Életem első EKE vándortáborában voltam augusztus első napjaiban.
1. túra: Dombok-hegyek Sztána körül
A túra bázisunkról, Sztánáról indult egy esős-zivataros hajnal után. Szerencsére az eső elállt, mire gyülekezni kezdtünk, és szép, napsütéses időben kirándulhattunk.Az út során meglátogattuk Kós Károly 1911-ben épített házát, a Varjúvárat, aztán az egykori Kós-tanya helyét, egy - most már - elhagyatott, elvadult dombtetőt ejtettünk útba. A tanyából már semmi sincs meg, az utolsó téglát is elhordták a nádasiak, akik annak idején elüldözték az író-építészt.
A tanyától nincs messzire a Csiga-domb, ahová "direktben" másztunk fel. A mészkőből álló, 657 m magas domb anyaga őskori maradványokat (csigákat) rejt, de a hozzáférhető rétegből a helyiek már mindent elhordtak. Gyönyörű a kilátás a környező hegyekre, a Sztána-patak völgyére, és egészen az almási vár megmaradt tornyáig el lehet látni.
Kilátás a Csiga-dombról
A túra másik nevezetes pontja kicsit odébb a Riszeg-tető nevű hegy volt. 745 m magasra nyúló tetejéről messze láttunk - szinte az egész kalotaszegi medencére. Sajnos, a riszegvirág - ami a henye boroszlán népi neve - már rég elnyílott, de helyette láttunk sok más szépséget, pl. sarlós gamandort, amivel ott találkoztam először.
A Riszegen tartottunk ebédszünetet, kicsit hosszabb pihenőt is, amely alatt addig üldöztem a szanaszét repkedő, vöröses sáskákat, míg le nem sikerült fotóznom egyet - a dzsekimen... (A hozzáértők szerint olasz sáskákhoz volt szerencsém.)
A napos hegytető után árnyas erdőn keresztül jutottunk le a Sztánát ölelő dombokra, majd vissza, a faluba. Kellemes, szép kirándulás volt, népes, vidám csapattal.
Táv: 14,3 km, szint: 510 m
Fotóalbum itt!
2. túra: Kő-hegy
A vándortábor második túráján, csütörtökön a Kő-hegyen át vezetett az utunk. A busz Magyarókereke határában tett le minket, onnan indultunk a Kő-hegy alatt csillámló kis tóhoz. Mellette hideg vizű forrásból tölthette fel a kulacsát az, aki nem hozott innivalót magával. Mellettünk, a hegy tetején a figyelmesek észrevehették a Hármaskő szikláit, amelyek alatt visszafelé is elmentünk - a tótól visszakanyarodtunk a túraútvonalra.
Egyenletes, nem túl megerőltető kaptatón jutottunk fel a Kő-hegy gerincére, ahol tartottunk egy kis pihenőt. Odáig már sok régebbről ismerős és addig nem látott vadvirágot határozott meg nekünk helyi túratársunk, akiről csak később derült ki, hogy nem botanikus, hanem háziorvos... Itt láttam először szúrós gyöngyajkat, kisvirágú füzikét is. ű
Az energia-utántöltést befejezve, fenyvesek mellett-között folytattuk az utat egy kicsit lefelé, hogy aztán újra felfelé kaptathassunk - némileg meredekebben, mint ahogy a Kő-hegyre feljutottunk.
Lefelé a hegyről
A Tomordokról elénk táruló kilátásért viszont megérte! Ott terpeszkedett előttünk a Vlegyásza vonulata, a felhők lustán vonulászva borították árnyékba rajta hol ezt a csúcsot, hol azt. Hegyek, erdők, amerre a szem ellát!
Persze, nem hagytuk ki a fotózkodást a csúcsot jelző tábla alatt és meg is ebédeltünk, mielőtt nekikezdtünk volna a lefelé ereszkedésnek. A hegy lábánál megálltunk, hogy ismét megnézzük a Szent László pénzének nevezett kis, kerek köveket (hoztam is haza belőle párat emlékbe), aztán a műúton, a tűző nap alatt besétáltunk Kalotaszentkirályra.
Azon a héten zajlott ott a táncosok találkozója, de aznap - pihenőnap lévén - egyetlen előadás sem volt. Egy csoport gyakorolt beljebb, egy tető alatt, Ady Endre szobrával szemközt. Megpihentünk a szobor mellett, ahonnan csak egy rövid sétát kellett még megtennünk a buszig, ami visszavitte a csoportot Sztánára.
Szép, tartalmas nap volt, bármikor megismételném...
Táv: 13,6 km, szint: 570 m
Fotóalbum itt!
