Boronkai vonatozás

Reménykedtünk, hátha. De nem, nem kímélt meg minket az időjárásfelelős, nem kergette el az esőfelhőket fölülünk. De nem tántoríthatott el bennünket, és némi vacillálás után úgy döntöttünk, felülünk mi arra a kisvasútra! 
A kisvasút Mesztegnyőről indult, külön nekünk, csak ma és csak azért is. Zoli pesti ismerőse volt oly kedves, és meghívott minket is az általa szervezett és kisvonatot megrendelt túrácskára, mely a Boronka-melléki Tájvédelmi Körzet egy kis szeletét járta körül.

Az eső végigkísérte az utunkat, hideg volt és helyenként kissé szeles is - nem éppen ideális kirándulóidő. Fotózáshoz sem a legjobb, de ahogy Gyuri mondta: nincs rossz idő, csak rosszul öltözött turista...  Úgyhogy idővel előkerültek az esőköpenyek és az esernyők is, hogy ne ázzon át teljesen a dzseki vagy a télikabát.

A vonatra nem lehetett panasz: kellemes melegben utaztunk Felsőkak vasútállomásig, kényelmes tempóban zötyögve el a tavak és lápok mellett. 

Hajmás-lápi halastó

Egy szakaszon szarvasok vágtak át előttünk, az ülésről felugrálásra ösztökélve bennünket.

Végre - jó félórányi zötykölődés után - megérkeztünk Felsőkak vasútállomásra, ahol a tájékoztatótábla szemrevételezése, szerelvényigazítás és a felhők aggodalmas kémlelése után elindultunk a Tőzike tanösvényen.
Az út első szakasza nem bővelkedett izgalmakban, széles, kijárt kocsiúton ballagtunk a lombjukat még rejtegető fák között. Az égeres bokáig állt a vízben - de így is kell azt egy égeres lápnak. Kereszteztük a hajdan szétrobbantott tó maradványait, ahol az egykori híd (zsilip?) emléke még kiáll a vízből. Az út szélén fedeztem fel az első tavaszi virágokat - néhány bokor tavaszi csillagvirág ázott ott az esőben.

Hamarosan lekanyarodtunk délnyugatnak, az Aranyos-patak közelébe. Sasszemű Zolink vette észre az első tőzikéket, melyek az ösvénytől jóval beljebb nyíltak az erdőben, pocsolyák, csillagvirágok és aranyveselkék között. Bakancsot nem kímélve le is rohantuk őket - persze vigyázva, hogy ne tapossuk el szegénykéket -, hogy jobbról, balról, fentről, lentről lefényképezzük néhányukat. 

 Egy bokor tőzike...

...és egy magányos csillagvirág

Utunkat folytatva elértük a patakot, melynek medre kis szakadékban kanyarog délnyugatnak. Szinte belefutottunk egy vaddisznó csordába, "akik" a patak túlsó partján terelgették malacaikat elfelé. Nem mutattak érdeklődést irántunk -szerencsére -, és a velünk lévő kutyusok se ugrottak át a túloldalra, hogy megkergessék őket - az ő szerencséjükre. Inkább fürödtek egyet a patak hideg vizében. Brr!

Nagyjából egy kilométert sétáltunk a patak partján - ismét átugrált előttünk egy szarvascsapat, patakugróban -, mire egy medvehagymától illatozó szakaszt legyűrve megérkeztünk a Sárréti-tó partjára. Keskeny hidacska vezetett fel a tó mellé az erdőből, mely tavat valaki már birtokba vette, szép házacskát, hidacskát és mólócskát építve mellé... Körbejártuk a helyet, ha már ott voltunk, időnk volt bőven, nem rohantunk sehová. A szigetre vezető hídról szép kilátás nyílt a vadkacsákat rejtő tóra meg visszafelé a házra is.

A tavat elhagyva homokos, széles útra tértünk, melyen a dél-dunántúli kék túra útvonalára jutottunk - itt egy úton halad a tanösvény a kék túrával, egészen a vasútállomásig. A korábbi fajgazdagság után ez a szakasz kissé sivárnak tűnt, de mit volt mit tenni, végiggyalogoltuk, mást úgyse tehettünk, ha nem akartunk visszafordulni.

Fenyvesek között értünk be az állomásra, ahol a vonat várt ránk, időközben irányba állva. Levakartuk a sarat a bakancsokról amennyire lehetett, megszabadultunk az esőköpenyektől, és a rendületlenül csöpögő esőben visszavonatoztunk Mesztegnyőre. Onnan aztán - búcsút véve pesti túratársainktól - autóba szállva hazagurultunk.

Még egyszer köszönet a szervezésért Dorkának és Zolinak! Remélem, még találkozunk!

(A teljes fotóalbumért kattints ide.)

