Így kezdődött a tegnapi, túrára áldozott nap, mikor is kedvenc sporttársaimmal elbuszoztunk Vonyarcvashegyre, hogy végigrepüljünk - mint lepkék - az egykor Vasas Nagy 8-asnak hívott, ma egyszerűen csak Lepkének szólított teljesítménytúrán. Ki ezen a szakaszon, ki azon. Én - két vállalkozó kedvű csapattárssal - a 40 km-es távot választottam.
A szűkszavú itineren jelölt útvonalat követve először is kiverekedtük magunkat a faluból. Az a hosszú, aszfaltos szakasz... De végre eljött az ideje, hogy megpillantsuk az erdőt, és az első, tetején napot viselő útjelző táblát. Ebből még sokkal találkoztunk utunk során bár a napot időnként felváltotta a hold. Jó szolgálatot nyújtottak mindenkinek, aki először járt ezen a tájon - vagy nem először, csak régen...
A piros sávot követve másztunk fel az első kilátóhoz, melyet utunk során érintettünk (ez a kilátók túrája volt). A Pető-hegy tetején emelkedő Berzsenyi-kilátóról nem készítettem fotót - mert miért is -, viszont a kilátásról igen. Merthogy a fényképezőgép-kattogtatás szokása annyira belém rögződött - hisz tudjátok -, hogy rohanás közben is szakítok időt egy-két kattintásra. Pecsételés és fotózás után - merthogy itt volt az első ellenőrzőpont - továbbindultunk egy eleinte enyhébb, aztán ismét emelkedő szakaszon.
Néha az volt az érzésünk, hogy csak felfelé vezet az út, alig akadt olyan szakasz - az út első két harmadában -, amikor kinyújtóztathattuk a lábunkat.
Az erdő még alig ébred, a fák alja sok helyen tele van kornyadófélben lévő hóvirággal, sárgállnak a sombokrok, és itt-ott kankalinok bújtak ki az avar alól. Igaz, hogy a nap nem sütött, és félő volt, hogy elered az eső, de nem volt hideg. Már az első ellenőrzőponton megszabadultam a pulóvertől - kicsit túlöltöztem -, de a kabát jó szolgálatot tett a sok zsebével és szélállóságával (mert később az is feltámadt egy egészen kicsit).
Büdöskút felé
Büdöskúton, a második ep.-nél népes társaság gyűlt össze, és a bélyegző mellé teát és zsíros kenyeret is osztottak a népnek. Tartottunk egy rövid pihenőt, megmosolyogtuk a közelben álldogáló kutyusokat, és a sárga sáv jelzés felé kanyarodva megkezdtük az ereszkedést a furcsa nevű Bélap-völgy felé.
A Püspökházi-völgyön áthaladva jobbról a szomszéd hegy még kopár erdejét nézegethettük, Egészen addig, míg ismét körül nem ölelt minket az erdő a maga virágaival és madaraival. Meg az időről időre felbukkanó túratársakkal, akikkel aztán szinte az út végéig kerülgettük egymást. Így szokott ez lenni teljesítménytúrán, nagyjából azonos tempóval haladók között!
A Bélap-völgyben ismét rövidet szusszantunk - készült néhány fotó -, majd a szabadtéri színházzal ötvözött játszótér mellett elhaladva megkezdtük a kapaszkodást fel, a sárga kereszten a Szép kilátó felé.
Szabadtéri színház a Bélap-völgyben
Az utat egy hirtelen fékezéssel megszakítottuk, amint a dolomit sziklafal mellé értünk. A szürke ég alatt előttünk tornyosult a természetnek ez a csodája, mintha egy csak egy irányban steppelt paplant terített volna valaki a fenyősor alá... (Mondanom se kell, nem úszta meg a fényképezést.)
Néhány száz méterrel odébb várt egy újabb kilátó, mely a Bél Mátyás nevet viseli. Nem adta magát könnyen, ahogy a többi sem. Viszont fentről bár párás, de a tekintetet messze vezető kilátás nyílt a környező völgyekre.
Az ellenőrzőpont a büfésoron várt minket, a szépkilátói pihenőnél. Mi ugyan nem pihentünk, csak pecsételtünk, és már kaptattunk is tovább, fel a piros háromszögön, a Pap-hegyre. Talán már mondanom se kell, hogy itt is áll egy kilátó, mely alatt nem csak bélyegzéssel, hanem Balaton szelettel is vártak minket. Jólesett.
Hegytetőn vitt tovább az út, sokáig a piros sávon, mondhatni meglehetősen unalmas szakaszon. No de egyből izgalmasabb lett, amint átváltottunk a piros keresztre, mely néhol eltűnni látszott a szemünk elől. Az ösvényt kidőlt, letört fák torlaszolták el, helyenként akkora kupacba gyűlve, hogy teljesen eltakarták az útvonalat. A többiektől - fényképezés miatt, persze - kissé lemaradva igyekeztem kitalálni, merre tovább, mert a jelzett fák valahogy eltűntek, és csak sejtettem, hogy a legmeredekebb, legjobban benőtt, szűk ösvényen kell felkapaszkodni a hegytetőre.