3. túra: Sas-bérc és a Menyasszony fátyla vízesés
A harmadik, Kalotaszegen végiggyalogolt túránk - mely az EKE Vándortábor szervezésében zajlott le - a Menyasszony fátyla-vízesés érintésével a Sas-bércre vezetett. Bevallom, kifejezetten a vízesés miatt választottam ezt a túrát az összesen 25 útvonalat tartalmazó kínálatból. (A szervezők alaposan kitettek magukért: volt könnyű, közepes és nehéz túra, bringás körök, gyerekkirándulások, lovastúra, és a környék népművészetét bemutató buszos kirándulás is. Ez a közepesen nehéz kategóriába tartozott, mint az előző kettő.)
Busszal mentünk Havasrekettye falu határáig, onnan pedig egy szép, kátyúmentes aszfaltúton vágtunk neki a Stanciu-patak völgyének. (Sajnos, az út mellett bogarászó hegyi billegetőt nem sikerült lefotóznom, pedig ott és akkor láttam életemben először. Kedves kis madár.)
A műút hamarosan véget ért, de mielőtt nekivágtunk volna a hegyoldalba vezető ösvénynek, aki akarta, még megtölthette a kulacsát az útszéli, friss vizű forrásnál. Aztán irány a vízesés!
Míg odaértünk, kellemesen telt az idő - az út nem volt nehéz, a beszélgetőtársaktól pedig sok érdekes dolgot megtudtam, pl. azt, hogy mi a különbség a kérészek és az álkérészek között. :)
A vízesés tényleg úgy csorog le a sziklákról, mintha egy menyasszony fátyla terülne szét a fotózás kedvéért. Jól is tette, mindenki készített ott néhány képet. Néztem, hallgattam, csodáltam, megtaláltam a kis ismertető táblát a mellette lévő szikla oldalában, mely a vízesés keletkezésének egyik mondáját meséli el verses formában. Meg persze virágokkal is ismerkedtem: a szerény, rózsaszínű erdei deréce kis telepe nyújtózkodott az ég felé a sziklák közt.
Hamarosan magunk mögött hagytuk a Menyasszony fátylát és nekivágtunk az emelkedőnek a Sas-bérc felé. Ahogy lenéztünk a mélybe, alattunk ott zubogott a vízesés. Jól teszi mindenki, ha óvatosan lép az út széléhez - nemrég valaki lezuhant onnan, amint jobban akarta látni a vizet...
Egy derékszögű kanyar után jutottunk a bérc alatti kis rétre, ahol a csoportunk ketté oszlott. A csúcsra vezető út keskenysége miatt jobbnak látták a túravezetők, ha két csoportban közelítjük meg a célt. És igazuk volt. A kövek és gyökerek között oda kellett figyelni, hová rakjuk a lábunkat felfelé mentünkben. Meg lefelé jöttünkben is.
De közben ott volt a csúcs, ahonnan ismét csodás panorámában gyönyörködhettünk - mint előző nap a Tomordokról. Az ember lánya csak áll, néz (hunyorog a szemébe tűző naptól), szagol és vigyorog. Meg persze fotóz, mert azt mindig kell. A hegyeket, a völgyeket, a fákat, a sziklákat, a virágokat. Kicsit megsajduló szívvel - a fenyők már nehezen bírják a klímaváltozást. Itt is.
Míg a második adag túrázó is felment gyönyörködni, ebédszünetet tartottunk, aztán felkerekedtünk, hogy visszamenjünk Havasrekettyére, a buszhoz.
Havasrekettye határában
Az út - leginkább azért, mert lefelé vitt - nem volt nehéz, de nem ártott a lábunk alá figyelni: akár keresztesviperával is találkozhattunk volna. De nem csúszott arra egy se, ahogy a rókagombákról is lemaradtunk - leszedték őket, pedig előző nap még terítve volt velük az erdő alja a túravezető szerint.
A célig a legnagyobb izgalmat a pásztor kutyái okozták, akik valami rejtélyes okból birkákra veszélyesnek minősítettek minket és nem akartak továbbengedni az úton. Némi gazda általi noszogatásra azért visszamentek a birkák mellé, mi pedig becsorogtunk a faluba.
Míg a csoport lemaradó végét vártuk a régi templom mellett, fűcsomókkal kényeztettem egy magányos kis tehénkét...
A napot a falu közepén nyitva lévő kis boltnál koronáztuk meg hideg üdítővel/sörrel/jégkrémmel - ki mivel. Aztán visszaültünk a buszba és meg sem álltunk Sztánáig. Várt a hideg zuhany!
