Mecseki Zöldtúra - az én első szakaszom

Azért az enyém, mert a többiek már végigjártak egyet, hála Zoli lelkes szervezésének. Na de most eljött az én időm meg a szombat, és a családdal együtt csatlakoztunk az Árpádtetőtől az Éger-völgyig tartó szakaszra.

Kegyes volt hozzánk az időjárás, ragyogó napsütésben vágtunk neki a távnak, miután leszálltunk a buszról az árpádtetői megállóban. Csak egy kis szellő borzolta a hajunkat, míg be nem értünk a fák közé, hogy az első néhány száz métert a kék sáv jelzésen gyalogoljuk végig, míg az bele nem torkollt a zöld sávba a Tripammer-fánál.

Még a kéken

Még nem hajtottak ki a fák, nem takarja el dús lombjuk az eget, az éltető napot, mely nélkül az aljnövényzet csak satnyán kókadozna a felsőbb szintek alatt. Ez volt a mi szerencsénk, hiszen a túra egész útvonalán szebbnél szebb vadvirágokban gyönyörködhettünk, és ne felejtkezzünk meg a medvehagymáról sem, amely alternatív gyepszőnyegként borította az erdő alját szinte mindenhol. Meg is álltunk itt-ott, hogy leszakítsunk néhány szálat, amivel felüdíthettük a tízórait, ebédet.

A Tripammer-fánál megpihentünk, elolvastuk a részletes tájékoztatótáblát, melyről megtudtuk, hogy a bekerített tölgy nem az eredeti fa, mert az már elpusztult, helyette egy közelben álló, másik kocsányos tölgyet jelöltek ki az úttörő erdész emlékének őréül.
A jelzést követve - pihenőnk végeztével, melyet messzehangzó dalú cinkék és hétvégén is dolgozó fakopáncs tett zajossá - északnak fordultunk, és egy kellemes lejtőn leereszkedtünk a Petnyák-völgybe. Kis vízesés parancsolt megálljt a csoportnak, mely amolyan miniatűr Szalajkaként csorgott alá a mészkősziklákon a patakba.

A patak mentén folytattuk utunkat, míg elértük a következő pihenőt, ahol két ér folyt össze, hogy egybefonódva fusson tovább az ösvényünk mellett. Bandukolás közben már ismerős és rég látott, elfeledett nevű virágokat fotóztunk, megcsodáltuk a szép növésű fákat, és eltűnődtünk némely kinövésen, mely oda nem illően csúfította a bükkök, tölgyek törzsét. Az ösvényekre itt-ott rádőlt fatörzseken gondos kezek vágtak küszöböt, hogy a nehéz lábú turista könnyebben átjuthasson rajtuk (mert a természetet hagyjuk, hadd tüntesse el az akadályt a maga komótos tempójában...). Azért Fru inkább ugrott egyet.

Illatos hunyor, a kitartó

Bókoló fogasír, az elfeledett

Tettünk egy kis kitérőt, hogy megkóstolhassuk a felújított Barátság-forrás vizét. A forrást tavalyelőtt megrongálta egy kidőlt fa, melynek maradványai most is ott fekszenek mellette. Ám megszállott természetjárók áldozatos munkával a forrást újjáépítették, szerencsénkre. 

Miután visszakaptuk elkóborolt sporttársainkat - akik lendületből továbbmentek, észre sem véve, hogy mi, többiek lekanyarodtunk a forrás felé -, továbbmentünk a völgyben, és egészen az első akadályig meg nem állított minket senki. Az ösvény áttért a víz másik oldalára, és mindössze egy keskeny palló biztosította az átjárást. Óvatosan, lassan, de mindenki átjutott rajta.

Fotózgatós sétánkat újabb látnivaló akasztotta meg: megérkeztünk az Ágnes-vízeséshez, a Mecsek legnagyobb ilyen képződményéhez, ahol szintén eltöltöttünk néhány fényképezős percet, majd az addigi nyugati irányt lecseréltük az északira, és bekanyarodtunk Nagy-Mély-völgybe, a túra egyik legszebb szakaszára. Mintha a hegyek kinyíltak volna, hátrébb húzódva engedték a pataknak, hogy szélesebb völgyet vájjon magának. Olyan szélesre sikerült tágulnia, hogy a következő átkelést már nem is pallón, hanem köveken, fatörzseken egyensúlyozva kellett megoldanunk. 

Egészen a Kőlyukig, eddig a korábban víztározóként is szolgáló, mészkősziklába vájt barlangig haladtunk immár a másik oldalon, szépen megépített hídon átkelve, vízművek mellett sorjázva. A patakot egy kis szakaszon úgy megregulázták, hogy patak helyett csatornának látszott.

