A túrán szintidő nem volt, így nem kötött a teljesítési kényszer (vagy legalábbis nem annyira, mint szokott), és inkább a látnivalóknak, baráti beszélgetésnek adtuk át magunkat, mint az idő és kilométer közötti összefüggésből eredő hajszának.
Csákberény központjában, a Vértes Gyöngye Vendéglő kellemesen árnyékos teraszán fogadták jelentkezésünket a szervezők, és a szokásos regisztrálás után útnak is indultunk. Az itiner térképe magáért beszélt, nem volt szükség hosszas útvonal-magyarázatra - no meg nekünk "külön bejáratú" idegenvezetőnk is volt, Tamás személyében...
A falut a zöld sáv jelzésen, kelet felé haladva hagytuk el, kellemes erdei úton gyalogolva jutottunk el az első ellenőrzőponthoz a Széna-hegy tetejére. Odáig egy egészen enyhe emelkedőn kapaszkodtunk fel, hogy aztán gyönyörködhessünk a kilátásban: balra sziklák, jobbra erdő, a távolban települések.
Fotózás és felfrissülés után indultunk is tovább, és meg sem álltunk a Géza-pihenőig, ahová az ösvényt elhagyva, kis kitérőt téve jutottunk el.
Bevallom, magamhoz képest keveset fotóztam - részben, mert a déli verőfény nem igazán ideális jobb képek készítéséhez, részben, mert szívesebben beszélgettem rég látott barátommal. Csak mentünk, csevegtünk, és néha még körül is néztünk. Az erdőt ilyen éles fény világította meg, foltokat vetve az útra és kiégést okozva a képen:
Pátrácosnál kisebb társaságba botlottunk - fiatalok és idősebbek pihentek meg ott, az ellenőrzőpont szomszédságában, ahol a Mária-Zarándokút találkozik a turistajelzéssel. Mire továbbindultunk, újabb csapat csatlakozott hozzájuk, hogy aztán - tőlünk egyre jobban lemaradva - zarándokoljanak tovább énekelve, a maguk keresztjét hordozva...
Utak találkozása, szentképek Pátrácos egyik fáján
A mi "zarándoklatunk" kellemesen telt egészen a Vén cserig, ahol az ellenőrzést egy fára tűzött felirattal oldották meg. Felírtuk a kódot az igazolófüzetünkbe, és az egyre pocsolyásabb úton szlalomoztunk tovább a kék sávon, Csókakő felé. Egyik-másik pocsolya mellett épp csak akkora hely volt, hogy kakaslépésben ki tudtuk kerülni a vizet. Az útvonalon akadt horhókból is néhány.
A Vár-völgy impozáns sziklái között érkeztünk meg Csókakő vára alá. Megebédeltünk a várról regélő infótábla mellett - belőlünk meg a rámenős szúnyogok iszogattak -, és néhány száz méterrel arrébb, hátulról támadva, felkapaszkodtunk a várhoz a sziklafalra épített, hosszú lépcsősoron.
Rászántunk egy kis időt, hogy kényelmesen körülnézzünk a vár látogatható részén. Az újonnan felépített falak között, a kúttal díszített udvar fölül szép kilátás nyílt a környékre, és alaposan szemügyre vettük a sziklamászók által kedvelt falat is (amely mellett feljutottunk a várhoz), rajta a balesetben életét vesztett mászó emléktáblájával. Sajna, a felirata alig olvasható, de lehet vele próbálkozni.
A kápolnában kifüggesztett festmény
A vár alatti ellenőrzőpontnál magunkhoz vettük a müzliszeleteinket, "megcsodáltuk" a falu emlékparkját, és miután a fiúk elölről-hátulról lefotózták a parkolóban pihenő Corvettet, már trappoltunk is tovább a kék kereszt jelzésen, egészen a zsírosdeszkát és helyi borokat kínáló frissítőpontig.
Virágzott az iszalag az útszélen
Hűen önmagamhoz, nem mutattam érdeklődést a kóstolható és vásárolható borok iránt, így amíg a többiek átadták magukat a nedű élvezetének, inkább a fa alatt lihegő retrieverrel barátkoztam. Aztán a következő enyhe emelkedőn már kapaszkodtunk is felfelé, a kék nyúlriasztóval körbetekert lábú szőlőtőkék mellett, míg bele nem futottunk egy vigadalomba az egyik pincénél. Útközben vetettünk egy pillantást az egyik oszlopra kihelyezett táblára is, mely szerint arrafelé kell menni, ha az ember Dickens dédunokája helyi édenébe akar jutni.
A rendezvény - mely a Tamás által preferált pincénél tartatott - jó hangulatát a borok és pálinkák mellett egy harmonikás is biztosította. Az általa csiholt dallamokkal énekelt együtt a tűző nap elől a fák alá húzódó vendégsereg, a két Józsi pedig látogatást tett a pincében is, hogy némi - jó sok - idő elteltével borral megrakodva lépjen elő. A hátizsákok megtöltése után már nem kellett túl sokat gyalogolnunk a célig, és bár a hangulatunkra nem lehetett panasz, kicsit visszafogta tempónkat a betonút melege...
Az utolsó ellenőrzőpont szintén "önerős" volt, az erdőszéli Piroska-emlékoszlop évszámát kellett rájegyeznünk a papírjainkra. (Az oszlop egy tanárnő emlékére állíttatott, aki diákjaival arra tett kirándulást, és ott szűnt meg dobogni a szíve...)
A vendéglőnél már vártak a gyorsabb lábú vagy a rövidebb távot választott túratársak. Nem időztünk sokat, átvettük az igen szép emléklapot és a jelvényt, felhörpintettünk egy kis frissítőt - kinek mit -, búcsút vettem Tamástól, aztán felcihelődtünk és beszálltunk a buszba.
De nem is mi lettünk volna, ha nem állunk meg hazafelé is: Zámolyt nem lehetett kihagyni, legalábbis a sörkedvelő sporttársak szerint. A helyi sörfőzőnél pihenőt tartottunk, a vérszemet kapott társaság feltankolt sörrel - én meg legalább fagyiztam egyet -, és meg sem álltunk Kaposvárig.
Gavallér sofőrünk, Feri, mindenkit házhoz szállított, én meg szépen hazagyalogoltam a város utolsó dombjáról.
Hadd említsem meg még az igazolófüzet szép kis bélyegzőit, amelyekkel egyedivé tették a pecsételést:
Köszönet a szervezőknek Csákberényben és itthon is, remélem, a következő túra is ilyen jó hangulatban telik majd el.
(A többi kép a szokások helyen, az albumban.)