Így aztán az első pár kilométert kétszer tettük meg Margóval: a reggel majdnem-hűvösében, ragyogó kék ég alatt értünk be a parkerdőbe, és csaknem percre pontosan ugyanakkor értünk a tavak mellé, mint a többiek. Nem hagytuk ki a lehetőséget, kattintottunk egy-két csoportképet a kis szigeten, a délre eső tavon, rácsodálkoztunk a fenyőkre repülő szürkegémekre, és visszakanyarodtunk Szerdahely felé, az aszfaltra.
Kicsit lemaradtam a többiektől. Az út széle mindenféle érdekes látnivalót kínált, amik mellett nem tudtam csak úgy elmenni. Volt ott sokféle gomba, épphogy sárguló levelek kispárnányi halma, bogarak, csiga. Ez utóbbi olyan komótosan vonszolta magát az út irányába, hogy kényelmesen készíthettem róla néhány fotót.
Kis falunkba érve megszabadultam a pulóvertől - látszott, hogy nem lesz rá szükség a nap során. Már kora délelőtt nyárias melegre fordult az idő. A boltban ki-ki vett magához egy kis frissítőt, ezt-azt, majd a templomnál bekanyarodva és végigsétálva az utcán, hamarosan elhagytuk a falut.
Az első emelkedő a horhóban várt ránk. Még neki se rugaszkodtunk a dombnak, máris megálltunk: rokonok érkeztek szemből, megcsodáltuk M. unokáit, aztán baktattunk tovább.
A földfalak sötét árnyékot vetettek az útra, mely csak mérsékelten volt sáros, és reméltük, hogy ez így is marad. Lestem a falat, de gyíkok már nem szaladgáltak rajta.
A dombtetőn nem kanyarodtunk le balra, a töröcskei tóhoz vezető útra, hanem egyenesen továbbmentünk a gerincen. Jobbra, a fiatal akácosból kilesve, elláttunk a falu és az erdő fölött Szennáig is.
Magunk mögött hagyva az erdőt, sáros, egyhangú út állt előttünk, melyet jobbról fák és iszalaggal benőtt bokrok, balról kukoricatábla határolt. Majdnem Töröcske határáig ezen ballagtunk, míg az elágazásban le nem tértünk a jelzett turistaútról. Addig azért alaposan megnéztem magamnak a sárban hagyott vadnyomokat: borz koma sétált arra nem túl rég.
Töröcskére egy gyönyörű, mély horhón keresztül érkeztünk meg. A falu csendes volt, alig találkoztunk ott lakóval. Szerettünk volna pecsételni a túrajelentésbe, de sehol sem találtuk meg a Dél-dunántúli piros túra bélyegzőjét. Nem ártana bármikor elérhető, könnyebben meglelhető helyre rakni...
A faluból kivezető út mellett burjánzott a japán keserűfű, mintha nem is ősz, hanem tavasz lenne. Nem messze onnan egy másik kukoricatáblába torkollott az út, járhatatlanná vált, ezért inkább felkanyarodtunk a dombra, az erdő aljába. Mellettünk, a kukoricás szélén jókora mélyedést vájt a lezúduló eső. Itt-ott mezei tikszem picike feje nyújtózott a nap felé. Sajna, csak a narancssárga változat, kék nem látszott sehol.
A Töröcskei-tó felső végénél elbúcsúztuk a többiektől, és mi ketten, renegátok, visszafordultunk kies falunk felé. Nem láttuk értelmét a városba való begyaloglásnak, hogy aztán onnan autó- vagy lábbusszal menjünk haza. A kilométerünk így is megvolt. Azért tettünk egy kitérőt a Húsvét-forrás felé, bár a patakba bedőlt fák miatt magát a forrást nem láttuk. Viszont az út mellett, felfelé kapaszkodva szép bokor enyves zsályát és vidám rózsaszín borsfüvet találtunk. Az idei első őszi kikericsemről nem is beszélve.
Kellemes séta volt, szép időben, jó társasággal. Bátran nekivághat bárki, igazán nem nehéz terep. Talán érdemes lenne egyszer télen is végigjárni.
Táv (hivatalos): 17,9 km, szint: 290 m
Fotóalbum itt.