Kőlyuknál - ahová a magas vízállás miatt nem sikerült közel mennünk - éles kanyart vettünk, és délnyugati irányban, bedőlt fákkal, nagyobbacska kövekkel borított keskeny vágaton kapaszkodtunk felfelé a Zsidó-völgyön. Mivel innen egy darabon együtt haladtunk az éppen aznap megrendezett teljesítménytúrával, el-elkerültek bennünket a gyorsabban haladó, szintidővel harcoló túrázók. Velük túránk végállomásánál, Teca mama vendéglőjében találkoztunk ismét.

A Zsidó-völgyből egy húzósabb emelkedő után jutottunk fel a hegytetőre - fehér és kék ibolyával, kövi pimpóval kísért ösvényen -, ahol ebédszünetet tartva szellőztettük ki a medvehagyma illatától elnehezült fejünket, miközben a szemközti dombon zajló tarvágást és égetést szemléltük.  

Majdnem a tetőig felmásztunk aztán, hogy néhány tíz métert ereszkedjünk ismét - már mi, néhányan, akik meg akartuk nézni a Darázs-kutat. A többiek addig élvezhették a nap melegét az út mellett.

Mielőtt elértük volna a műutat a Lapis előtt, a szépen sorba rakott farönkök előtt medvehagymát gyűjtő csoportba botlottunk. Mint az újabb pihenőnk alatt mellénk szegődő főnöküktől megtudtuk, erdészeti engedéllyel gyűjtötték a növényt, hogy aztán a nagybani piacon tegyék pénzzé. Azt elfelejtettem megkérdezni tőle, hogy az engedélybe beletartozott-e a quadszerű járgánnyal való aljnövénytaposás is...

A Lapison nem időztünk sokat, körbejártuk a Mecsek kőzeteit magában foglaló emlékművet - kedvencem a rózsakristályos mészkő lett -, és néhány percnyi aszfalttaposás után visszatértünk az erdőbe, a vidáman sárgálló sombokrok közé. Hamarosan feltűntek az egykori szőlőskertek helyén épült lakóházak, a medvehagymát felváltották a kiskertek, a keltikét a nőszirmok és nárciszok, a madárdalt a kutyaugatás.

Ezt a majd' két kilométeres szakaszt igencsak zokon vette a talpunk - ki szeret jó kis erdei föld helyett aszfaltot taposni? No de kibírtuk, és némi frissítő magunkhoz vétele céljából megpihentünk a már említett vendéglőnél, hogy aztán buszra szállva visszatérjünk Pécs belvárosába, és egyik eszközt a másikra cserélve, hazautazzunk a leszállni készülő nap lapos fényénél.

Macskát csak e házon láttam...

Az útvonal végig jól jelzett, karbantartott, csinos útjelző táblákkal - élvezetes lehet nem csak kikelet, hanem forró nyár és hűvös ősz idején is. A telet csak azért nem említem, mert hiányolnám a viruló flórát...

(További képek ide kattintva: albumom.)

Töröcske ismét

A minden évben Nőnap táján megrendezésre kerülő túrán idén Töröcskét céloztuk meg. Egy kis kanyarral, hogy ne legyen olyan rövid, és a mi részünkről egyszerűsítéssel, hogy ne kelljen bemenni a városba - hogy aztán visszafelé végigmászhassunk rajta...
A csapat a színházparktól indult, ahogy mindig, ha nőnapi túráról van szó, mi pedig kis falunk közepén csatlakoztunk hozzájuk. Ők már túl voltak egy kis sáron, barkaszedésen, ránk még vártak ezek a remek élmények. De addig még végigsétáltunk Kaposszerdahelyen, hogy a délkeleti végén, a piros kereszt jelzésen hagyjuk el, felkapaszkodva a horhón, napozásukban megzavarva a gyíkokat. A hőmérő - indulás előtt megnéztem - ugyan csak 11,8 fokot mutatott, ezeket a hidegvérű kis állatokat azonban a ragyogóan sütő nap remekül életre melegítette.

Hamarosan elértük az útvonalunkba csatlakozó zöld sáv jelzést és elkanyarodtunk keletnek az egyre nedvesebbé váló úton. A szemfülesebbek észrevehették az aljnövényzetből előbukkanó első tavaszi virágokat, az odvas keltikét, a pettyegetett tüdőfüvet, és lencsevégre kaptam kedvenc gombafajtámat is, a piros csészegombát.

