Dombay-tó 25

A teljesítménytúrázó olyan emberfajta, aki hajnali 5-kor kel, autózik másfél órát a ködben, hogy aztán gyalogolhasson hegyen-völgyön át sok-sok kilométert. Időre. Mert az fontos, hogy beérjen, mielőtt becsuknák a boltot a célban. Mármint a szervezők. És nehogy ne kapjon emléklapot meg kitűzőt!

Így keltünk mi is tegnap hajnali ötkor, fel-felszakadozó ködben elautóztunk a Pécsvárad melletti Dombay-tóhoz, ahol immár másodszor vettünk részt teljesítménytúrán. Igaz, idén csak 25 km-t vállaltunk, szemben a két évvel ezelőtti harminccal…

A rajtnál csak annyit kellett eldöntenünk, hogy többet akarunk-e menni 15 kilométernél, a többi ránk volt bízva. A szokásos szerelvényigazítás után neki is vágtunk az útnak, mely jól jelzett szakaszon vezetett egészen a Zengőig. A köd nem tágított, hol egy kicsit felszállt, hol újra beborított mindent. A hegycsúcsra is tejködben értünk fel, ahol kisebb csoport gyülekezett az aláírást és sütit osztogató pontőr körül. A kilátó oldalán tábla hirdeti, hogy ott védték meg az aktivisták a Zengőt a lokátortól.

Lefelé indulva köszöntöttük a korábban érkezett városbelieket, akik a tizenötös távot célozták meg maguknak, minél fogva nem is gyalogoltunk többet együtt néhány méternél.

Útközben felavattam vadonatúj karácsonyi ajándékomat, a fényképezőgépet. Hamarosan be kellett látnom, hogy egy teljesítménytúra nem igazán alkalmas arra, hogy beállításokat próbáljak ki, megpróbáljam kitalálni, mi hogyan működik ezen a masinán. Életemben nem csináltam annyi pocsék képet, mint ezen az egy túrán! (Igaz, ha ráfogom, hogy művészfotók, még meg is dicsérnek érte… :))

A hunyorokért majd visszamegyek máskor, talán napfényesebb időben, hogy méltóképp megörökíthessem ezeket a kissé korán nyíló, az egész Mecseket beborító zöldes virágokat.

Alig vártam, hogy leérjünk a Zengőről, mert a lefelé topogás kissé igénybe vette a térdemet (hiába, öregszem!). Lejtősebb szakaszon értük el a kódot magán viselő oszlopot, mielőtt rákanyarodtunk volna a Réka kunyhó felé haladó útra. Itt is kisebb csődület támadt, mivel egy zöld zsírkrétával kellett a rajtlapra felvésni a számot, és sokunkra csak az az egy kréta jutott…

A Bodzás-völgyön át, a névtelen patak partján értük el a kunyhót, amely ki tudja, miféle Rékáról kapta a nevét (tényleg: ki tudja?). Beiktattunk egy kis szünetet, magunkhoz vettünk némi energiát szendvics, mézeskalács és szaloncukor formájában, majd folytattuk az utat a Somos-hegy felé.

Nevezett hegy megmászása bizonyult az egész túra legnehezebb feladatának, mivel a jelzett út helyett, arról letérve „direktben” támadtuk meg a csúcsot, mintegy kilencven métert megmászva, igen meredek, csúszós és kövekkel borított hegyoldalon. Volt okunk a lihegésre… Szerencsére a következő szakaszon kinyújtóztathattuk a lábunkat, pihegtünk egy kicsit, fotózkodtunk a Diós-kútnál, onnan pedig egy újabb lejtőn csorogtunk be Püspökszentlászlóra.

A már jól ismert turistaháznál forró teával és finom káposztásbélessel vártak minket. Jó étvággyal el is fogyasztottuk az adagunkat – gonosz módon egy falatot sem adva a reménykedő tekintetű kutyáknak –, aztán nekivágtunk az utolsó szakasznak Hosszúhetény felé.

Püspökszentlászlón vetettünk néhány elismerő pillantást a szépen felújított portákra, melyek közül több is szálláshelyként működik több-kevesebb napraforgóval elismerve. A falucska végén pedig elváltunk Gyuritól, aki a harmincas táv megtétele mellett döntve, lekanyarodott, hogy megmássza a Hármas-hegyet. Mi, lusták, inkább maradtunk eredeti célunk mellett.

