Ezt az évet a Dél-dunántúli Kék Túra útvonalán kezdtem, és ebben a hónapban mindjárt három szakaszt sikerült is végigjárnom.
Január első hétvégéjén a nyár óta halogatott, Szenna és Kaposmérő közötti útvonalat barangoltam be, egyedül. Mivel - mondhatni - a szomszédságban lakom, úgy gondoltam, megtoldom ezt a 10 kilométert még néhánnyal, és itthonról, gyalog mentem át Kaposmérőbe, részben dűlőutakon, részben a kék háromszög jelzést követve, a végén pedig, hogy jusson aznapra egy kis erdő is, tettem egy kanyart kedvenc erdőm felé.
Gyönyörű idő volt, és bár nulla fokban indultam, hamar melegem lett. A faluból kiérve visszanéztem a házakra, kiélveztem néhány perc erejéig ködbe burkolózott napfényes lakóhelyemet. A Dózsa-telepre az erdő melletti úton értem be, és egy udvarból kiszaladó, izgatott tacskón meg a legelésző teheneken kívül nem találkoztam senkivel.
Napos-ködös Kaposszerdahely
Ez egészen Kaposdada széléig így volt, ahol a tó mellett már feltűnt néhány kétlábú kiránduló, a Kassai-völgyben pedig meglehetősen sok autó parkolt - mint észrevettem, valami rendezvény volt éppen a haciendán.
A napsütés maradt, a köd felszállt
A völgybeli tó száraz-sáros medrében nagy csapat szürkegém álldogált napozva - őket visszafelé már nem találtam ott.
Mérőben áthelyezték a pecsétet, a múltkor (amiről szintén nem írtam), amikor Újvárfalvától gyalogoltam Kaposmérőig, még a bezárt kocsma ajtaja mellett volt, ahová persze, nem tudtam bejutni, mert még a kaput is lelakatolták. Sokkal kényelmesebb, hogy már a kéktúrás tábla hátulján lóg a bélyegző.
Visszakanyarodva Dada felé, beszélgettem egy kicsit a szép, lepkés hátsójú lovat legeltető lánnyal, aztán végigporoszkáltam az aszfalt út mellett Kaposdadáig és még tovább. Olyan régen jártam arrafelé, hogy akkor még az út, ami az emelkedőn kapaszkodik fel Dadára, nem volt leaszfaltozva. A lábamnak jobb volt, az autóknak most jobb...
Dada csendes, csak a kutyák rohangáltak a kerítések mellett. A falurészből kiérve, hamarosan lekanyarodtam Szenna felé, és ismerős útvonalon értem be a faluba. Útközben ismét megállapítottam, hogy lassan a kerítések országa leszünk: nincs olyan domb, völgy, erdőszél, ahol ne futna drót az út mellett...
Egy bekerített szántó még odafelé
Szennán először ugyan a skanzen felé vettem az irányt, de rájöttem, hogy a kéktúra bélyegző a másik irányban van, úgyhogy tettem még egy kilométert az útvonalba. Ott futottam össze egy sporttárssal, aki egy kicsit messzebbről érkezett (Kisalföld), mint én. Bélyegzés és néhány kedves szó után hazaindultam, ki Szennából északnak, a kedvenc erdőm felé. (A faluközpontban megmosolyogtam a karácsonyi díszektől csillogó fenyőket. Kedves látvány volt.)
Kellemes túrácska volt, nem mondanám, hogy nagyon elfáradtam, de jólesett.
Fotók az FB oldalamon.
Múlt szombaton egészen Palinig tömegközlekedtünk, hogy elgyalogolhassunk Zalakarosig. A bélyegzőhely zárva volt, hiába vágytunk egy kis indítófolyadékra, a Rózsa presszót csak kívülről nézhettük meg. A falu után felkapaszkodtunk a szőlőhegyre, ami felé még unalmas-barna volt a táj, némi színt csak a hófogónak kihelyezett narancsszínű háló vitt bele.
Palin után
Jó volt látni, hogy a szőlőhegy él, sok a felújított, karbantartott épület, bár persze voltak roggyantak, elhagyatottak is.
Eleinte a fagyott, sáros utakat róttuk, szürke tájban, vöröslő tölgyesekben. Egyszer keresztezte az utunkat egy kisebb szarvascsapat, cinkék beszélgettek a fejünk fölött. Nagybakónak fölé érve ismerős építményt pillantottunk meg: a tornyot, amihez már volt szerencsénk, amikor a kőszikla szurdokba kirándultunk egy kora tavaszi napon. Csak most az ellenkező irányból érkeztünk és nem mentünk be a szurdokba.
A Nagybakónak melletti energiaparkban tartottunk pihenőt, közben reméltem, hogy magamba szívok némi extra energiát. Nem tudom, hogy sikerült-e, de nem aludtam el túrázás közben...
A faluszélen régi ismerősökbe botlottam - pontosabban ők botlottak belém, mert ha nem kiabálnak utánam, simán továbbmegyek. Ki gondolta volna, hogy az ország másik csücskében akadunk össze?
