Idén nyáron már teljesítettem az OKT egy szakaszát a 70 éves évforduló jegyében, de úgy gondoltam, megteszem ezt még egyszer, másik útvonalon - szigorúan egy irányban haladva. S mivel hozzánk aránylag közel van a Balaton-felvidék, és akadtak ott még bejáratlan szakaszok, oda terveztem a következő hetvenest.
Múlt pénteken Dórival Nagyvázsonyról startoltunk Szentbékkálla felé, borongós időben, ismerős ösvényeken. (Utoljára 3 éve, a Kinizsi 525 teljesítménytúrán túráztam ott. Jó rég volt...) A pálos kolostor romjáig még csak-csak találkoztunk más túrázókkal, utána viszont alig láttunk embert. Viszont teheneket annál többet - és ez nem változott a következő két napon sem. Az áhított őzek, szarvasok és nyulak elő se dugták az orrukat péntektől vasárnapig (egy réten szaladó rókát is csak vasárnap reggel, a buszból sikerült megpillantani), de tehén, az volt dögivel (éltek, szerencsére). Meg gombák. Azok is lépten-nyomon kidugták a fejüket a nedves avarból vagy terpeszkedtek kidőlt fatörzseken. És ami az állatoknál az őz volt, az a gombáknál a gyilkos galóca...
Romokból is akadt minden napra: pénteken a pálos kolostor - ahogy említettem -, a Szent Ilona templomrom és a tálodi rom, szombaton a csobánci vár (ahol a rengeteg ember mellett jó nagy szél is volt), vasárnapra meg én. (Jó, bevallom, annyira azért nem dőltem dugába, a 9 kilós hátizsákot már meg se éreztem, mire Vállusra értem. De addig még történt egy s más.)
Tálod után találkoztunk egy lánnyal, aki a másnapi Ultrabalaton verseny útjelző szalagjait kötözgette fel a fákra. Utána még sokáig mentünk egy útvonalon a versenyével, de - várakozásunkkal ellentétben - másnap egyetlen futóval sem találkoztunk - addigra rég másfelé kanyarodott a kék...
Nem rohantunk, többször megálltunk fotózni, nézelődni, beszívni az őszi erdő föld- és levélillatát. Szerencsére ez a rész szinte végig erdőben halad, és az út is csak néhol volt kényelmetlen a bakancsos lábnak - például a csicsói erdészház felé vezető széles, murvával fedett szakasz, ahol inkább a padkán mentem...
Az erdészháznál, az esőbeállóban tartottunk ebédszünetet. Épp váltottuk egymást egy másik párossal, akik az ellenkező irányban járták a kéket. A borongós idő ellenére szép kilátás nyílt a következő hegytetőről a Balatonra, mielőtt elkanyarodtunk nyugatnak, Balatonhenye felé.
Henyén meglepetésként ért minket az aránylag nagy forgalom. Az iskola előtti téren már állt a másnapi versenyzőket fogadó kis bódé, amit ki is használtunk egy kis szerelvényigazításra.
A következő, tanösvényként is szolgáló szakaszon csak az infóstáblákról tudhattuk meg, hogy több kis tó is ringatózott a közelben valaha - mi csak a helyüket láttuk, teljesen kiszáradtak már. Nem tudom, lesz-e még olyan idő, amikor újra vízimadarak pihenhetnek a felszínükön...
Mielőtt beértünk volna a pénteki célba, még felmásztunk a falu fölötti Eötvös-kilátóra. Fentről jó messzire elláttunk, de a még mindig párás időben nem sikerült igazán jó fotókat készíteni - nézzétek el nekem!
Sötétedés előtt sikerült megtalálnunk a szállást Szentbékkállán (ha arra jártok, jó szívvel ajánlom a Búzavirág apartmant!), miután óvatosan lecsúszkáltunk a meredek, kijárt hegyoldalon, az egykori palota romjától. (Nem túl nagy rom, és csak emiatt kellett egy kanyarral bejutni a faluba ahelyett, hogy egyenesen átmentünk volna rajta. De hát - szigorúan követtük a kék jelzést.)
Szombat reggel korábban sikerült elindulnunk, és az aznapi etapot mindjárt egy kis eltévedéssel egészítettük ki: a falu végén jobb helyett balra sikerült kanyarodnunk, hála a jelzőoszlopra kissé bénán felfestett jelzéseknek...