Hetényben mi mást néztünk volna meg, ha nem Hetény vezér szimbolikus, csíkosra faragott szobrát? Ráértünk, innen már nem volt messze a cél, és tudtuk, hogy az út legunalmasabb szakasza következik. Ezért el is töltöttünk egy kis időt a hetényi vendéglőben, mely egyben az utolsó ellenőrzőpontként is működött.

Innen alig több, mint öt kilométerre és jelentéktelen szintkülönbségre várt minket a cél, paprikáskrumplival és cserépkályha alakúra rakott, jó melegen fűtő kályhával. Mire Gyuri is beért, elfogyott az ízes étek – a fiúk szerint jó volt –, és kellemesen elfáradva (kiakadt térddel) hazaautóztunk.

Mit is mondhatnék még: a rendezés remek volt, csak a forralt bort hiányolták a fiúk, és az itiner lehetett volna egyszerűbb… Azért megyünk máskor is!

(További fotók itt nézhetők: Picasa albumom )

Lustán

Olyan lusta voltam blogolni mostanában, hogy nem írtam a múltkori hegymászós-teljesítménytúrás napunkról se. Pedig volt, és nagyon jól sikerült a ködös és hűvös idő, meg az itt-ott elénk kerülő sár dacára. Még sose voltam a Balaton északi partján teljesítménytúrán, úgyhogy kapóra jött Gyuri ötlete, hogy menjünk Almádiba. Már csak azért is, mert a Somló-hegy túl kicsi ahhoz, hogy egy egész napot rászánjunk - meg a kápolnák felkeresésére. Így hát előtte legyalogoltunk laza 15 km-t, találkoztunk a Télapóval, néztünk sziklákat meg kökényt, aztán továbbautóztunk a Somlóra, ahol sötétedésig megtaláltuk az összes (5) kápolnát. Azóta már megkaptuk érte az elismerést is, kitűzőt meg emléklapot.

(Több kép itt látható: Vödör-völgy
meg itt: Somló-hegy )

Most, hogy túl vagyunk a nagy karácsonyi eszem-iszomon, holnap megint ellátogatunk a Mecsekbe. Ígérem, részletesebben beszámolok róla majd!

Gesztenyés nap

Van a Zselic szélén egy hely, ahol szinte kultusza van a gesztenyének. Szeretik enni, szeretik termeszteni és szeretik megszerettetni másokkal. S mivel ennyire szeretik, céget is alapítottak hozzá. S hogy bemutathassák, mi mindent lehet kezdeni a gesztenyével, kiválasztottak egy napot - jellemzően gesztenyeérés idején -, amikor összetrombitálják a környék gesztenyefanjait, mindenféle programokkal elszórakoztatják őket és megmutatnak mindenféle gesztenyés finomságot. Ezt a rendezvényt pedig elkeresztelték Gesztenyés napnak (mert a tündérkeresztanya szabadságon volt, nekik pedig nem jutott más az eszükbe).
Idén hetedik alkalommal épültek fel a kadarkúti Gesztenyés nap sátrai a város központjában, és végre mi is körülnéztünk ott. Amikor megérkeztünk, éppen kedves ismerősöm énekelt a tűző októberi napsütésben.

Miután meghallgattuk, körbesétáltunk az udvaron. 
A sátraknál valóban mindent lehetett kapni, amit gesztenyéből el tudtak készíteni a hagyományos gesztenyepürétől a pikáns gesztenyebefőttig. Aki jobban szereti a hagyományost, vehetett persze natúr gesztenyét is, hogy aztán otthon azt süssön-főzzön belőle, amit akart. Meg gesztenyecsemetét is, ha hosszú távra gondolkodott.

Mint minden rendezvény, ez is jó volt arra, hogy ismerősökkel összefusson az ember. Rég látott rokonokkal, iskolatársakkal - még ha az összefutást csak egy egymásra köszönés jelentette is. Közben lehetett bámulni a nagy gesztenyesütő lábosok alatt égő tüzet, a háttérben pónin lovagló gyerekeket, a sátraknál áruló vagy üldögélő és eszegető embereket. 

Eltöltöttünk egy-másfél órácskát jó időben, jó helyen. Lesz jövőre is, addig meg eszegetjük a magunkkal hozott finomságokat (bár nem fognak kitartani egy évig, az biztos).

