Már sütött a nap, a levegőn érződött, hogy nem fogunk fázni, és a vendéglőben indító rendező is igen kedvesen fogadott minket (is). Minden arra mutatott, hogy eredményes, szép napnak nézünk elébe - eme reményünk be is igazolódott. Egészen addig voltunk optimisták, míg meg nem láttuk az első, erdőben vezető szélesebb utat, melyen "faltól-falig" hullámzott a sár. Na, már csak ez hiányzott! - sóhajtottam gondolatban, és igyekeztem minél inkább lehúzódni az út szélére, ahol még fázott az avarral borított fű, és orvul meglapult néhány pocsolya...
Az út némely szakaszán szalagokat kellett lesnünk - ezt mindjárt az első néhány kilométeren gyakoroltuk is. A rendező buzgalmának köszönhetően jóval a térképen jelzett hely előtt feltűntek a faágakra aggatott piros-fehér jelzések, kis keveredést okozva a "hol is van az Árpád-kút?" - kérdéskörben. No de azért találták fel a mobiltelefont, hogy ilyen esetekben használjuk - amit Kockás meg is tett, és megnyugodva csúszkálhattunk tovább a sártól síkos ösvényen.
Mentünk biz' mi árkon-bokron, kidőlt fákon, csúszós köveken keresztül, úgyszólván egy szuszra a Kertes-kő szurdokig. Hol elhagytuk, hol bevártuk egymást, előbb a piros kereszt, majd a zöld háromszög jelzést követve. Ez utóbbi valami magaslat árnyát vetette előre - és valóban, el se kerülhettük az Oltár-kő magasát.
No de addig még megküzdöttünk a szűk, hegyoldalba vájt ösvényre dőlt fákkal, hol átlépve, hol átmászva rajtuk, fejet behúz-lábat roggyant testtartásban. És hogy a napi tréfa is meglegyen, az Oltár-kőtől vissza kellett ereszkednünk a völgybe, miután felírtuk a rajtlapra a kódot... (Merthogy ellenőrző pont volt, ellenőrző személyzet nem: fákra kifüggesztett papírlapokról olvastuk le a helyhez tartozó számsort. amivel igazoltuk, hogy ott jártunk. Minden szempontból önellátó túra volt.)
A szurdok elején végigasszisztáltuk, ahogy Gizink átvergődik a patak egyik oldaláról a másikra, aztán szedtük a lábunkat tovább. A csapat nagyjából itt vált kétfelé: voltunk mi ketten meg voltak a többiek. Akik lassabban jöttek.
Ami igaz, az igaz: ez a túra nekünk se a rohanásról szólt. A hegyek-völgyek, mohos sziklák, vöröslő avarú erdők kanyargós ösvényeikkel jobbnál jobb fotós témát szolgáltattak. Ha az aljnövényzet már nem is burjánzott, nem találkoztunk színes szirmú virágokkal, azért nem hiába vittem magammal a kis gépemet...
Szent-kút felé menet tettünk még néhány métert a túratávba. A jól jelzett útvonalon itt volt az egyik kritikus pont, ahol nem ártott volna nagyobb hangsúlyt fektetni a szalagozásra: aki nem ismerős a környéken - mint mi -, simán továbbment a Csúcs-hegyen a zöld sávon, ahelyett, hogy egy éles kanyarral lefordult volna a piros keresztre. No de a gyakorlott túrázó, ha sokáig nem lát jelzést, visszafordul. Mi is ezt tettük, és hamarosan már a szent-kúti kápolnát és szépen karbantartott környékét csodálhattuk. (Út közben egyszer csak szembejött velünk a helyi Rumcájsz, de Mankát nem láttuk sehol...)
Nyugalmas szakasz következett. A Szömörke-völgyön át jutottunk el a Hegyes-kőig, majd onnan egy rettentő sáros, enyhén emelkedő ösvényen át, helyenként szederindával és gazzal sűrűn benőtt, bozótosabb részeken átverekedve magunkat, értünk a Szökrényes-kő alá.
Innen meredeken felfelé vitt az utunk - meg a szalagozás -, és csak egy egészen kicsit keveredtünk tévútra, amikor az Augusztintanya felé gyalogoltunk. No de csak odataláltunk - útközben néztük, hogyan jön le a kis, szürke macsek a körtefáról (de persze nem jött le, míg ott voltunk) -, és bélyegzés után, pihenőt se tartva fordultunk kelet felé a sárga sávon. Ezen ballagtunk végig, a Ráktanya érintésével (amely sajnos eléggé lepusztult, senki sem gondozza) a csodaszép Dornyay Béla Emlékúton át - vastag avarral borított bükkösben - visszakanyarodtunk a Hegyes-kő felé. Onnan már ismerős tájon vezetett az út Szent-kútig.
Bakonybél déli határában jártunk már, a nap olyan erősen sütött, hogy le kellett vennem a kabátot. Szemből az 50 km-es távon "versenyzők" jöttek, patyolat bakancsban - mi pedig topogva vonszoltuk sárral összekent, koloncos (legyezőfű helyett) lábbelinket, alig várva, hogy a célban megtisztogathassuk kicsit...
A vendéglőben aztán átvettük a jól megérdemelt emléklapot a helyre kis jelvénnyel, és bőven volt időnk pihenni, míg a csapat másik fele is befutott. Aki akart, meg is ebédelhetett, én magam inkább kapucsínóra költöttem a juttatásként kapott "kupont".
A két említett kritikus helytől eltekintve jól jelzett úton jártuk végig a távot, és ha a sár miatt nem lassulunk le, ha nem kell annyi kidőlt fával megküzdeni, bizonyára gyorsabbak is lehettünk volna. De ez a nap nem a sebességről szólt: szívesebben csodáltam és fotóztam a szurdokot, a hegyeket, a sziklákat, a fákat, az erdőt, lélegeztem mélyeket a langyos levegőből.
Ki tudja, meddig tart ez az őszi-tél eleji tavasz, töltsük fel a D-vitamin készleteket, amíg van rá lehetőség!
Kieg.: Mivel egyesek kételkednek abban, hogy valóban felmásztam az Oltár-kőhöz, kiegészítem még néhány szóval a beszámolót. Ezen a túrán most vettem részt először, fogalmam se volt az útvonalról, így azt sem tudtam előre, hogy az említett ellenőrzőponttól vissza kell jönni a "főútvonalra". Fent, a hegytetőn, a térképet böngészve vettük észre, hogy nem balra vagy előre kell továbbmenni - amerre ösvények vezettek -, hanem bizony visszafelé, le a lejtőn. Mivel pedig gyalogolni mentünk és nem nyavalyogni, netán csalni, óvatosan leereszkedtünk az első néhány meredekebb méteren, aztán a lankásabb, de keskeny, csúszós ösvényen - vigyázva arra, hogy ne induljunk meg oldalra, a partoldal felé - visszatértünk a patakhoz. Tudom, hogy voltak, akik kihagyták az Oltár-kőt, de aki ismer, az tudja, hogy inkább megyek két kilométerrel többet, mint eggyel kevesebbet - akármilyen is a terep...
(Kész az album a képekkel: itt)
Túratáv: 22,7 km, szint: 586 m, teljesítési idő: 5 óra 40 perc