Utána viszont rövid, de szép kis horhón (nekem minden horhó szép) átsétálva jutottunk a szigorúan védett területre, ahol termetes sziklák határolták a gyalogutat fel, a kőtengerig, ahol mintha sűrűbben "nőttek" volna a sziklák, mint a kővágóörsin, már amennyire emlékszem rá. Megörökítettük egymást, és lebotorkáltunk a hegyről.
Folytatódott az őszi ruhás szőlők sora, bár fürt már nem lógott sehol. Unott képű teheneket fotózva és egy utánunk jövő túratársnővel szóba elegyedve nem vettük észre a letérőt délnyugat felé, így tettünk egy kb. másfél kilométeres fölösleges, oda-vissza utat, mielőtt a Csobánc felé kanyarodtunk volna...
A Csobáncra kényelmesen másztunk fel, kerülgetve a szembejövőket és az előttünk még lassabban haladókat. A hegy oldalában lévő padnál szusszantunk egyet és tágra nyitottuk a szemünket: volt mit nézni déltől északig. Aztán felkanyarodtunk a hegytetőre, a vár romjaihoz. A hűvös, szeles idő ellenére rengetegen bóklásztak a maradványok között, a fűvel és hamukával benőtt, egykori várudvaron.
Messzire láttunk: a Káli-medence és a tanúhegyek ott hevertek a lábunk előtt, és még az időjárásfelelős is megkönyörült rajtunk - a szürke felhők közül ki-kilesett a nap, hogy élesebb képeket készíthessünk a tájról meg egymásról.
Bevallom, a következő szakasz nem vonul be a kedvenceim közé. Sokkal rosszabb volt lebotorkálni a hegyről, mint feljutni rá, a keskeny ösvényen hol egy kő, hol a simára taposott föld miatt csúszott meg a lábunk. De leérkezés után jutalmul vehettünk magunknak egy-egy bodzaszörpöt a becsületkasszás asztalkáról, az útszéli ház mellől.
A Gulács előtt, Káptalantótiban tartottunk rövid pihenőt a bélyegző mellett. Dóri lába kezdett fájdogálni, ráfért a pihenő. Aztán megint tehenek - lesoványodott, szánalmas szürkemarha-gulya bágyadozott az árok másik oldalán, a kerítés mögött...
A Gulácsra felfelé baktatva megnyugodva láttuk, hogy a csúcsra nem kell felmásznunk, hiszen tudtuk, hogy még előttünk van a Badacsony is, ami se felfelé, se lefelé nem lesz könnyű falat. Nem rohantunk. Annál is inkább, mert társnőm egyre nehezebben bírta a terepet, és a másik oldalon leérve úgy döntött, a Badacsonyt már nem mássza meg velem. Elsétált Tomajba, ahonnan szülői segítséggel jutott át Szigligetre. Én pedig átvágtam az országúton tovább, a Badacsony felé.
Már csöpörgött az eső, amikor nekivágtam az aznapi utolsó hegynek, de szerencsére hamar el is állt. A Kőkapu felé megálltam néhányszor - a nehéz hátizsák nem segített a felfelé mászásban, és a csúszós kövek se tartoztak a barátaim közé.
Emberrel alig találkoztam, amit annyira nem is bántam, viszont a hangos zenét hallgató párost szívesen kihagytam volna...
Igyekeztem, hogy még sötétedés előtt leérjek a hegyről, de azért megálltam egy-két fotó erejéig. Találtam kései harangvirágot, kénvirággombák csomóját és esőtől pettyes ökörfarkkórót is. A Ranolder-keresztnél meg magamról csináltam egy újabb béna szelfit.
A Bujdosók lépcsőjén óvatosan araszolva ereszkedtem le, csöpörgő esőben. Csúszott, na. Hálát adtam az építőknek a korlátért, ami a túrabot mellett plusz kapaszkodót jelentett végig, a lépcső aljáig.
Tördemic határában, mielőtt a falu felé kanyarodtam volna, meg kellett állnom, hogy a pulóvert dzsekire cseréljem - az jobban bírta az egyre jobban zuhogó esőt. Szerencsére, Badacsonytördemicen a bélyegzőhelyet az állomás épületében helyezték el, legalább nem ázott ronggyá se a kéktúra füzet, se az OKT 70-es igazolólap, miközben elhelyeztem benne az aznapi utolsó pecsétet.
