Korán értünk oda, a versenyzőket még nem indították el. Mivel néhányan előneveztünk - Panninak hála -, várnunk kellett, aztán nyolc után valamivel végre útra kelhettünk.
A hegytetőre már magamban értem fel, és innentől a túra végéig egyedül mentem. Néha találkoztam másokkal, néhányukkal szorgalmasan kerülgettük egymást, de alapvetően egyedül voltam (meg azzal, akinek már csak gondolatban foghattam a kezét...). Nem győztem csodálni a mindenütt jelenlévő magasabb-alacsonyabb cserszömörcebokrokat - melyeket eleinte fel sem ismertem, hisz nem gondoltam, hogy ilyen mennyiségben és méretben burjánzik a Balaton-felvidéken. De nagyon örültem nekik, hiszen a lassan szürkébe hajló őszi tájat erőteljesen feldobták vöröses foltjaikkal.
A Péter-hegyet követő aránylag vízszintes terepen kipihentem magam, aztán a szalagozást követve lecsorogtam a Kereszt-hegy felé, míg el nem értem a Vadasparkot, aminek létezéséről addig halvány fogalmam se volt. Hiába, így jár, aki nem készül fel előre az útvonalból! A gyönyörű, fiatal dámok, a vicces muflonok látványa mosolygásra késztetett. Innen ismét emelkedett a terep, hogy aztán kényelmesen legurulhassak a Koloska-völgybe, amely szép, sárga színeivel és erdei tornapályájával gyönyörködteti és edzi (már ha ki is próbálja) az arra kirándulót. A völgy túlsó végén, mohos sziklák alatt, a Hamvas Béla emlékhelynél vártak a harmadik ellenőrzőpont emberei, akik nagyon finom cukorkával dobták fel a hangulatunkat (és a vércukrunkat). Itt vált el egymástól a 10 és a 20 km-es résztáv útvonala. Én a húszasokét követve ballagtam tovább, eleinte csak enyhén, aztán egyre erőteljesebben emelkedő úton fel, a Recsek-hegy irányába.
Útközben egymást váltotta a piros, majd a zöld sáv jelzés, a sárgább és vörösebb erdő, és itt-ott még az őszapók pittyegését is hallani lehetett - bár arra vigyáztak, hogy ne kerüljenek látható távolságba...
A Recsek-hegyi ep.-nél kihagytam a kilátó megmászását - örültem, hogy a szívem végre ismét rendes tempóban ver, elég volt az odavezető 200 méteres szintkülönbség edzésnek... Innen hamarosan letértem a sárga sávra, és jó hosszan egyedül maradtam az erdővel. Az a néhány ember, akikkel addig kerülgettük egymást, a 30-as távon ment tovább.
Eleinte erdőben, majd balról tarvágásos, jobbról fenyőkkel vegyes oldalban gyalogoltam tovább. A közelben fát vágtak, gyerekek csacsogtak, bár nem láttam senkit, csak a hangot fújta felém a néha felélénkülő szél. Az út mellett magasabbra nőtt a cserszömörce, és a bújócskázó nap sejtelmesen áttűzött a levelei között.
A szűk ösvényt, melyen kivirágoztak a szalagfák, nemsokára szélesebb erdei út követte, és hamarosan kiértem a térdig érő fűvel borított Nagy-mezőre.
(Szalagok sora)
Mintha a szavannára jutottam volna: itt-ott egy fa, fű mindenhol, madarak röpködnek a szélben - éppen csak zsiráfok és elefántok nem voltak sehol. Helyettük az ellenőrzőpont két őre pecsételt a füzetemre. Innen ismét szalagozás vezetett egészen a füredi szőlőhegyig, ahonnan a szűk utcán letekintve vethettem egy pillantást a városra.
Immár aszfalton ballagva értem el a 300 éves molyhos tölgyet, mely ellenfénybe húzódva ácsorgott az út szélén. Néhány száz méter múlva, juharokkal szegélyezett dűlőúton jutottam el az Aranyember útja nevű lépcsősorhoz az Öreg-hegy aljába. Itt ismét bélyegeztem egyet, elrágcsáltam a juttatásként kapott almaszeletet, és nekiláttam a hosszú lábúakra tervezett lépcsősor megmászásának.
Megérte. Nemcsak azért, mert csodálatos kilátás nyílt a városra és a Balatonra meg a hegyekre, hanem azért is, mert ismét összetalálkoztam Lajosékkal, akik a tízes táv végét nyúzták errefelé. Meg is álltunk egy kicsit, és jókedvűen fotózkodtunk a ki tudja, ki által a hegytetőn hagyott plüss oroszlánnal...
Lajosékat magam mögött hagyva másztam tovább - merthogy volt még néhány méter felfelé, míg el nem értem a Jókai-kilátót. Itt várt az utolsó ellenőrzőpont lelkes legénysége, és - a kilátóra mászást ismét mellőzve, egy szendvicset előhalászva a hátizsákból - innen kezdtem meg az ereszkedést a cél felé.
Erősen köves - a Vértesre emlékeztető - hegytető után értem el a lefelé vezető szűk ösvény bejáratát, és erősen a lábam elé nézve haladtam a lejtő aljáig, ahonnan már csak egy szömörcével és szederindákkal benőtt üres telek választott el az alatta fekvő utcától. Már tényleg csak néhány száz méter volt a cél, ahol emléklappal, hűtőmágnes-jelvénnyel (már, aki azt választott) és mákos tésztával jutalmazták a teljesítőket.
Meg voltam elégedve magammal, hiszen négy óra alatt sikerült teljesítenem a távot, annak ellenére, hogy néha bizony le kellett lassítanom, amikor a varratok jelezték, hogy nem oda, Buda!... No meg, kicsit túl is öltöztem, nem számítottam rá, hogy ilyen kellemes, kb. 15 fokos melegben gyalogolhatunk egész nap.
Hamarosan megérkeztek a többiek is, de mielőtt Kaposvárnak fordítottuk volna a busz orrát, még lementünk a mólóra, hogy lazító sétát tegyünk a sárga fák alatt, a kacsákat, hattyúkat, szobrokat meglátogatva, és jól lefotózzuk Bujtor szobrát is (meg magunkat).
A szervezőket csak dicsérni tudom, mert amellett, hogy mindenhol vártak valami finomsággal - az arra érzékenyek még forralt borból és pálinkából is kóstolhattak egy-egy pohárnyit -, profi módon bonyolították le a túrát, szalagozással, táblákkal segítve a haladást. (Én is csak a végén tévedtem el néhány méternyire, mielőtt az Aranyember útja indítójához értem volna. Ahogy láttam, más se vette észre a nem túl feltűnően kihelyezett szalagot...)
És hogy lássátok az útvonalat szintekben is, íme (a számok az ellenőrzőpontokat jelölik):
(A szokásos albumért ide kattints.)