A múlt heti csöpörgős esős idő után felüdülést jelentett a ragyogó napsütés, az erdők-mezők üde zöldje. Madárdal és tavaszillat, amerre a szem és az orr ellátott. Nem is tétováztunk sokat, megörökítettük magunkat a falut bemutató táblánál - kell a bizonyíték, hogy ott jártunk, ugyebár -, aztán nekivágtunk a dombnak a takaros farm mellett elhaladva.
Az első izgalom a falu fölötti réten ért minket: egyszer csak előszökellt az erdőből egy fiatal őz (szarvas?), és látványunktól némileg megzavarodva tett egy kanyart a fűben, mielőtt, kellő távolságban kis csoportunktól, beszaladt volna mögöttünk a másik erdőszélbe. Csak álltunk és bámultuk, legalább annyira meglepődve, mint ő.
A rét túlsó felén elágazáshoz értünk. "Fapados" tábla nyilazott jobbra is meg balra is: ha erre megyünk, Gálosfára érünk, ha arra, akkor meg Kaposgyarmatra. Mi az "erre" opciót választottuk, bár Gálosfáig nem szándékoztunk elgyalogolni.
Ahogy mentünk előre, egyre erőteljesebben éreztük a milliónyi medvehagyma átható illatát. Miközben azt kutattuk, hol is kell lekanyarodni az útról a mésztufa-hasadék felé, felfedeztünk néhány tő éppen nyíló szamócát is. Jó napja lesz annak, aki az érés idején jár arra!
Végül sacc-per-kábé alapon bevágtunk az erdőbe, és jó hosszan mentünk az úton, remélve, hogy nem tévedünk el (nagyon). Mindenesetre, annak könnyebb dolga van, aki Hajmás felől közelíti meg a hasadékot, mert abból az irányból jelzett turistaút vezet hozzá. Nem ártana emerről is felrajzolni néhány jelzést a fákra, mert K.gyarmatról indulva is van olyan szép az útvonal, és nem ártana segíteni az odajutásban a vállalkozóknak.
Bizony, találomra kellett letérnünk az útról, találomra vágtunk át a gerincen, derékig érő bokrocskák között, hogy aztán toronyiránt másszunk le a patakhoz, korhadó faágak és csúszós kövek között botladozva, ott, ahol a dombok összeérnek. De a látvány kárpótolt a nehézségekért. A patakvölgyet medvehagymaszőnyeg borította, fehér fejecskéjükkel bólogató virágja oldotta a tömény zöldet. Csúszós levele óvatosságra intett - nem akartunk leszánkázni az utolsó (meredek) métereken, bele a sekély patakba.
A patak mellett nem vezetett ösvény, magunknak kellett utat találni a hasadékhoz. A sekély vízfolyás mellett, a domb aljában araszolva, kidőlt fák alatt bujkálva értünk el végre a nevezetességhez. Útközben már láttunk kisebb, a föld alól előbújt sziklatömböket, mintegy a fő látványosság előhírnökeiként.
Íme, a mésztufa-hasadék!
És ott, ahol vége szakadt a patakvölgynek, áll a hasadék. Jól megnéztük, lefotóztuk, aztán elméláztunk rajta, merre tovább. A lányok a patakpart ismételt végigjárása helyett inkább a meredek partoldal megmászását választották, mi ketten pedig visszamentünk néhány tíz métert a patak mellett, és egy lankásabb helyen hagytuk el a völgyet.
Innen már szinte sétagalopp volt az út Hajmás felé. Visszakanyarodtunk Kaposgyarmat alá, a fák között felénk csillant a farm kis tava. Felkapaszkodtunk egy enyhe emelkedőn, és hamarosan elértük az elágazást, ahol ki kellett kanyarodni a műút felé. Itt egy újabb amatőr tábla támasztotta egy fa törzsét, rajta a felirat a mésztufa-hasadék felé mutatott. Nem is értettük, hogy ha már pénzt és időt szántak arra, hogy ebből az irányból turistautat jelöljenek ki a hasadékhoz, arra miért nem volt gondjuk, hogy normális táblákat állítsanak a kritikus pontokra...
Hajmásra a zöld négyzet jelzésen akartunk beérni, de úgy elbeszélgettük az elágazást, hogy hamarosan a falu fölötti domb oldalában találtuk magunkat. A többiek úgy döntöttek, maradnak ebben az irányban, és oldalról közelítik meg a falut, én viszont árkon-bokron át lebaktattam az út közelébe, és megkerestem a jelzett utat. A temető kerítése viszont visszakényszerített az országút mellé, bár inkább a mező szélét választottam gyaloglásra a kemény aszfalt helyett.
Hajmáson csak a templom előtt álltunk meg néhány percre, és mivel mindenképpen el akartuk érni a hazafelé tartó első buszt, tovább is mentünk a Szentbalázsra vivő széles úton, fel, a dombtetőre. Erősen sütött a nap a nyakunkba, a köves talajon kényelmetlen volt a járás, de hátrafordulva csodás kilátás tárult elénk a Zselic dombjaira, Hajmás viharvert házai mögött.
A szőlőskerteket elhagyva végre ismét erdőbe értünk. Itt már nem borította medvehagymatenger a talajt, helyette szemünket kényeztette a fölénk boruló zöld lombok látványa. Nem is hagyott el bennünket addig, míg el nem értük az egykori hatos utat, ami bevezetett Szentbalázsra.
Egy kellemes pihenőhely mellett értünk ki az erdőből. Jobbról, az út túloldalán már sárgállott a dombtető a repcétől, bár az illata nem ért el hozzánk.
Szentbalázson - ahogy a másik két faluban sem - nem találtunk nyitva lévő boltot vagy kocsmát, így a túrajelentés lepecsételése elmaradt. átgyalogoltunk a falu túlsó végére - útközben nosztalgiáztam kicsit a még mindig működő Fenyves vendéglő láttán -, és néhány perces várakozás után meg is érkezett a busz, ami visszaröptetett minket Kaposvárra.
Elégedetten, szép élményekkel telve, a húsvét hangulatát megalapozó túra után értünk haza. Nem bántuk meg, hogy ezt a délelőttöt túrázással töltöttük tavaszi nagytakarítás vagy ebédfőzés helyett...
Megtett táv: 11 km, szint: 250 m
A teljes fotóalbumot itt találod.