Jó kis nap volt ez is.
Táv: 13,2 km, szint: 690 m
Fotóalbum itt!
Ráadás: a Tordai-hasadék
Szigorúan véve, ez már nem az EKE vándortábor szervezésében zajlott le. A szombat afféle pihenőnap volt, a gyerekeknek mindenféle érdekes elfoglaltsággal, a felnőtteknek futóversennyel, kvízzel, egyebekkel. Mi viszont úgy gondoltuk, ha már ott vagyunk, leruccanunk délre és megnézzük a Tordai-hasadékot!
Nem is mi lettünk volna, ha csak simán végigmegyünk rajta délről északnak, aztán meg északról délnek. Nem, mi inkább felmásztunk a keleti sziklafal tetejére, hogy aszalódjunk a tűző napon, miközben a csodás kilátásban gyönyörködünk. Merthogy vezetett arra egy ösvény. Az elején jó meredek, a végén meg nagyon lejtős.
No de a kettő között volt minden: panoráma, még több szikla szemben, mindenféle vadvirágok, bogyók és bigyók, lepkék és bogarak. A lefelé tartó szakaszon pedig egy minisárkány is! Hogy miféle gyík volt, nem tudom, de nagyon türelmesen megvárta, míg lefotózom.
A sziklafal tetejéről át lehetett menni a kicsit kijjebb, a hasadék fölött emelkedő kiszögellés tetejére, a kereszt mellé. Fura makacsságból nem mentem át, inkább a többieket fotóztam és a hátizsákomat kerestem, amit letettem valahová, és mintha lába kelt volna... (Persze, megtaláltam, csak nem az alatt a bokor alatt, amire emlékeztem.)
A Tordai-hasadék tetején
A sziklafal északi oldalán, Magyarpeterd felé lassan, óvatosan ereszkedtünk le. A talpunk alól kiguruló kövek, a csúszósra taposott föld mind-mind az elesés veszélyét hordozták magukban. Ha lehetett, inkább az ösvény mellett mentem, a füvön. Aztán a hegy aljában megvártam a többieket, kicsit odébb, a fák árnyékában, a hasadék bejáratánál.
A sziklafalak között futó patak M.peterd felé kellemes kis medencét képezett, amiben többen is fürödtek. Én is szívesen lemostam volna magamról a nap hevét, de a kutyától nem fértem oda. Csak később, miután ismét teljes lett a csapat és nekivágtunk a hasadék felfedezésének, hajoltam bele a patakba egy kis felfrissülésre.
Azon, hogy a hely tele volt kirándulókkal, nem csodálkoztunk - szombat lévén, no meg a gyönyörű idő okán mintha mindenki odaözönlött volna a környékről: egész családok, idősebb párok, fiatalokból álló csoportok. Helyenként egész dugók alakultak ki, ahogy a keskeny, sziklákkal nehezített ösvényeken próbáltunk előbbre jutni.
Persze, mi is meg-megálltunk, hogy felnézzünk a sziklákra - ni, ott voltunk fent! -, fényképezzünk, hallgassuk kicsit a patak locsogását.
Bevallom, nekem a Tordai-hasadék fentről jobban tetszett. Lent, "talajszinten" meglehetősen benőtték a fák-bokrok, amik eltakarják a sziklák szépségét. Jó, azért tetszett!
Miután kiértünk és újra összerendeződtünk, betértünk a parkolót és az utat szegélyező kajáldák egyikébe, hogy megebédeljünk. Jólesett a hideg limonádé a tető nyújtotta árnyékban. Felfrissülve kapaszkodtunk vissza a felső parkolóba, a dombtetőre, ahol visszaültünk a kocsiba (egy kis vásárlás után) és "hazagurultunk" a táborba.
Táv: 6,5 km, szint: kb. 450 m
Fotóalbum itt!
A tábortól vasárnap délelőtt búcsúztunk el. Hazafelé vetettünk még néhány pillantást a környező hegyekre, és megálltunk egy kicsit megnézni a bánffíhunyadi cigány/roma palotákat (kinek hogy tetszik). Legtöbbjük befejezetlen, lakatlan. Elszomorító látványt nyújtanak. A nagyzás és a másnak látszani akarás emlékművei...
Immár itthon, Cecén betáraztunk dinnyéből, és emberi időben, kora este haza is értünk. Jövőre máshol szervezik meg a tábort, Erdély egy újabb, hegyekkel és kedves, emberi településekkel körülvett szögletében. Aki teheti, menjen! Aktuális infókat itt olvashattok.
Talán megyek még én is. Ha nem jövőre, majd utána...