Hurrá, végre esik! Három nap alatt próbál meg lezuhanni az a mennyiség, amennyinek egy hónap alatt kellett volna. Ragyog a zöld, párolog az erdő, felhőben a dombok. Nyomott a levegő, szuszogunk, de végre nem kell öntözni.
A fenébe, esik! Elmaradt a Petörkén pár program, semmi se lett a bringázásból, kirándulásból. Nem tudom elültetni a mocsári hibiszkuszokat, nem tudok kiülni a teraszra napozni (mintha annyit napoznék!). A föld meg csak issza, issza magába a vizet, mintha sivatag lenne, nem pedig a Zselic erdős-kedves tája...
...vártuk mi is az esőt, mint várkastélyba zárt királykisasszony a szabadítóját. De hiába. A beharangozott nagy felhőszakadásból, szélviharból nekünk csak egy kicsike hajnali loccsantás jutott, kb. tíz percben. Igaz, később, a délelőtt folyamán is lehullott néhány csepp, de az még arra se volt elég, hogy a port elverje.
Pedig itt, a Zselicben is kókadnak a növények, szárad a fű, és már az eldugott, mindig nedves erdőzugokban is felütötte fejét a szárazság. Hol van a régi vízszint a patakból! Hol vannak a vízisiklók, békák? (Na jó, megint elharapta a kutya egy siklónak a torkát...) Valószínűleg mélyebb rétegekbe húzódtak, ahol több a nedvesség, és nem szárad ki a bőrük.
A madáretetőt átszabtam madáritatóvá - beleraktam egy cserépalátétet. Madarat még nem láttam rászállni, de remélem, azért felfedezték, és még mielőtt elpárolgott volna belőle az összes víz, szürcsöltek belőle.
Továbbra is várjuk az esőt. Bármennyit.
