A hűvös időt hol kisebb, hol nagyobb köd tetőzte, hol többet, hol kevesebbet engedve látni a zselici tájból. Szerencsére a nap aktívan kivette a részét a ködoszlatásból, és mire Mecseknádasdra értünk, igazán verőfényes, kora tavaszi időjárás kerekedett (ja, hogy ősz van?).
A köd mögött süt a nap
A gyaloglást Óbányán, a szétnézést Mecseknádasdon kezdtük meg - nem hagyhattuk ki a szépen felújított kápolnát és a régi, színes sírokkal teli temetőt. Mert bár a Zöldtúrának itt van a vége, a mi gyalogtúránkét nem ide terveztük.
A régi fal maradványai
A patakvölgyi, romantikus autóutat Óbánya keleti végén hagytuk magunk mögött, amikor a falu végén létesített parkolóban állítottuk le a kocsikat. Korán volt még, rajtunk kívül csak néhány virgonc gyerkőc és szülője téblábolt a falu kihalt fő utcáján. Nem siettünk - az egész nap előttünk állt, hogy végigjárjuk a betervezett kb. 20 km-t. Ráérősen csodáltuk az új ruhába öltöztetett házakat, a falu fölé hajló, színesedő hegyoldalt, fényképeztünk és mélyeket szippantottunk friss levegőből - egészen addig, míg az erdő alji ösvényen felénk nem szállt egy előttünk sétáló kiránduló cigarettafüstje...
A Zöldtúrát rendhagyó módon a kék jelzést követve kezdtük. A pisztrángos tavak mellett elhaladva értünk be az Óbányai-völgybe, ahol az Üvegesek útját kísérő ismertetőtáblákról bővíthettük tudásunkat az üvegességről, az erdei életről. A kék sáv jelzést ennek az útnak a sárgára festett, szalagra hasonlító jelzése kísérte egészen Kisújbányáig.
De mielőtt odaértünk volna, még eltöprengtünk azon, ki is volt dr. Péceli Endre, akinek síremléke egy klasszikus kőkereszt lábánál áll az ösvény mellett, alaposan megnéztük, csöpög-e a Csepegő szikla, és keresztül-kasul fényképeztük a Ferde-vízesést. (A helyzetet színesítette a szemből jövő túrázók tacskója, ami lelkesen megugatott minket - pedig senki se akarta bántani...)
Számomra leginkább mégis maga az erdő jelentette a legnagyobb csodálni valót - a sárguló lombok, a záporként szitáló levelek, a fel-felharsanó pintynóta, és a szüntelenül csacsogó patak. A reggeli hideg levegőt - a kezem majd' lefagyott - fokozatosan felváltotta a kellemes langymeleg, és a mély völgybe betört néha a napfény.
Óbányai-völgy
Kisújbányára érve végre többhöz is jutottunk belőle - az elszórtan álló házak között, a patakon átkacskaringózva közeledtünk a falucska középpontja felé. Mielőtt odaértünk volna, körbejártuk az út mellett kiállított járgányt, Marika emlékeiből pedig azt is megtudtuk, hogyan használták annak idején - mert az erről szóló táblát elfakította a nap - ideje lenne fényállóra cserélni...
A korai ebédszünet alatt közelebbről megnéztük Nepomuki Szent János fából faragott, hídkorláton álló szobrát, egy kőoszlopa zárt üvegharangot, mindenféle faragott szobrokat, és felmásztunk a meredek dombon álló kápolnához is - ez a túra a kápolnákról és a temetőkről is szólt...
Nepomuki Szent János
Elhagytuk a kéket, és a sárga sáv jelzésre letérve fordultunk délnek, hogy hamarosan becsatlakozzunk a zöld jelzéssel jelölt ösvénybe. Az addig tartó másfél kilométert hangoskodó tehenek és mélyen hallgató sírok tették emlékezetessé - előbbieket megmosolyogtuk, az utóbbiak között bóklászva elcsendesedtünk mi is.
A Hárs-tetőt elérve keletnek fordultunk, és a Skóciai Szent Margit úttal karöltve haladó zöldön gyalogoltunk egészen az Ötös úti kunyhóig - hol felfelé, hol lefelé, mintegy erdei hullámvasúton utazva. Meg-megálltunk, hogy bevárjuk egymást: Editet, aki a gombákkal ismerkedett, a fotósokat, akik folyton találtak valami kattintani valót. A kunyhónál tényleg öt út találkozik össze, a tisztássá szélesedő kereszteződésben jól karbantartott kis házikó áll, előtte tűzrakóhellyel, padokkal. Kínálta magát a hely egy kis pihenőre.
Innen kellemes ösvény vitt tovább a hegytetőn Réka-várig, ahová kis emelkedőn felmászva jutottunk fel. A hajdani várat a sánc maradványai és egy darab kőfal jelzi, no meg a tábla. Azt, hogy hogyan is nézhetett ki fénykorában, a hegy lábánál elhelyezett tábláról tudtuk meg később, egy hosszú, szerencsére csak kissé csúszós lejtőt magunk mögött hagyva.
És már ott is voltunk az autóút szélén, a Skóciai Szent Margit emlékére emelt kereszt alatt, folyton jövő-menő gyalogos, biciklis és autós turisták között. Az út túlsó oldalán megpihenve gyűjtöttünk erőt az utolsó két kilométerre, és itt készült el a szokásos csoportkép is - egyszerre két, vadul villogó önkioldós géppel...
Mire negyed négy körül Óbányára értünk, a bevezető útszakaszt sormintaként autók szegélyezték mindkét oldalról, és a parkolóban alig akadt üres hely - a szép időt sokan kihasználták és túráztak a környező hegyekben. De nekünk aznapra véget ért a kirándulás, csak a pecsétszerzés volt vissza, amelyhez Mecseknádasdra kellett visszamennünk - másfelé amúgy se tudtunk volna -, hogy az útszéli vendéglő falán lévő dobozból magunkhoz vegyünk néhányat a piros túrás nyalókákból. Innen aztán ki erre, ki arra gurult tovább, kellemes utat és jó pihenést kívánva egymásnak.
(Újra csak köszönet Zolinak a szervezésért!)
(A szokásos albumért ide kattints.)