Mielőtt leereszkedtünk volna a dombtetőről Kuckó felé, vetettünk egy pillantást Kaposvár idevirító házaira. A tiszta időben jól látszott a Sávház tömbje, és a Füredi utca tízemeletes épületei is. Ha viszont az erdő mélyére véstük pillantásunkat, a kibújó növényzet mellett szétszórt szemetet, kidobott tévékészüléket is láthattunk...

Kuckó völgyében a túra átalakult kalandjárattá: ki találja meg a legszárazabb ösvényt? A közelmúlt esőzéseinek "hála" a szokottnál is nedvesebb volt a talaj, helyenként annyira elöntötte a víz az utat, hogy kisebb patakok jöttek létre jó néhány méterre az igazitól. De hogy ne csak azt figyeljük, hová lépjünk, hogy ne legyünk nyakig sárosak, gyönyörködhettünk az egymással jól megférő hóvirágcsokrokban és tüdőfüvekben, a vizet szerető aranyveselkékről nem is beszélve. Kész paradicsom volt ez a szakasz nekem mint afféle vadvirágot kedvelő amatőr botanikusnak.

S végre, miután átküszködtük magunkat ezen a terepen, átkeltünk egy megviselt hídon, beértünk a tó felé vezető legszebb részre, az ösvényre, melyet borostyánnal befutott talajú, hóvirágokkal tarkított erdő vett körül. Itt találkoztunk először a szintén mára meghirdetett teljesítménytúra résztvevőivel, akiket udvariasan előreengedtünk - mi nem siettünk, ők viszont időhöz voltak kötve.Míg mi lehajoltunk egy-egy növényhez, megcsodáltuk a fákat tömegével ellepő lepketapló gombákat, ők igyekeztek tovább a tó túlsó oldala felé, a Vackor tanyához.

De mi sem voltunk messze, hiszen az út már a tó mellett vezetett, végig a keleti partján, hogy aztán éles kanyarral elérjünk a rétre, ahol a fák alatt a turista emlékmű várja a túrázókat, néhány száz méterrel délebbre pedig a Vackor tanya terül el szálláshelyekkel, közösségi épülettel, pingpongasztallal és sok egyébbel - no meg a teljesítménytúra ide kihelyezett pontőrével együtt. 
A csapatunk forralt borra áhítozó tagjainak csalódniuk kellett - a tanya büféje nem működött. A hamarosan megérkező tulajdonos legnagyobb sajnálatára nem működik az áramszolgáltatás egy kidőlt fának köszönhetően, ami meghiúsította a bor felforralása mellett a kávéfőzést is. Talán majd legközelebb...
A pihenő azért nem telt el koccintás nélkül, hiszen valamire való turista - főleg hűvösebb időben - mindig visz magával védőitalt. Ma is akadt a társaságban pálinkás butykost a zsákjában hurcoló sporttárs, aki annak tartalmát bajtársiasan megosztotta a többiekkel...

Utunkat a város felé kanyarodva folytattuk, át a tó északi partján húzódó gáton, melynek másik végén elbúcsúztunk a többiektől. Ők a városba tartottak, mi pedig a nyugati part mentén vissza kis falunkba.

De, hogy kihasználjuk a szép időt, és hozzátegyünk még néhány kilométert a rövidre sikerült kiránduláshoz, nem tértünk le a dombtetőn Szerdahely irányába, hanem a zöld sáv jelzést követve a kissé sivár, egyhangú földutat taposva elmentünk a Zsidó-gödör felé. Nem találkoztunk senkivel, csak a közeli magánterületen vágta valaki a fát, messzehangzó fűrészdallal. Az út melletti szántóföld másik oldalán megpillantottunk egy fák között rejtőző kunyhót, amit természetesen közelebbről is meg kellett néznünk. Az épület falát palából rakta valaki, se ajtaja, se ablaka nincs már, láthatólag rég nem használják semmire.
Egy hirtelen jobbkanyar után végre újra erdőbe értünk, keskeny derekú akácok között ballagtunk le a dombról a Vörös-mezőnek nevezett területen. Ahogy egyre lejjebb és lejjebb jutottunk, úgy lett az ösvény egyre nedvesebb, köszönhetően a sok esőnek és a területet behálózó kis pataknak és egyéb vízereknek.

Az út mellett végre barkát is találtunk, és megszabadítottuk a bokrot néhány ágától - a véremet adtam a barkáért, és hazáig bugyolálgattam zsebkendőbe a bicskával megvágott ujjamat.
A barkázás közben észre sem vettük, hogy letértünk a jelzett útról, és a kis erdőt bal helyett jobbról kerültük meg, az elláposodott égeres mellett, vaddisznócsapást követve botladoztunk el a bokáig érő sárral borított út mellett vissza a hídig, mely a Berki-patak fölött átívelve mutatta meg a hazafelé vezető irányt.

