Ma délután, már nem tudom, melyik rádióműsorban volt szó a kora tavaszi madarakról, Zsuzsanna nap kapcsán. Pontosabban a pacsirtákról. A hiedelem szerint ugyanis akkor jött meg a tavasz, amikor először énekel a földek fölött a pacsirta. S hogy erről hangos emlékünk is legyen - és tudjuk, mi után kell hallgatózni, ha kimegyünk a természetbe -, bejátszottak néhány madárdalt. A búbos pacsirtát, az erdei pacsirtát és a mezei pacsirtát is, utoljára. Az ő dala közben - mit tagadjam - egészen elérzékenyültem, még némi könny is készült kicsordulni a szemem sarkán.
Ez a pici kis madár, ami külsőleg a verébre emlékeztet, és a fene gondolná róla, hogy ilyen gyönyörűen énekel, olyan életörömöt, boldogságot hintett szét a dalával, hogy az hihetetlen. Legalábbis én így éreztem. Az embernek kedve támadt biciklire pattanni vagy futni, hogy ő is érezhesse azt a szabadságot, amit ez a kis madár kicsicsergett magából.
Valahol van egy madárhangos kazettám. Itt az ideje előkotorni. Hisz megjött a tavasz, énekel a pacsirta!