Hubertustól Hubertusig

Tegnapra jósoltak esőt, szelet, egy szelet napsütést is - igazuk lett.Valamennyi időjárási elemet kiélvezhettük a kis baráti-családi kirándulásunkon.
  Ha már hosszú hétvége, legalább egy-két napját töltsük kirándulással! Ki az erdőbe, fák közé, avarba-sárba! Nosza, fel is kerekedtünk, elautóztunk Kisvaszarba, hogy az annak idején lemondott részvételünket a soros Mecseki Zöldtúrán most pótoljuk.

Fogalmunk se volt, hogy nyitva találjuk-e a Zöldtúra pecsételőpontjául is szolgáló Hubertus kocsmát, de reménykedtünk. Kis falu, kis kocsma. És lőn, nyitva! Amint leparkoltunk mellette, be is tódultunk a szépen rendben tartott épületbe, mind az öten, amivel meg is töltöttük azt. Egy kis reggeli frissítés, pecsétek elhelyezése az igazolófüzeteken, és nekiindultunk az ösvénynek.
Az első, alig több mint egy kilométeren a zöld sáv és a piros kereszt karöltve haladt a még csupasz fák és bokrok, egész utat elfoglaló pocsolyák mellett. Ez utóbbiakat egészen az út szélére húzódva, félig a bozótosban haladva sikerült elkerülnünk. A szürkeséget szerencsésen oldották a tavasz fehér, sárga és kék virágai, amelyekből egy-egy csokrot - természetesen - le is kellett fotózni (nincs két egyforma ibolya, szellőrózsa, meténg, stb...).

A falu határában még áll egy ablakokkal teletűzdelt fal, néhány épület alapja is látható - ezek talán egy hajdani laktanya romjai lehetnek. Anno erre jöttünk, csak a másik irányból a "Hat torony" túrán...

Amint elhagytuk a piros keresztet, máris nekiláthattunk hegyet mászni, bár a "hegy" erős kifejezés a falut délről ölelő dombokra, hiszen a legmagasabb, általunk érintett pont is csak 284 méter volt - a hegyek pedig, ugyebár, 300 méternél kezdődnek...
A Vas Mihály-hegyre felérve megpihentünk egy gyönyörű, terebélyes fa (tölgy?) alá telepített padpár mellett, aztán nekivágtunk egy hosszú, nagyjából egy szintben haladó szakasznak, mely a Hosszú-erdőn vezeti keresztül a turistát.

Egy széles, ki tudja, miféle állatok által kilyuggalt horhóson kaptatva körülkerített szántó mellé értünk, ahol több ölnyi fák hevertek egymáson - a fiúk azonnal neki is láttak kiszámolni, hány télre lenne elegendő tüzelőnek a sok fa... De hát, mély sajnálatunkra, nem ránk vártak. 

A nap egy kicsit előbújt, épp csak, hogy megmutassa magát, aztán ismét felhők mögé rejtőzött, amikből apró szemekben csöpörögni is kezdett az eső. Kicsit csöpörgött, aztán elállt, helyette viszont feltámadt a szél, mely a domb keleti oldalán kivágott erdők miatt alaposan ki is fújt minket.

Itt-ott favágók törték meg a csendet, gépek által felszabdalt utakon küzdöttük magunkat előre a hol sárosabb, hol szárazabb talajon. A "Jó szerencsét" vadászháznál ismét pihenőt tartottunk, noha a tempónk korántsem volt halálos, ráértünk, nem kergetett a tatár...

Mivel nem szándékoztunk lemenni Mecsekpölöskéig, az erdőből kiérve, a Gyertyános sarkánál - mely előtt az útról elláttunk egészen a tévétoronyig - lekanyarodtunk a Bikkági-völgy felé, hogy megkeressük a Tibor-Gábor-forrást, mely a térkép szerint alig egy kilométerre csobogott alattunk. Avarral borított, kellemes úton gyalogoltunk lefelé, majd - miután szedtünk egy kis medvehagymát az ebéd mellé - letértünk az útról egy kis ösvényre, melynek végén a forrást reméltük elérni. Na, ez az, ami nem jött össze. Az ösvény kanyargott, hol összeszűkült, hol kiszélesedett, helyenként alig volt járható, de semmiféle forráshoz nem vezetett. Végül elértünk egy kocsiutat, melynek iránya pont megfelelőnek tűnt, és lekanyarodtunk rajta a patak felé. Feladtuk a forrás keresgélését, inkább leültünk a patak mellett, ahol - ameddig a szem ellátott - sűrűn nőtt a medvehagyma. Még jó, hogy hoztunk magunkkal...

Ebéd közben kissé jobban megeredt az eső, de az esőköpenyeket nem kellett elővennünk. Inkább felcímkéztük az összes vadvirágot, amely a völgyben nyílt, az elvirágzóban lévő hunyortól a korán nyílt bókoló fogasírig, aztán felcihelődtünk és visszamentünk a szekérútra, hogy azon sétáljunk be Kisvaszarra - úgy három-négy kilométer múlva...