Innen már jól ismert úton haladtunk, észak felé, a széllel (mely egész nap el nem hagyott volna bennünket) és a sárral dacolva, míg rá nem fordultunk a műútra, amelyet hazáig már el sem hagytunk.

Az elmúlt hét esős, borongós időjárását követő napsütéses, négy fal közül kiszabadulós időben nem is tölthettük volna ennél jobban el a mai napot. Legközelebb pedig talán a hűvös szelet és a sarat is megússzuk. Jó, tudom, ne akarjak mindent egyszerre...

(További képek: Album)

Zselic, előadások, téli esték

Van kis falunkban ez az egyesület, amely megpróbál tenni azért, hogy az itt lakókat összekovácsolja, érdekes témákban felvilágosítsa, látókört szélesítsen és tudást, információt osszon meg. (Azt most ne feszegessük, hogy a honlapja miért van kissé elmaradva, a lényeg látható rajta azért.)
A Szerdahelyi esték rendezvénysorozat idei első "fordulóját" a Zselic és a Zselici Csillagoségbolt-park köré szervezték. Ahogy már néhány évvel ezelőtt ebben a bejegyzésben írtam, kedvenc dombságom igencsak remek lehetőséget nyújt annak, aki a csillagokat szeretné akár szabad szemmel, akár távcsővel vizslatni - mindenféle mesterséges fények zavaró háttere nélkül. Arról is megemlékeztem már, hogy készül a csillagvizsgáló az erdő közepén, egy dombtetőn, és most már végre elérhető közelségbe került az átadása is. (A parknak is van saját weboldala, szintén kissé elhanyagolt állapotban, itt.) 
A lényeg, hogy afeletti lelkesedésében, hogy hamarosan új turistalátványosság kap helyet a közelünkben, eme téma köré szervezett három előadást az egyesület vezetője.
Az elsőn a csillagpark vezetője ismertetett meg minket a tervekkel, a csillagvizsgálóval, az építés alatt álló környezettel, a másodikon a Zselic állatvilágával, az utolsón pedig a növényvilágával kerülhettünk közelebbi kapcsolatba. Meg nézegethettünk szép képeket és kaptunk választ kínzó kérdéseinkre. 

Mindeközben - ez a szó mintha egyre divatosabb lenne manapság, nem? - nem sikerült elaltatni a kétségeimet, melyek már az első előadás óta mardosták mérsékelten optimista belsőmet. Mert az rendben van, hogy évi több ezer látogatót várnak a Zselicbe, főleg a csillagvizsgálóba és a hozzá kapcsolódó programokra. Meg az is, hogy erre építve fellendülhet a falusi vendéglátás a közeli falvakban. A nagyon derűlátók szerint csillagot látni ide vándorló hordákat kellene majd elhelyezni és kalauzolni a környező településeken és az erdőkben. Ami persze milyen nagyon jó lesz nekünk, a falunak és egyébként is...
Mint említettem, vannak kétségeim. Azt még el tudom képzelni, hogy az első évben, esetleg a másodikban is, valóban ellátogatnak ide diákcsoportok, lelkes amatőr csillagászok az ország-világ minden tájáról. Amíg meg nem ismerik, meg nem nézik egyszer, a lelkesebbek akár kétszer is. És aztán? Mit szándékoznak tenni a tulajdonosok azért, hogy ne merüljön a feledés ragacsos homályába az egész hely? Nem látom a mindenkit elborító reklámokat, nem olvastam előadásokról, amiket iskolákban tartottak a témában, nem találkoztam szórólapokkal, brosúrákkal, amelyek minden szóba jöhető - és nem jöhető - információs ponton az ember képébe nyomultak volna. Vannak ilyenek egyáltalán? 
Egy kicsit olybá tűnik az egész, mint néhány lelkes csillagász és természetjáró álma - meg a SEFAG-é, ki ne hagyjam -, amelyhez az EU adta a pénzt, és ha már adta, el kell költeni. Fel kell vállalni, amit előírnak, aztán a statisztikát majd úgy alakítják, ahogy elvárják...
Az épület pedig idővel az Uránia sorsára jut (fáj látnom nap mint nap, amikor elmegyek mellette), a szép, új tereptárgyakat benövi az erdő, már amit szét nem hordanak tűzifára vadászó nem-természetbarátok... Mert nem lesz pénz a fenntartásra, munkabérre, rendszeres karbantartásra. 
Ne legyen igazam! Ne kelljen elővennem néhány év múlva ezt a posztot és bólogatni, hogy igen, én már akkor...

Egyelőre várom a megnyitót. Állítólag május 25-én lesz.