5 kápolna a Szent György-hegyen

Van egy ember, aki önszorgalomból, lelkesen járva az országot, különféle túramozgalmakat ír ki és szervez. Az egyik ilyen, általa kitalált túra az 5 kápolna a Szent György-hegyen címet viseli, és ezt jártuk végig múlt szombaton.
Mivel kényelmesek vagyunk - biztos a korral jár -, és nem akartunk semmiféle menetrendtől függeni, autóval indultunk neki a Balaton-felvidéknek. Szép, napsütéses időben szálltunk ki megnyújtóztatni a tagjainkat a Szépkilátáson, ahol egy kis macskasimogatás és térképböngészés után úgy döntöttünk, hogy a Lengyel kápolnánál kezdjük a túrát, és keletről nyugatra járjuk körbe a Szent György-hegyet.
Az említett kápolnában éppen mise zajlott, amit természetesen nem akartunk megzavarni. Mire kívülről körbejártuk a kápolnát, szétnéztünk, felcuccoltunk, vége is lett a misének, és az alkalmat kihasználva vetettünk egy-két pillantást az épület belsejére is. Aztán nekivágtunk a hegynek, amelyen lépten-nyomon szüretelőkbe botlottunk - vagy legalábbis megállapítottuk, hogy sok pincénél aznap szedték le az érett szőlőt. (Sokról meg már korábban, de azért akadt egy-egy elhagyott fürt, amit a kíváncsi turista meg is kóstolt...)

A második célig nem kellett messzire mennünk. Néhány száz méterrel feljebb, a hegy oldalában emelkedik ki az erdőből az Ify kápolna, meglehetősen viharverten, díszeitől megfosztva néz a falura alant. szerettük volna közelebbről is megvizsgálni, de a hozzá vezető utat kerítés zárja le, rajta rozzant tábla "magánterület" felirattal. Kiabáltunk, hátha előjön valaki a régi házból, mely az udvaron áll, de semmi mozgást nem tapasztaltunk. Gy. nem hátrált - keresett egy oldalsó bejáratot és már ott is álltunk a jobb napokat látott kápolna előtt.
Sajnos közelebbről se látszott szebbnek, mint messziről, sőt. Kitörött ablakok, hiányzó ajtók, málló vakolat, szemétkupacok, körben gyomok. Mint egy magára hagyott, elfelejtett árny a múltból. Ám hamarosan kiderült, hogy nincs is annyira magára hagyva - a házból csak előkerült egy vehemens hölgy, aki tudtunkra adta, hogy bizony tilosban járunk, nem csak az udvar magánterület, hanem a kápolna is magántulajdon, az ő engedélye nélkül nem lehet megnézni. Elnézést kértünk a tolakodásért, és beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy a nő és családja ápolgatja a kápolnát, erejüktől és anyagi lehetőségeiktől függően igyekszenek felújítani, valamennyire visszaállítani az eredeti állapotát, de nehéz dolog ez manapság. Főleg, mert a kápolna nem műemlék (túl fiatal ahhoz, hogy az lehessen), így támogatást sem kapnak rá. Alapítványt terveznek létrehozni, hogy jólelkű magánszemélyektől és a ritkán kiírt pályázati lehetőségek során szerezhessenek pénzt a további munkákra.
Vagy negyedórányi beszélgetés után váltunk el Ritától és keskeny, csúszós ösvényen haladva tovább, irányt vettünk a harmadik kápolna és Kisapáti felé. Útközben tettünk egy kis kitérőt, hogy megkeressünk egy térképen jelzett forrást, hátha kóstolhatunk friss vizet. A forrást megtaláltuk, de csalódnunk kellett - abban bizony egy csepp víz sem volt. A forrást rács mögé zárták, a kifolyója pedig szárazon árválkodott kicsit odébb, az út mellett. Körülnéztünk, megcsodáltuk a kilátást Csobánc felé - meg egyáltalán, az egész út alatt csodáltuk a kilátást, mert a párás levegő ellenére nagyon üdítő és szívet gyönyörködtető volt -, majd besétáltunk Kisapátiba.
Rendes turista mit keres egy faluban? A vendéglátóegységet (álnéven kocsma). Mert ott a felüdülés mellett bélyegzőt is lehet kérni az igazolólapra. Csakhogy Kisapátiban a kocsma már bezárt, a vele egy épületben lévő bolt viszont nyitva volt (meg mellette a nemzeti dohánybolt is, de oda be se szagoltunk). A folyékony kenyér és a bélyegző beszerzése után letelepedtünk a világháborús emlékműnél, és megebédeltünk. Jólesett a kis napozás a ritkuló lombú fák alatt, a csöndben. Felfrissülve gyalogoltunk tovább, a falu határában lévő harmadik kápolna, a Szent Kereszt felé.
A kőre festett rom jelzésnek engedelmeskedve meg is találtuk a kápolnát a szőlőskertek között, és ott derült ki, hogy a boltban eggyel kevesebb bélyegzőt sikerült pecsételtetni a lapjainkra. Gy. magára vállalta a feladatot, hogy visszamegy és pótolja a hiányosságot, mi addig alaposan körülnéztünk, és kiéltük növényfotózási hajlamainkat.

