Csombárdig buszoztunk, majd a faluból észak felé vezető úton ballagtunk néhány száz métert, míg le nem kanyarodtunk balra, a mezőbe. Sárgán virító napraforgótáblák között poroszkáltunk tovább a tikkasztó melegben, meg-megállva az úton és útszélen porosodó növények mellett, hogy csokor helyett fényképkévébe köthessük őket (a képekre kattintva nagyobbak lesznek).
Aszúszegfű
Az erdőben - hála az előző hét esőinek - rengeteg gombával találkoztunk, bár annyit nem láttunk, hogy érdemes lett volna összeszedni és hazavinni valamennyit. Akadt ott többféle galambgomba, pöffeteg és - később - gyilkos galóca is - amit persze, eszünkbe se jutott volna megfőzni...
Egy madár lába nyoma...
Bimbós pöffeteg
Az erdőben - némi tanakodás után, hogy merre is tovább - utolsókat szippantottunk a hűvös(ebb) levegőből, és elkanyarodtunk a védett terület felé.
A fák védelméből kilépve mellbe vágott a hőség, de nem lankadtunk, sétáltunk tovább az orbáncfű, atracél és megannyi más virág szegélyezte úton. A fiúk lelkesen rohanták le az érőfélben lévő, kis, sárga bogyójú szilvát, amelyről némelyeknek sikerült őszibarackot szakítaniuk...
A tó - becsületes nevén: Úr-tava -, amelyhez egy lekaszált rét mellett haladva elértünk, sűrű nádas mögé rejtőzött. Helyette inkább az út mellett, a másik oldalon elterülő zsombékost vettük jobban szemügyre - már aki hajlandó volt beverekedni magát a vállig érő növények közé. Itt aztán láttunk elnyílott ujjaskosbort, halovány aszatot, mentát, réti füzényt, az erőszakosan mindenre felkapaszkodó szulákot is.
Kissé megkarcolódva kapaszkodtunk vissza a töltésre, hogy nem messzire onnan ebédszünetet tartsunk. Egy keskeny stégnek köszönhetően a rejtőzködő tóra is vethettünk egy pillantást.
A rét, amely a perzselőn tűző nap alatt megmutatta magát, lelkesen virágzó növényeivel igazi lepkeparadicsom, bár úgy tűnt, a nagy melegben csak a bátrabbak repülnek. Kószáltunk fel-alá, fényképeztünk és szaglásztunk, míg el nem értünk a lápos szélére, amely fölött csicsergő madárhad cikázott. Ide már nem tudtunk bemenni, csak beittuk a látványt, meghúztuk a vizes palackot és visszafordultunk, hogy Mezőcsokonya irányában gyalogoljunk tovább.
A falu határában sosem látott - legalábbis számomra ismeretlen - gépdinoszaurusz akasztotta meg a lépteinket - a szombat a mezőgazdászoknak nyáron nem pihenőnap... A gépkezelő a kedvünkért beült a fülkébe és megmutatta, milyen magasra tud emelkedni a fejünk fölé.
A faluban csend, fecskék és fagyi ígérete várt minket. Kellett még sétálnunk egy kicsit, mire a Somogysárd felé eső végen megtaláltuk a fagyizót, ahol ki sört, ki üdítőt, ki fagyit vett magához.
Régi házak között
Egyek még egy fagyit?
Mire a busz megérkezett, elfogytak a sörök és a fagyik. Jutott hely még a birkapörköltnek és a pálinkának-bornak, amellyel kedves túravezetőnk és házigazdánk vendégelte meg a társaságot kies hajléka udvarán.
A fölöttünk köröző repülőgépektől csak alig zavartatva magunkat, el is fogyasztottuk a menüt, hogy aztán felüljünk egy másik buszra, amely visszaszállított minket a városba.
Még egyszer köszönet ezért a szép napért Győzőnek, nem utolsó sorban a botanikai "tárlatvezetésért".
(További képekért kattints ide és válaszd a diavetítést.)