Miután ilyenformán előrevetítettem a túra történéseit, hadd meséljek róla egy kicsit bővebben!
Hétvégéhez nem illően korán keltünk, hogy időben startolhassunk, már csak azért is, mert a csapatból néhányan a 30 km-es távot szerettük volna teljesíteni. Két busszal mentünk Szekszárdra, mert akkora volt a lelkesedés és az elszánás, hogy egybe nem fértünk be...
Mivel előneveztünk (legalábbis a többség), aránylag gyorsan átestünk az igencsak olajozottan működő regisztráción, kézhez vettük az itinert és mehetett, ki merre látta a jelzéseket...
Némi toporgás és tétovázás (felhúzzam a kamáslit vagy ne?) után, egy gyerekcsoportot követve fellépcsőztem a dombra, ahol a piros keresztről hamarosan átváltottunk a piros sávval jelzett útra, mely déli irányba vezetett Szekszárdtól. A tetőről gyönyörű kilátás nyílt a városra és a környező dombokra. Szerencsénkre a nap nem túrázott semerre, fölöttünk ragyogott szinte az út egész hosszán, és a még kissé csípős hideget enyhítette ragyogásával.
Persze, nem maradhatott el a fotózás a dombtetőn, és bár a szürke, halottnak látszó téli táj nem a kedvenc fotótémám, a takaros szőlősorokat, a pincéket azért meg kellett örökíteni. No meg utána a sarat, az avarral borított talajú erdőket is.
Az első horhón felfelé kapaszkodva kaptam ízelítőt abból a sármennyiségből, ami rám várt a következő kilométerek során. Túrabotom nem volt, csak a bakancsomban és az egyensúlyérzékemben bízhattam. Jó darabig ez elég is volt, de aztán...
Aztán elértem a második ellenőrzőpontot, ahol pecsételés és egy kis tea magamba döntése után a jól láthatóan kitett táblának hittem, miszerint Bartina 30 arra... Néztem én a térképet előzőleg, hogyne néztem volna, no meg velem volt a letöltött track is, és hiába tudtam, hogy itt balra kell kanyarodni - úgy elindultam jobbra, mint a huzat! De nem ám csak elindultam, hanem meg se álltam vagy három kilométeren keresztül, mikor is a Sötét-völgynél járva gyanús lett a hely. Biztos, hogy már itt kell lennem?
Nem, nem kellett. Gyanúmat megerősítette egy előttem poroszkáló páros, akik vígan felvilágosítottak, hogy Grábóc bizony amarra van... Mit volt mit tenni, megfordultam, és nyakamba vettem a lábam vissza, a kettes e.p. és a kék sáv-sárga sáv kereszteződése felé. A kezembe meg kerestem egy jó fogású, erős botot, hogy legyen, ami felsegít azon a meredek, csúszós lejtőn, amin odafelé szerencsésen lecsúszkáltam...
Menet közben azért ismét rácsodálkoztam a bükkös aljában gazdagon tenyésző csodabogyóbokrokra, melyek zöld szigetekként pompáztak az avar vörös tengerében.
Végre elértem - nem kevés bosszankodás után, amit az időközben még jobban kitaposott és csúszósabbá vált ösvény váltott ki belőlem (meg persze a saját hülyeségem) - az ominózus ellenőrzőpontot, és nem törődve a forralt bort vagy teát kortyolgató sporttársakkal, átvágtam a kék sávval jelzett, Grábóc felé vezető útra.
Néhány újabb emelkedő, öltözködés beiktatása (remek idő volt, és megint túlöltöztem persze) után érkeztem meg a volt grábóci vadászházhoz. A néhány perces szünet alatt, amit itt engedélyeztem magamnak, megszemléltem az útjelzőtábla feliratait, lefotóztam a vadászházat és melléképületeit, aztán egy újabb hegymenet leküzdése után, a hétágra sütő nap alatt végigporoszkáltam a birkalegelő mellett, mely a grábóci faluvégre vezetett.
Az ellenőrzőpontot Grábócon néhány narancssárga lyukasztó képviselte, melyek egyikével takaros kis lyukacskákat nyomtam a papíromra, és a falut csak a szélén érintve, már mentem is tovább.
Az országútról hamarosan letértem a mezők felé, és előbb a domb aljában gyalogoltam, majd a tetőre felkapaszkodva megbámultam a kiégett fűvel borított rét fölé csüngő sötét felhők és a hátam mögül sütő nap kontrasztját.