A hegymenet megdolgoztatta lábaink mellett a tüdőnket is, és az ebéd nyomását már nem éreztük a gyomrunkban, mire felértünk a menedékházhoz. 

Itt az Országos Kék Túra bélyegzőhelye mellett fújtunk egyet, mielőtt nekivágtunk a csúcsnak. Ami felé természetesen a bazaltorgonák mellett kellett lépcsőznünk egyet, de semmiért ki nem hagytuk volna a látványt. Igaz, hogy már alaposan felnőttek a fák, bokrok, sokat takarnak az orgonákból, de még így is lenyűgöző néznivalók. A mellettük vezető lépcső már nem nyerte el annyira a tetszésünket - némelyik foka olyan magas volt, hogy szinte négykézláb kellett megmásznunk.

A hegy csúcsára érve megpihentünk, míg a tájékoztatótábla alapján beazonosítottuk a körben látható hegyeket. Nyugatról felhősödött az ég, a Balaton fele árnyékba rejtőzött. Reménykedtünk, hogy nem ered el az eső és nem ázunk agyon, míg visszaérünk rajthelyünkre.

A hegycsúcsról lefelé eleinte szélesebb, jól járható ösvényen vitt az utunk, majd cikk-cakkoltunk egy kicsit a raposkai szőlőhegyen, és már fel is tűnt előttünk a Szent Donát kápolna. Nem volt nyitva, így csak az ablakán belesve próbáltunk képet nyerni a belsejéről. Néhány percnyi pihenő után már baktattunk is tovább az utolsó kápolna irányába, learatott szőlőültetvények között, a madárriasztók riasztó hangjától kísérve.

A Szent Antal kápolna Raposka szélén áll, a pincék között, nem messzire a Szent György-kúttól, amit az út mellett érintettünk (a vize pocsék). Maga a kápolna szép, rendben tartott, nem olyan ágról szakadt, mint az előző. Lám, van előnye annak, ha egy épület ilyen közel van állandóan lakott területhez...

Innen már csak kiindulási helyünkre kellett visszatalálnunk, ami nem volt nehéz, bár az út első szakasza amolyan ahogy esik, úgy puffan-jellegű ösvénykeresés volt. Aztán, amikor rátaláltunk a kék-piros-sárga jelzésre, már könnyű dolgunk volt.
A Lengyel kápolna környéke most sem volt kihalt, bár nem újabb misét tartottak benne, hanem solymászbemutató zajlott előtte. Mi is elgyönyörködtünk egy kicsit a madarakban, aztán beültünk a kocsiba és hazagurultunk. Útközben már azt tervezgettük, mikor és hogyan közelítsük meg a következő "áldozatunkat", a Somlót...

(A túráról készült fotóalbumot itt nézheted meg: Albumom)

Papi Pipa 30

Ragyogó napsütésben, kellemes őszi langymelegben vágtunk neki szombaton a Papi Pipa-túra 30 km-es távjának. Praktikusan autóval érkeztünk Terecsenybe, ahol a turistaháznál kicsi, de lelkes csapat várta a nevezőket. Nem vesztegettük az időt, a regisztráció után szinte azonnal elindultunk legyűrni az aznapra rendelt kilométereket.
A rajt olyan jól sikerült, hogy ugyanazzal a lendülettel rögtön ki is hagytuk az első ellenőrzőpontot az Aligvár-forrásnál. Ezzel csak a második pontnál, a sasréti kis szigeten szembesültünk, de már nem fordultunk vissza. A dolgot azzal magyaráztuk, hogy túlságosan el voltunk foglalva az első hegy megmászásával, a Terecseny fölötti, lekopaszított hegyoldalról való széjjelnézéssel és a frissen kikelt őszi kikericsek megcsodálásával. Az valahogy nem tűnt fel, hogy a kapott itineren nagy, fehér nyíl, benne egy 1-essel mutat valahová, ami nem Sasrét...
Mindenesetre megfogadtuk, hogy ha beérünk a célba, megtesszük - utólag - azt a néhány száz métert, ami a forráshoz vezet, még ha pecsétet már nem is kapunk érte.
Mivel a túra során érintettük a "Dél-Zselic turistája" túramozgalom néhány állomását is, plusz bélyegzőket kértünk az ehhez készített igazolófüzetbe. Így közelebbről megnéztük a sasréti erdei iskola épületét és környezetét is, majd visszasétáltunk a vadászkastély melletti elágazáshoz, ahonnan északi irányban folytattuk utunkat. 