Gy. a kényelmes út helyett az erdő mélyét választotta - szerencsénkre, mert megtalálta a forrást, mely várakozásunkkal ellentétben, egy kicsit odébb csobogott, szinte az út szélén, de a lejtőtől eltakarva. Ráadásul - szintén a térképpel ellentétben - nem is Tibor-Gábor forrás, hanem - ahogy a rávésett felirat mutatja - Tibi-Gábor kút a becsületes neve. Némi körbejárás és fényképezkedés után visszakapaszkodtunk az útra, és egy kellemes, széles réten átvágva - bagolyhuhogástól kísérve - elértük a hidat, mely kivezetett a műútra.

Lagymatag forgalom mellett, megcsodálva - csak kívülről - az egykori Esterházy-kastély szépen felújított épületét és kellemes parkját, be is értünk a falu keleti végére, ahol ismét ránk talált a zöld sáv jelzés, hiszen innen kanyarodik Kisbattyán felé. Már csak a falun kellett végigsétálnunk, felidézve rég volt ellenőrzőpontok emlékét (megint a Hat torony, hát persze!), hogy elérjük az autót, és az időközben bezárt kocsmát. Némi adminisztráció után, újra szemerkélő esőben indultunk hazafelé, egy kellemesen eltöltött fél nap, a tüdőnket megtöltő friss levegő és a fényképezőgépben elraktározott tavasz emlékeivel.

(A teljes fotóalbumot itt nézheted meg.)

Nőnapi séta

Ezzel a címmel szervezett nekünk árkon-bokron át vezető túrácskát Gyurink. Nem volt hiány hóvirágban, keltikében, csészegombában, a madarak is megrészegülten csicseregtek az erdőben - hiába, itt a tavasz!

No de kezdjük az elején!

Tegnap délután kettőkor keltünk útra a Kossuth térről, ahol az összeszokottak csapatához alkalmi túrázók - fiatalok! - csatlakoztak. Meg kissé tapasztaltabbak is. Az út első szakasza aszfalton vezetett, egészen a Ballakúti utca végéig, ahol is betértünk az erdőbszélre, egészen a kútig. Persze nem valami kerekes kutat kell elképzelni magad elé, hanem egy foglalt forrást, ezt ni:

Gyuri ismertetője után vettük be magunkat az "igazi" erdőbe, mókust lesve, vadösvényen járva, egy kis dombmászás után felértünk a Kaposhegy tetejére, ahonnan vethettünk egy pillantást a szemközti víztoronyra (ha arra néztünk). Hamarost már az elkerülő út mellett trappoltunk, és egy kis kanyart téve a keleti oldalról közelítettük meg a Gyertyánost. Ránk bámultak a lovak a lovardánál, a velünk lévő kutyusnak pedig más, kiránduló kutyusok örültek meg. Így van ez, ha vasárnapi sétálók összeakadnak...

A tavat annyira sikerült lecsapolni, hogy még egy árva pocsolyát se találtunk benne. Hajdan élő vize helyén sáros meder terül el, se hal, se vízimadár...

De legalább a turistaház épen áll, a padok is megvannak hiánytalanul, csak a Kőér-forrásból nem bugyog a víz, táblája letörve hever a fal tetején. Itt tartottunk egy kis szünetet, szusszanásnyi pihenőt, amikor a nőneműek müzliszeletet és csokit kaptak, a névnaposok szintúgy, a többiek meg ugyanezt. :))

A Négy testvér- forrásnál elkanyarodtunk a töröcskei buszmegálló felé, fel a dombra, ahová kényelmes lépcsősort építettek gondos kezek. Körös-körül májvirágbokrok díszlenek, és az egyik fa tövében lónyelvű csodabogyót is találtam.

A buszmegállónál búcsút vettem a csapattól - nekem egyszerűbb volt gyalog hazamenni, mint visszatérni a városba, és órákat várni a buszra. Így kihagytam ugyan Gyuri nőnapi vendéglátását, viszont kellemes utam volt hazafelé a töröcskei tó mellett a zöldön, át a Kuckón, a félrebillent hídon a Töröcske-patak fölött (nem állítaná vissza valaki vízszintbe?), az egész utat elfoglaló pocsolyákon átvergődve. Sehol egy lélek, csak az erdő, a madarak, felriasztott őzek és én.

Már elhagytam a Húsvét-forrás vonalát, amikor az első emberrel találkoztam - délutáni kiránduló volt ő is, a lemenő nap utolsó sugaraiban értünk fel a szőlőhegy keleti oldalán a piros-zöld találkozójáig, kétfelől kerülve a völgyet. Ott fent pedig már várt a felmentő sereg, hogy hazavigyen. Zseblámpa híján autófényszóróval világítva az utcákat hazáig.

Szeretem az ilyen napfényes-borongós, langyos, illatos napokat. Az esti erdőben a fehér keltike illata felért bármilyen lilioméval. Majd megyek még szagolni!

(Több képért ide kattints.)