Honigpuszta felé
A honigpusztai ellenőrzőpontnál északnak kanyarodott az útvonal. Halastavak, kecskék, oldalt erdőszél kísérte utamat. A ladományi templom előtt ismét lyukasztottam, aztán újabb emelkedőt követően nyugisabb út következett, mígnem újra a négyes (kék és sárga sáv találkozásánál lévő) elágazásnál táborozó ellenőrzőpontnál találtam magam. Ami eddig második volt, most hatodikká lépett elő. A forraltboros és teás tartályok körül álldogált pihengetve és kortyolgatva a túra népe, én is hörpintettem egyet a kulacsomból - nehogy már hazavigyem a tartalmát! -, majd harmadszor is nekivágtam a kék sávon északnak vezető lejtőnek.
Mióta néhány órával korábban - visszafelé jöttömben - felkapaszkodtam rajta, jónéhány láb taposta még jobban szét a sarat, nehezebbé téve a lejutást. Segélybotom még velem volt, minek köszönhetően egészben és állva értem le a lejtő aljára.
Ismerős terepen vitt tovább az út, hiszen erre már - én botor! - jártam egyszer aznap. Csak futó pillantást vetettem az ösvény menti tájékoztatótáblákra, sajnálkozva vettem észre az avarból előkandikáló, sápadt májvirágot (jön még hideg, elfagysz, szegény!), és nem akartam több fotót készíteni az erre is bokrosodó hunyorokról.
Burjánzó facsemeték
Sötét-völgy után, a patakon átkelve majdnem rossz irányba fordultam - aki nem járt még a Bartinán, velem együtt bizonyára szívesen vette volna, ha egy jól látható szalag leng az erdőbe vezető út mellett, mert a jelzés egyáltalán nem volt látható a pataktól.
A gyerektábornál néhányan a napon sütkérezve pihenték ki az addigi fáradalmaikat, én viszont csak köszönettel elfogadtam egy almát az ellenőrzőpont vidám legénységétől, és nekiláttam egy újabb emelkedő megmászásának. Szalagozás mutatta az irányt, mivel az eredeti útvonal, melyen mennünk kellett volna, járhatatlanná vált, és tennünk kellett egy kis kerülőt.
A Bati-hegy szőlőskertjei között gyalogoltam egészen a Bati-keresztig, ahol visszaértünk az eredeti útvonalra. Romantikus horhón át jutottunk el a kilátóig, amit már nem volt kedvem magam alá gyűrni. Inkább ittam a jó citromos teából (az enyém már elfogyott), aztán nekivágtam az utolsó szakasznak, a cél felé.
Mondhatni, eseménytelen kilométerek következtek. Délre kitekintve ráláttam a csupasz erdők fedte dombokra, a tavaszt váró, szépen teraszolt szőlőkre, néhol még kerülgettem a sarat, aztán köves utat taposott a lábam. A mikorérekmároda-állapotába kerültem, és valahol, agyam hátsó tekervényeiben kissé szégyelltem is magam. Ennyit még sose kellett várnia rám a többieknek, igaz, ekkorát se tévedtem el nem is tudom, mióta...
Egy telefon az utolsó két kilométernél megerősített benne, hogy én vagyok az utolsó, aki aznap célba ér a csapatból. Horhófanként azért még megörültem az utolsó mélyútnak, aztán csak egykedvűen gyalogoltam az aszfalton, míg a piros sáv és a piros kereszt jelzés vissza nem vezetett az iskolához. Hurrá, megérkeztem!
A kilométerszámláló szerint az eredeti 33 kilométert sikerült feltornáznom 39-re. Akár a maratonon is indulhattam volna...
A szervezés remek volt, az ellátás már-már mesébe illő, hiszen nem volt olyan e.p., ahol ne segítettek volna valamivel pótolni az elhasznált energiát. A sárról nem a rendezőség tehetett - még szép! -, de szerencsére volt olyan része az útnak, ahol a fák között, erdőszélen haladva megúsztam a sártaposást. Azért a bakancsom nem tettem volna ki az ablakba - nem csak a Mikulás menekült volna tőle hanyatt-homlok...
Jövőre, veletek - ugyanitt?...
Táv: 33,8 km, megtett táv: 39,18 km, szint: 779 m (?)
Teljesítési idő: 8 óra 18 perc
Fotóalbumért ide kattints!