Folyvást kerülgetve a velünk nagyjából együtt haladó, kissé zajos csoportot, nemsokára elértük Nagytótvárost, ahol Laci sporttárs jó néhány évig pontőri feladatokat látott el a Zselic 50 teljesítménytúra során. Meglepetésünkre áll még a "kunyhó", amely az időjárás viszontagságaitól hivatott őt megvédeni - ki is használtuk a lehetőséget és lefényképeztük a helyet és Lacit is. 
A Rockenbauer kéktúra útvonalán gyalogoltunk tovább délre, Szabás irányába. Az erdőből kiérve, a dombtetőről remek kilátás nyílt a völgyben fekvő Csebényre. Hosszabb ideje ott heverő farakások mellett elsétálva pedig ráláthattunk a távolban megcsillanó vízre - az almamelléki víztározó tükrére.

Szabás első, még lakott háza mellett várt minket a harmadik ellenőrző pont legénysége. Bélyegzés és néhány perces szerelvényigazítás, szendvicsek előhalászása után már mentünk is tovább, dél felé, az erdőszélen haladva a Postás úti ellenőrző pont felé. Ekkorra gyanúsan kezdtek gyülekezni a felhők a fejünk fölött, kissé a szél is feltámadt, de reméltük, hogy az eső nem ered el. Anélkül is akadt az utunkba jó néhány méretes pocsolya - no de nem túra a túra, ha nem kell leküzdeni pár jó kis terepakadályt... A negyedik ellenőrző ponthoz amúgy is egy ilyen méretes kátyún kellett áteveznünk.
A pont után körüljártuk a négyes úti útjelzőtáblát, mely pontosan mutatta, melyik ösvény hová vezet. Szerencsére nem kellett azon töprengenünk, hogy bár négy út volt előttünk, melyiken induljunk, mert a "sorvezetőnk" egyértelműen nyugat felé, Ibafa irányában mutatott. Alig öt kilométer legyűrése után már ott is voltunk, kósza esőcseppektől ijesztgetve cövekeltünk le a pipamúzeum mellett, ahol bélyegzés után (ismét) megtekintettük a múzeumot, ki nem hagyva a nótabeli papi pipát sem.
Innen csak egy ugrás volt az almamelléki vasútállomás, ahová kis kerülővel érkeztünk meg, ugyanis - abban a hitben, hogy jó irányba haladunk - letértünk a műútról, és a vasút mentén ballagtunk az elvonuló felhők mögül kiszabadult nap alatt. A Kisvasúttörténeti Múzeum mellett megnéztük az összes kiállított vagont és mozdonyt, meg persze magát a kiállítást is. Nagy bánatunkra a dél-zselici füzetbe nem találtunk helyi bélyegzőt - kivéve a csoportvezető sporttársat, aki igen élelmesen szert tett egy múzeumi pecsétre, és azt helyezte el a megfelelő kockában, míg mi beértük a papi pipás ellenőrzőponti pecséttel.
Az út utolsó részét a régi Kaposvár-Szigetvár vasútvonal nyomvonalán tettük meg, helyenként nehezített úton - a ritkábban járt szakaszokra bedőltek a fák, benyúlt a bozót. Terecseny határában pedig ismét esni kezdett az eső, és egészen addig öntözött minket, míg a turistaházhoz nem értünk. A hírünk már megelőzött minket - mi voltunk az elveszettek, akik már az első ellenőrző ponthoz sem értek oda... Természetesen, miután - hála a szervezők lágy szívének - megkaptuk a teljesítést igazoló jelvényt, elsétáltunk a tényleg közel álló forráshoz, melyet 2009-ben építettek meg jelenlegi formájára. 
Végszóként elmondható, hogy a túra igazán kiválóan volt megszervezve, jól jelölt - az első szakaszon szalagozott - útvonalon, bőséges ellátással. Kegyes volt hozzánk az időjárás, szép a táj, kellemes a társaság és fényképezni való is akadt jócskán. A 30,7 km kényelmesen teljesíthető volt 8 óra alatt úgy, hogy meg-megálltunk fotózni, bámészkodni a múzeumokban.
Megyünk jövőre is!
(További fényképek itt - kattints a diavetítésre!)

Esik

Hurrá, végre esik! Három nap alatt próbál meg lezuhanni az a mennyiség, amennyinek egy hónap alatt kellett volna. Ragyog a zöld, párolog az erdő, felhőben a dombok. Nyomott a levegő, szuszogunk, de végre nem kell öntözni.

