelölte. Itt vált el a rövid túra és a mi távunk útvonala egymástól. Pecsételés után egyenesen mentünk tovább felfelé, az avarillatú őszbe, és meg se álltunk a kis tóig meg a partján ácsorgó esőbeállóig. Ott is csak azért, hogy kattinthassak néhányat, mert olyan nincs, hogy nem örökítem meg a még ködös tópartot a színes fákkal és a romantikus kis építménnyel.


Néhány kanyar után elértük a Dózsa-telepre vezető köves utat, ahol zajosan megelőzött minket egy böszme teherautó, platóján a Vadvirág ösvény egy példányával. Talán új, talán felújították...
Pocsolyákat kerülgetve, répadföld mellett hagytuk el a telepet, és lendületünket egy újabb ellenőrzőpont fogta vissza - a Szenna felé leágazó kék sávnál várt az autó két gazdájával. Gyors pecsételés, sütizés után folytattuk utunkat bele a ködbe, mely fölött megcsillant a remény - a Nap próbálkozott a sűrű csapadékréteg átvágásával. Akkor még kevés sikerrel...


Szennában meg se álltunk - kivéve a fényképezést -, és nemsokára elértük a horhót, mely kivezetett a faluból. Bevallom, rettentően szeretem a horhókat, de most visszafogtam magam, és nem kattintgattam benne gyalogolva. Letudtuk a tüdőedző emelkedőt, és lekanyarodtunk a Berki-patak felé, melynek túloldalán vált el a 30 km-t választók útvonala a miénktől (eredetileg arra mentem volna, ha a derekam megálljt nem parancsol mehetnékemnek...).

A Fehér-part felé csúszkálva - volt ott sár rendesen! győztük kerülgetni a pocsolyákat - érkeztünk meg az újabb, őrt álló pároshoz, akik a szokásos pecsételés után forró teával és almával kínálták a turistát.
Aztán jött a Zsidó-gödör, mely után északnak fordultunk a szántóföld szélén. Végre kisütött a nap, de a köd lassan adta meg magát - egy ideig még fakóra festette az erdőszéli fákat, és amikor kis falunk fölé értünk, akkor se láttam volna sokat, ha nem takarja el a kilátást az útszéli dzsindzsás.


Az egyik legszebb szakasz következett: lefelé a zöld sávon a domboldalon, égig nyúló bükkös-tölgyes sárgaságban. A Húsvét-forráshoz nem tértünk le, inkább átóvatoskodtunk a Töröcskei-patak roggyant hídján. Mióta erre járok túrázni, ez a híd egyre veszélyesebb lett, nem is értem, miért nem cseréli ki már egy biztonságosabbra az arra illetékes (ki is lehet az?)...

És már be is értünk a töröcskei erdőbe! A tó melletti ösvény hozta a formáját, keskeny sávja egészen a Vackortanya előtt elterülő rétig kanyarog. A tó partján ritkásan tenyésztek a délelőtti mindenáron-pecások, de bőven akadt üres kiállás, ahová a víz- és tükröződésrajongó turista leállhatott őszi színeket és fényeket fotózni...


A Vackortanyánál kisebb tömeg üldögélt-álldogált az asztalok és padok mellett. Itt kaptuk meg az utolsó pecsétet a rajtlapunkra, és miután szusszantunk egyet a melengető napsugarak alatt, nekivágtunk az utolsó szakasznak.
A tavat a gáton átkelve hagytuk el, és a városszéli utcákon végiggyalogolva értünk vissza az iskolához. Alig múlt dél, amikor átvettük a teljesítésért járó jutalomcsokit (a jelvényt már startoláskor megkaptuk), és elbúcsúztunk a szervező Zöldpont Életmódklub képviselőitől. Nekik ezúton is köszönöm a szervezést, a sütit, almát, csokit és a mosolyokat.

Az ősznek meg a színeket, az avar- és erdőillatot, a ronda tintagombát, a ragadós sarat, a ködöt és napsütést, a körülöttünk röpködő madarakat. Megyünk jövőre is (remélem)!

Táv: 20,68 km, szint: 339 m
Teljesítés ideje: kb. 4,5 óra

(Teljes fotóalbum)