Az Öröm-hegyen már jó kis hó volt
Valamikor ezután eredt neki a hó, élénkült meg a szél, vízszintesre rendezve a hópelyheket, arcunkra fagyasztva a mosolyt meg a szót... Egyre fehérebb lett a táj, és mire felértünk az Öröm-hegyre, már kellemes réteg hó ropogott a bakancsunk alatt. Néhány emlékező pillanatra megálltunk a Rockenbauer-emlékhely mellett, mielőtt letértünk volna a kulcsosház felé egy bélyegzés kedvéért. Utána pedig jött még néhány lejtő meg emelkedő, a Bakónaki-patak mellett letértünk az útról néhány száz méter erejéig, de még időben észrevettük a tévedésünket. Ott már igencsak fújt a szél, apró szemű hó szúrta a bőrünket.
Mire Zalakarosra értünk, már hosszabb utat tettünk meg a tervezettnél - a túratervező sosem ad pontos távolságot, amit valójában megyünk, általában inkább több, mint kevesebb. Mint most. Az időjárás miatt nem másztunk fel a kilátóba, csak pecsételtünk és megtettünk még két kilométert a buszállomásig. Egy kis bosszúság után ugyan, de időben átértünk Kanizsára, hogy emberi időben hazabuszozhassunk.
Túratáv: 24 km (a kilátóig), szint: 406 m
Az utolsó januári DDK-túra a tegnapi volt, az első szakaszra utaztunk el a Kőszegi-hegységbe. A HOTE
- Hosszúhetényi Turista Egyesület kezdeményezésében létrehozott Rockenbauer 90. emlékév kapcsán vettünk részt egy túrán.
Eredetileg a Hörmann-forrásig szerettünk volna felbuszozni, hogy onnan egy rövid sétával jussunk fel Írott-kőre, ahol csatlakoztunk volna a baranyai és a vasi csapathoz. Arra viszont nem számítottunk, hogy a Velemből a Szent Vid-kápolna felé vezető erdei út olyan havas és csúszós lesz, hogy a busz nem tud felmenni rajta. Kénytelenek voltunk elbúcsúzni a járgánytól és onnan kezdeni a gyaloglást.
A Szent Vid-kápolna érintésével, a kék + jelzésen jutottunk el a Hörmann-forrásig, egyre több hóban. Arrafelé még több kirándulóval, családokkal találkoztunk, de a forráshoz közeli parkolót elhagyva már csak kis csapatunk lábnyoma keveredett az előttünk arrajártakéval.
Kilátás a Szent Vid-kápolnától. Mondjuk, nem egy nagy durranás...
A forrásnál felkanyarodtunk az Országos Kék útvonalára, ezen jutottunk fel az Írott-kőre. Útközben a kilátást nem tudtuk élvezni, elég nagy köd volt, de érdekes látványt nyújtott a szilánkosra fagyott hó a fák törzsén. Egymást váltották a fenyvesek és a tölgyesek, az út mellett mindenféle tájékoztatótáblák igyekeztek magukra vonni a kirándulók figyelmét - az enyémet nem sikerült. A hideg szélben, többet fel- mint lefelé baktatva nem volt kedvem feliratokat olvasgatni...
Úton az Írott-kő felé
Mire odaértem a kilátó alatti bélyegzőhelyhez, a HOTE-sek és a vasiak már lefelé ballagtak a hegyről, egy leányzó tolta éppen a kereket maga előtt. A kilátónál bejelentkeztem a kaposváriak nevében Ferinél, a HOTE elnökénél, és közben a társaim is felértek. Rögvest el is köszöntünk Feritől, aki az utolsó emberkéket terelte ki a kilátóból, és nekieredtek az útnak lefelé.
Mi is megpróbáltuk rövidre fogni a hegytetőn való tartózkodást, de azért kicsit szétnéztünk, felmásztunk a kilátó tetejére, ahol ránk fagyott a mosoly fotózkodás közben. Kilátás nuku, a nagy szürkeségben és a ködben csak a határt jelző keresztet láttam aránylag tisztán. A hó pikkelyesre fagyott a kilátó mellvédjén, a korlát vasára pedig a kezem fagyott volna rá, ha nincs rajta kesztyű.
Írott-kőn, a ködben
A csúcs alatti esőbeállóban (ahol a többiekre várva már elhelyeztem a következő pecsétet a füzetembern) falatoztunk kicsit, pecsét ide meg oda, aztán óvatos léptekkel folytattuk az utat lefelé, a szép, de kissé meredek ösvényen.
Bozsokig kényelmes utunk volt, sziklákkal, barlangokkal, gombákkal, fogyó hóval - a lejjebb élő erdők fáin már nem is volt hó, lefújta a szél. Megnéztük a zöld palás Holler-barlangot, az útmenti kőképződményket, a Kalapos-követ és társait. A Kopasz-domb alatti patak völgyét fent, az út mellett nyírfák szegélyezték, sokuk derékban eltörve, taplógombákkal borítva állt az ösvény közelében. Az egész útvonalra jellemző volt, hogy kidőlt, leszakadt fák keresztezték az utat, hajlottak rá vagy óriásra nőtt gyufaszálként, elszórva borították az erdő alját.
Bozsokon, a buszmegállóban csak pecsételni álltunk meg, utána pedig a közeli cukrászdában az első szakasz teljesítését finom sütivel és itókákkal ünnepeltük meg. (Nagy előnye a külön buszos utazásnak, hogy nem kell sehová rohanni a menetrend miatt!)
Az Őrség zöld aranya, 2016-ban az Ország tortája volt. Nagyon finom!
Igazi téli túra volt, kb. 0-1 fokos, szeles, havas időben, 15 kilométeren. Folyt. köv.