A fenébe, esik! Elmaradt a Petörkén pár program, semmi se lett a bringázásból, kirándulásból. Nem tudom elültetni a mocsári hibiszkuszokat, nem tudok kiülni a teraszra napozni (mintha annyit napoznék!). A föld meg csak issza, issza magába a vizet, mintha sivatag lenne, nem pedig a Zselic erdős-kedves tája...

Epedve...

...vártuk mi is az esőt, mint várkastélyba zárt királykisasszony a szabadítóját. De hiába. A beharangozott nagy felhőszakadásból, szélviharból nekünk csak egy kicsike hajnali loccsantás jutott, kb. tíz percben. Igaz, később, a délelőtt folyamán is lehullott néhány csepp, de az még arra se volt elég, hogy a port elverje.
Pedig itt, a Zselicben is kókadnak a növények, szárad a fű, és már az eldugott, mindig nedves erdőzugokban is felütötte fejét a szárazság. Hol van a régi vízszint a patakból! Hol vannak a vízisiklók, békák? (Na jó, megint elharapta a kutya egy siklónak  a torkát...) Valószínűleg mélyebb rétegekbe húzódtak, ahol több a nedvesség, és nem szárad ki a bőrük.

A madáretetőt átszabtam madáritatóvá - beleraktam egy cserépalátétet. Madarat még nem láttam rászállni, de remélem, azért felfedezték, és még mielőtt elpárolgott volna belőle az összes víz, szürcsöltek belőle.

Továbbra is várjuk az esőt. Bármennyit.

Gyógynövényes túra

Egy hete, szombaton, megismerni és újrafelfedezni indultunk a Zselic gyógynövényeit. Megismerni - az, aki még nem találkozott volna velük, és újrafelfedezni - az, aki elfelejtkezett róluk netán.

Némi késéssel indultunk itthonról, a reggeli tevés-vevés közben elszaladt az idő, és bizony elmúlt már kilenc óra - amikorra az indulást meghirdették -, mire átértünk Szennába. Attól tartottunk, senki sem lesz ott, csak a csapat hűlt helyét nézegethetjük, de szerencsére nem így történt. A művelődési ház előtt néhány fiatalból és még fiatalabbakból álló kis csoport gyűlt össze, akik mintha csak ránk vártak volna. Gyors összeismerkedés után, Gergő vezetésével neki is indultunk az útnak.
Szennát a már ismert, zöld sáv jelzésen hagytuk magunk mögött, s a horhón felfelé kapaszkodtunkban Gergő feltárta előttünk a csalán jobbik oldalát. Rövid szusszanás után a horhó tetején, a napraforgóval borított domboldal mellett álltunk meg ismét, hogy körülnézve megcsodáljuk és megszaglásszunk néhány, magát gyomnak álcázó gyógynövényt, többek között katángot és a mentát. A remek időnek köszönhetően fényre vágyó lepkék szálldostak mindenütt, feltűnően sok sakktáblalepke és gyöngyházlepke kísérte utunkat.

Sakktáblalepke

Napsütötte lejtőn ballagtunk tovább a Berki-patak felé, meg-megállva, ha nevezetes növény mellé értünk. Felidézhettük az "Iglice, szívem, iglice..." kezdetű népdalt, miközben Gergő felhívta a figyelmünket e virág épp nőni kezdő tüskéire, eszünkbe véshettük, hogy a mezei zsálya megritkult a környéken, vigyáznunk kell rá.

Iglice

Séta közben közelebbi ismeretséget kötöttem egy bolynyi hangyával, de szerencsére ez az ismeretség rövid életűnek bizonyult... Az úton heverő őztetem alkalmat adott arra, hogy elmélázhassunk az élet körforgásán, valamint a zselici erdőkben élő ragadozók mibenlétén is.

Orvosi ziliz

A Berki-patakon átkelve délnek fordultunk, és egy fekete nadálytőtől gazdag rét mellett elhaladva beértünk a tájvédelmi körzetbe, melyet már tábla is jelzett. A gyerekek éltek a lehetőséggel, és felmásztak az út szélén álldogáló magaslesre, ahonnan megfigyelhették a réten vadászó gólyát és a közeli erdőből kimerészkedő őzgidákat is.

Az erdő szélén, ahol az út a Ropolyi-árok mentén továbbfut Ropoly felé, megálltunk, hogy bevárjuk a Zselickisfaludról érkező hadat. Volt idő pihenni egy kicsit, hűsölni a fák alatt, beszélgetni, ebédelni - ki-ki kívánsága szerint tölthette el azt a nagyjából háromnegyed órát, míg a kisfaludi csapat megérkezett. 

