...vártuk mi is az esőt, mint várkastélyba zárt királykisasszony a szabadítóját. De hiába. A beharangozott nagy felhőszakadásból, szélviharból nekünk csak egy kicsike hajnali loccsantás jutott, kb. tíz percben. Igaz, később, a délelőtt folyamán is lehullott néhány csepp, de az még arra se volt elég, hogy a port elverje.
Pedig itt, a Zselicben is kókadnak a növények, szárad a fű, és már az eldugott, mindig nedves erdőzugokban is felütötte fejét a szárazság. Hol van a régi vízszint a patakból! Hol vannak a vízisiklók, békák? (Na jó, megint elharapta a kutya egy siklónak a torkát...) Valószínűleg mélyebb rétegekbe húzódtak, ahol több a nedvesség, és nem szárad ki a bőrük.
A madáretetőt átszabtam madáritatóvá - beleraktam egy cserépalátétet. Madarat még nem láttam rászállni, de remélem, azért felfedezték, és még mielőtt elpárolgott volna belőle az összes víz, szürcsöltek belőle.
Továbbra is várjuk az esőt. Bármennyit.