De mivel minden rosszban van valami jó, kapaszkodás közben felfedeztem egy szinte a lábaim előtt heverő kis, sárga bimbót. ha kinyílik, tavaszi hérics lesz belőle. Körülötte néhány sötétkék ibolya szerénykedett, halványabb társaikat a korábbi szakaszokon már köszöntöttem egy mosollyal.
Tavaszi hérics
A Márványkőfejtő-hegyen sokáig gyalogoltam egyedül, újabb hosszú, eseménytelen szakaszon, széles dűlőúton. Csak mentem, mentem, míg a Vékony-csernél utol nem értem a többieket. A rajtlap szerint itt már átléptük a fél távot, bár útitársam herkentyűje szerint még nem jártunk 20 kilométernél se. Ezzel nem voltunk egyedül - mások szerint is volt egy kis különbség a mért és a papír szerinti távolságok között...
Továbbra is a piros kereszten galoppozva, hegynek fel, völgynek le, és egy kis dombon átvágva értük el a zöld sávot, mely egy szép kis völgyön át vezetve vitt el a Szent Miklós forrásig. Kisebb tömeg gyűlt össze a víz mellett, régi ismerősök üdvözölték egymást, és miután beszereztük a következő pecsétet a rajtlapra és a flakonunkat is megtöltöttük forrásvízzel, nekivágtunk a völgyből kivezető emelkedőnek, tovább a zöldön, Büdöskút felé.
Meglepetésként ért az út melletti fura kis temető látványa - közelebb lépve kiderült, hogy kutyasírok sorakoznak benne, szolgálat közben elhunyt rendőrkutyák alusszák ott álmukat.
Kutyatemető
Kicsit előbb pedig rég látott növény-ismerősbe botlottam: farkasboroszlánok nyújtogatták az ég felé még csupasz, de hervadó virágokkal díszített ágaikat. Idejét se tudom, mikor láttam utoljára, úgyhogy a jeles eseményt meg kellett örökítenem...
Farkasboroszlán
Mit is mondjak róla? A 2015-ben készült építmény igazán impozáns látványt nyújt, mellette kis emlékhely három szobra álldogál. Ha több időnk lett volna, alaposabban is megnézzük őket, így csak lefotóztuk és leereszkedtünk a völgybe, rá a zöld kereszttel jelzett útra, mely lankás dombok között, fenyővel vegyes erdőben vitt egészen a Csereze-hegyig, ahol a tizenegyedik ellenőrzőpont várt minket.
A két vidám fiatalember hirtelen felhúzott zöld tető alatt nyomott bélyegzőt a kissé már megviselt papíromra, és be nem várva a lemaradt sporttársakat - néha jólesett egy kis magány -, nekieredtem a Szent Mihály-hegyig tartó, kb. két kilométeres szakasznak, melynek nagyobb része aszfaltozott úton futott. Szerencsére előbb még akadt egy kis erdő és puha talaj, aztán alig vártam, hogy elérjem a kápolnát. Félkörívben induló, majd lépcsősre megvágott oldalban vitt fel az út a szépen karbantartott kis templomhoz, mely előtt a tágas téren vártak az esőben ázó portőrök. Míg pecsételtem, körülnéztem, megérkeztek a többiek is, és ismét együtt indultunk neki az utolsó szakasznak, mely először bevitt a faluba, aztán - elválva a 25-ös távon gyalogló útitársaktól - egy hosszú, a fél hegyet megkerülő kaptatón felértünk a Kitaibel-kilátóhoz (nehogy kimaradjon).
A két leányzó a fák alatt várt, nem a kilátónál, amihez egyébként se kellett felmászni, épp csak elkanyarodtam alatta, be a szűk ösvényre, melyen kanyarogva visszajutottam a házak közé. Az országút mellett csatlakoztam ismét a többiekhez - hiába no, azért néha kellett technikai szünetet is tartani -, és együtt értünk be a célba, nyolc órányi gyaloglás után.
A többiek már vigyázzban ültek a buszon, mire végeztünk a rajtlap-leadás, emléklap és kitűző átvétele procedúrájával. Beszálltunk melléjük, és már suhantunk is hazafelé, az egyre jobban kivilágosodó ég alatt, az oszladozó esőfelhőket magunk mögött hagyva.
Összességében kellemes túra volt, megúsztuk a beharangozott nagyobb esőt, a hol csöpörgő, hol elálló égi áldás pedig igazán nem akadályozott a gyaloglásban. Az még ma sem tiszta, hogy a táv végül is 38 vagy 39,9 km volt - a bélyegzők alatt az egyik, az összesítő adatoknál a másik szám szerepel. Kicsit soknak találtam az ellenőrzőpontot, de nyilván a terep adottságai - lehetséges rövidítések - és a több útvonal hozta magával.
Kiírás szerinti km: 40
Kiírás szerinti szint: 1140 m
Teljesítés ideje: 8 óra
A fotóalbumot itt keressétek!