No, ezután kezdődött csak az igazi mulatság! Alig fogyott el az utolsó morzsa szendvics, gyógynövényszakértőnk máris munkára fogta a gyerekeket: ki melyik virágot, faágat ismeri fel a leszedettek közül? Előkerültek a növényhatározók, és az ifjúság ügyesebb - és kevésbé lusta - fele meg is találta bennük az orbáncfüvet, a cserfát, a katángot vagy épp az ebszékfüvet, amit útközben szedtünk le. Hogy melyiket mire használták-használják, azt Fodor Pisti, a lelkes mindentudó árulta el nekünk.

Az eredeti tervvel ellentétben nem mentünk tovább az erdőben, hanem átvágtunk a szomszéd rétre, amit szerencsénkre nemrég kaszáltak le, és így remek helyszínéül szolgálhatott a bothajigálós játéknak, a csülökfa-dobásnak. Aki már jól kipihente és elég ügyesnek érezte magát ahhoz, hogy megpróbálkozzon a célba dobással, felsorakozott Gergő mellett a réten. Nevetős-futkosós percek következtek, napon izzadós, egymást kergetős játék. Csak akkor állt meg az idő néhány pillanatra, amikor két kíváncsi őz tűnt fel a közelben és sétált át ráérősen alig néhány tíz méterre a hátunk mögött.

A fülledt meleg megtette hatását - a gyerekek elfáradtak, megéheztek a nagy játékban. Az útra visszatérve már várta őket a parázsló tűz, a kosárban rejtőző kolbászok és kenyér. A fiúk hamar faragtak néhány nyársat, és nyomban oda is guggolhatott mindenki a tűz köré, hogy elkészítse a (pót)ebédjét.
Nem telt bele sok idő, és elfogyott az utolsó kolbász is. Szedelőzködni kezdtünk, betakartuk a maradék parazsat földdel, hogy ne szabadulhasson el egyetlen szikra sem, és visszafelé kanyarodtunk, arra, amerről jöttünk. Az elágazásnál ismét kettévált a csapat, és ki-ki arra ment haza, amerről jött. Útközben előkerültek a zacskók, hogy megtölthessük őket virágokkal, levelekkel - ki mit szeretett volna gyűjteni, hogy otthon megszárítva megfőzze gyógyteának.

Cickafark

Orbáncfű

Mert hamarosan itt az ősz - még ha nem szívesen gondolunk is rá így, a nyár közepén -, amikor jó szolgálatot tesz majd köhögés ellen a ziliz levele, ízületi fájdalomra a nadálytőkrém vagy épp az őszi depresszió ellen az orbáncfűtea...

(A kirándulást a Szennai Ifjúsági Pont szervezte, Farkas Gergely, Bálint Angelika és Fodor István vezényletével. Köszönet érte!)

Szederfa

A minap, hazafelé ballagva fedeztem fel egy növendék szederfát a járda mellett. Termése már feketedik, meg is kóstoltam. Finom, bár jobban szeretem a fehér változatot, valahogy édesebbek a szemei.

Gyerekkoromban gyakran kijártunk a keréki út mellé szedrezni - magasra nőtt, dús fákról lakomázhattunk, fehéret is, feketét is találtunk. Csak később tudtam meg, hogy ezeket a fákat "igaziból" nem is szederfának, hanem eperfának hívják. Masszív, jól megtermett növények, kellemes árnyat adnak, ha az ember elfárad a szemezgetés közben, és lepihen kissé. 

Örülök ennek a kis eperfának. Én is szívesen ültetnék a kertbe - persze fehéret -, ha nem nőne olyan nagyra. Bár láttam belőle csüngő változatot is - micsoda jó kis búvóhely lehetne az kánikulai nyarakon!

Zselici túrák

Közeledik a nyár, mindjárt június van, és ezzel ismét elérkezik a Zselic 40 éjszakai túra ideje. Olvasgatom a kiírást, és örömmel látom, hogy számomra új útvonalon halad a túra - bár lehet, hogy évek óta így van már, csak én jártam végig régen... 
Pedig de jó is volt, ha éppen nem zuhogott az eső és nem kellett a jó kis agyagos úton csúszkálni! A csillagos éjszaka, a barkochbapartik a többiekkel vagy a szótlan gyaloglás az unalmas szakaszokon, ágcsata a bokrokban, haj-haj! Tényleg jó régen voltam a Zselic 40-en...