Mire agyonázva, tök sötétben Szigligetre értem, lekéstem az utolsó buszt és már remény se volt másik járatra. A pecsételést másnap reggelre halasztottam - úgyis onnan mentünk tovább -, és míg a taxi odaért, vígaszsütivel ütöttem el az időt a Fő téri cukrászdában.
A szigligeti süllőfesztivál miatt helyben már nem találtam szállást, amikor a túrát terveztem, kénytelenek voltunk Tapolcán aludni. Emiatt vasárnap reggel visszabuszoztunk Szigligetre - jó korán -, és a sűrű, szitáló ködben nekieredtünk az útnak a Szent György-hegy felé. Sajnos - az éjszakai pihenés ellenére - társnőm lába nem bírta tovább a strapát, és kénytelen volt feladni a túrát - az egészség fontosabb, mint a mindenáron való teljesítés. Visszafordult és Hegymagasról hazautazott.
Immár egyedül kaptattam fel a hegyre, ahol még mindig akkora köd volt, hogy a kápolna és a barokkos pince is homályba veszett, pedig ott mentem el előttük. A nap igyekezett áttörni a köd falán, be-bekacsintott az erdőszéli fák között az ösvényre.
Mire a bazaltorgonákhoz értem, csatakos lett a hajam a ködszitálástól, a csúszós kövek pedig megint lassításra késztettek. Túrabotomnak hála, könnyebb volt lejutni a turistaházig, a botra támaszkodva, sziklákba kapaszkodva. A háznál egy épp felfelé induló csapattal biztosítottuk egymást, hogy felfelé és lefelé is csúszik minden, vigyázzunk magunkra!
Vigyáztam. Annyira, hogy aránylag jó tempóval gyalogolva értem be aztán Tapolcára, ahol a malomtóban jól megnéztem a színes, kisebb-nagyobb halakat, a vasútállomás melletti kocsmánál pedig - bélyegzés után - megint ittam egy finom, tejszínhabos-mézes kapucsínót (volt már szerencsém hozzá korábbi túrán).
Ebéd után irány Lesenceistvánd, kifelé a városból, jó hosszú aszfaltos szakaszon, megint csak (ezúttal fekete) tehenek mellett. (Aranyos felirat fogadott a legelő kerítésén, amin arra figyelmeztetik a túrázót, hogy akassza vissza maga után a láncot a helyére. Visszaakasztottam.)
Izgalommentes utam volt a faluig, és arra már több kirándulóval is találkoztam. Erdő kevesebb volt ugyan, de ami akadt, az hozta az őszi formáját. A köd nagyjából felszállt, én pedig megálltam az útmenti, immár magántónál, hogy lássak egy kis vizet. Madár, sajnos, egy szál se volt rajta.
Végül félkettőkor értem a lesenceistvándi bélyegzőhöz. A teljesítést igazoló fotó után ebédszünetet tartottam a buszmegállóban, nyújtottam egy kicsit, hogy felfrissítsem az izmaimat.
És ha már olyan korán volt, meghosszabbítottam az utat Vállusig, hiszen egy korábbi kéktúra alkalmával onnan indultunk Keszthely felé - nem akartam volna ezért a kieső 7 kilométerért visszajönni.
Az egyetlen - becsapós - hegyet megmászva ködös kilátás nyílt délkeletre, Lesencefalu felé. Onnan szőlőskertek között ereszkedtem le, majd kellemes erdőben, tágas horhók között értem el a falu szélére, hogy aztán rajta átballagva, a nagyra nőtt bokor megbújó doboznál elhelyezzem az utolsó bélyegzőt az igazolólapon és a kéktúra füzetben is.
Vállusról busszal jutottam be Keszthelyre, ahonnan kényelmes, bár zsúfolt vonat hozott hazáig.
Örülök, hogy részese lehettem ennek a jubileumi túramozgalomnak, és valamennyi szervezőnek, tervezőnek köszönöm a munkáját!
(Tőletek meg bocs a hosszú lére eresztett beszámolóért. További képek pedig itt vannak.)
A túra időpontja: 2022. 10. 21-10. 23.