De ennél korábban is nekiindulhat a Zselicnek a kilométereket legyűrni óhajtó teljesítménycentrikus népség: jövő szombaton zajlik ismét a Hat Torony túra Vásárosdombó környékén. Ez se volt rossz tavaly, gyönyörű napsütés, lágy szellő, mérsékelt sár, jó társaság... Megfontolandó.

Hajrá, távra fel, gyalogoljunk!

Blogexport

Na, ez az, amit nem sikerült megoldanom. Ezért az egyszerűbb, munkaigényesebb, mezítlábas módszert vagyok kénytelen választani: átmásolom az arra érdemesebb bejegyzéseket néhai blogomból (mert a freeblog megszűnt működni). Előbb-utóbb átkerül minden, amit át akarok rakni, amit meg nem, az továbbra is olvasható a régi helyén. 
Türelem blogot terem...

Télies Mecsek

Tegnap a "szomszédban" túráztam: részt vettem a "Télies Mecsek" elnevezésű, 34,9 km hosszúságú (1350 m szint) teljesítménytúrán. Röviden: ideális idő, kellemes gyaloglótársak, szép táj (bár így, télen, kissé kopár), izgalmas útvonal, sikeres teljesítés.

Hosszabban: na, ahhoz lusta vagyok. Legnagyobb bánatomat az okozta, hogy a fényképezőgép az első néhány kattintás után lefagyott, nem bírta a mínusz 1-2 fokot, és attól kezdve csak emlékeim fotópapírjára exponálhattam. Még odafelé, a kocsiból fotóztam napkeltét:

Teca mama vendéglőjéből indultunk fél 8 tájt, miután kitöltöttük a szükséges nyomtatványt és leróttuk az "egyesületi hozzájárulást":

Ezután csak arra kellett figyelnünk, hogy jó irányba kanyarodjunk, mivel a cél ugyanitt volt, tehát nem volt mindegy, merre indulunk és honnan érkezünk...

Hogy kellőképpen bemelegedjünk, szinte nyomban megkezdhettük a hegymászást a Jakab-hegyre, mely útszakasz során elvágtáztunk e mellett a vadonatúj pihenőhely mellett:

Csak jelzem, hogy a távolban látszik a nevezetes tévétorony, amit az út utolsó szakaszán nézhettünk meg közelebbről, mivel ott mentünk el mellette.

Memóriafotózásom előtt az utolsó, anyagiasult kép ez lett, szemléltetendő a deres élővilág hangulatát:

Nem tudom megmutatni, milyen lett Orfűn a Mecsek háza, ahol a második ellenőrzőpont volt, sem azt, hogy milyen hangulatosan csobogott az ösvények mellett a patak a Nagy-mély-völgyben (és hányszor kellett átkelni rajta a beletoccsanást kockáztatva), meg a fotózásra érdemes mésztufa lépcsőket se a Melegmányi-forrás mellett (ahol a negyedik ellenőrzőpont volt).

Valamint nem tudok csatolni szagmintát az agyonizzadt pólómból, mert hegymenetben azért kissé megizzadtam, lefelé pedig a hűvös, árnyékos völgyekben borzongtam a száradó pamuttól. Végig-hullámvasutaztuk ezt a szép, hosszú távot, és amikor én bohó, azt hittem Dömörkapunál, hogy most már szépen lecsorgunk Éger-völgybe, kiderült, hogy még előttünk van a Misina meg a két Tubes. Utánuk pedig bokatörős köves-fadarabos, hosszú ereszkedés következett, mire végül elértük Pécs szélét, és besétáltunk a célba.

Meg kell dicsérnem a szervezőket, hiszen nem akadt olyan ellenőrzőpont, ahol el ne látták volna a túrázót valamivel - hol csokival, hol meleg teával, hol zsírosdeszkával erősíthettük magunkat a következő szakaszra.

Szép az erdő télen, nyáron - a nőnemű turistának egyetlen gondja van ezzel - hogy valami személyeset is mondjak -: nehéz megfelelő búvóhelyet találni, ha szólít a természet... :))

Ha tehetem, elmegyek jövőre is, dupla kesztyűbe csomagolom a fényképező masinát, hogy ne fagyjon meg és alapozok egy kicsit előtte, hogy ne legyen izomlázam utána.

Íme, a teljesítést igazoló emléklap a kedves, pingvines kitűzővel, s hogy el ne feledjük a többi, idénre tervezett túrájukat, naptárt is kaptunk:

Viszlát, Mecsek, legközelebb!