Kövek, kilátás - Velencei-hegység

Olyan rég jártam arra, hogy már fel se tudom idézni, pontosan mikor. A megboldogult Velence 25 teljesítménytúrán vettem részt anno, akkor tapostam ezeket az ösvényeket utoljára. Vagy egy részüket. Létezik még ez a túra? 

Mindenesetre a vasárnapi létezett. Létezett a kezdeti hóesés, a borult ég, a félhomály, ami annyira maga alá temette a tájat, hogy a Likas-kőnél csak vaku segítségével tudtam nézhető képet készíteni a csapatról.

Mert a nyakunkba vettük a hegyeket, beneveztünk a Kőről-kőre a Velencei-hegységben fedőnevű túra összes kilométerére. Sukorón átestünk az adminisztráción, és mindenféle teketóriázás nélkül - na jó, magunkra rángattuk a kamáslinkat - nekivágtunk az útnak.

Az első emelkedőt még a faluban küzdöttük le, aztán máris elértük az első ellenőrzőpontot, ahol - a következőkhöz hasonlóan - egy kódot kellett a rajtlapunkra vésni. Szebb lett volna a kilátás a Gyapjas-zsák mellől, ha napfény árasztja el a völgyet, de anélkül is megérdemelt Sukoró egy néhány pásztázó pillantást.

És jött az erdő! Vagyis mi értünk be az erdőbe. Igazi, téli erdő, havas fákkal, kitaposott, keskeny ösvénnyel, szállongó hópelyhekkel. Elvégre téli túrán vagyunk!

Jóformán csak a következő kódnál álltunk meg, akkor is csak annyi időre, míg beírtuk a számot a helyére, aztán mentünk is tovább, hogy a fentebb emlegetett Likas-kőnél tartsunk kis szünetet. Itt készült néhány fotó rólunk is meg a kőrakásról is, aztán a sárga sávot lecseréltük a piros sávra - miután lekecmeregtünk a hegyről, a felfelé tartó sporttársakat kerülgetve -, az erdőt meg hamarosan legelőre. Bokrosra. Jó bokrosra. Kellett is az, a technikai megállóhoz...

A Bodza-völgyön még borongós időben keltünk át, de a nap már próbálkozott a felhőréteg áttörésével. Mi pedig leginkább azzal voltunk elfoglalva, hogy megmaradjunk az úton, ne csússzunk bele a patakba.

Az elmúlt hetekben annyi sárral találkoztam a túrákon, hogy egyáltalán nem hiányzott több. De nem úsztuk meg - ahogy kisütött a nap és elkezdett olvadni a hó, egyre csúszósabb és fröcsögősebb lett a talaj a talpunk alatt. A negyedik ellenőrzőpontra szép, széles, kijárt úton értünk le, balról kerítés, jobbról bokrok, körülöttünk sorstársak. Követtük is őket felfelé, tovább a piros kereszten, át a mezőn, le nem térve jobbra, amerre csak később, a visszafelé tartó ágon kellett menni. 
De addig még felkapaszkodtunk a Kockához (az út menti bokrokon vízcseppgyöngyök csüngtek), ahol Valkó végre letehette a karjában dajkált kis hóembert. Merthogy nem lehet azt akárhol ott hagyni, ugyebár...

Míg a többiek kifújták magukat, felmásztam a Kockával szemközt magasodó dombra, és körbegyönyörködtem. Nyugatra még felhő árnyékolta a hegyeket, aztán, ahogy elnéztem észak majd kelet-délkelet felé, mintha a nap is velem fordult volna: szikrázva világította meg a tájat, és egészen Sukoróig elláttunk.

Az élmény, mondhatni, fokozódott, ahogy a néhány méterrel feljebb emelkedő Pogány-kőhöz értem. Kis várakozás után - népes csapat lepte el a köveket - bemásztam a kövek közé, hogy magasabbról is szétnézhessek a tájon.

Izgalmas ereszkedés után jutottunk el a következő kőhöz, mely a Pandúr nevet viseli. (Mondanom sem kell, hogy a két utóbbinál is felkarcoltuk a kódot a papírunkra.) Mintha hatalmas cukorkákat dobált volna egymásra valaki, úgy támaszkodnak a hegyoldalban a kövek. A fényes napról árnyas erdőbe ereszkedtünk mellőlük - nem volt egyszerű, a morzsalékos kővel teli járatban igencsak oda kellett figyelni, hová lépünk. De mindenki épségben leért, és lankásabb úton mehettünk tovább. A következő emelkedőig.

Egy hurkot leírva értünk vissza a rétre, és ugyanazon az úton jutottunk el ismét a korábbi negyedik e.p.-ig, ahol lekanyarodtunk a piros kör jelzésre (mert szóltak, hogy nehogy továbbmenjünk...). A pihentető séta nem tartott sokáig, ismét felfelé kapaszkodtunk, előbb tölgyesben, később fenyők között. Eddig csak a hó alól kikandikáló hunyorokkal találkoztunk az út mentén, itt végre rácsodálkozhattunk az idei első hóvirágcsokorra is (nem számítva a kertben nőtteket, persze). 
Meg a kúpos kőre, ami leginkább egy római harcos sisakjára emlékeztetett. Magamban el is kereszteltem centuriónak...

Az utolsó e.p. után (ami szintén kóddal várt mindenkit - embertakarékos szervezés volt) éles kanyart vett az út, és a Csöpögő-völgyön leereszkedve hamarosan megérkeztünk Sukoró szélére. A házak közül felénk csillant a tó vize, de a sok lámpaoszlop és vezeték miatt valahogy nem éreztem túl sok késztetést a fotózásra...

Az utolsó szakaszt aszfalton baktatva tettük meg, le is potyogott a bakancsunkról a maradék sár nagy része. Továbbra is enyhe időben, napsütésben értünk be a célba, ahol átvettük a megérdemelt emléklapot és kitűzőt, meg az energiát pótló Balaton-szeletet. Aztán megvártuk a csapat másik felét, és búcsút intettünk a Velencei-hegységnek. 
Talán jövünk jövőre is! 

Táv: 18,4 km, szint: 477 m
Teljesítési idő: kb. 4 óra 45 perc
Fotóalbum: itt

Tihany, jég nélkül

Sokáig gondolkodtam rajta, hogy írjak-e egyáltalán megemlékezést az idei Téli Tihanyról. Tavaly ebben a bejegyzésben elég részletesen végigkísértem az utat, melyen körbekerültük a félszigetet. De talán mégis írok róla néhány gondolatot - már csak azért is, mert idén mások voltak az időjárási körülmények.

"Kedvencünk", a sár, most is ragaszkodott hozzánk, bár nem olyan tömegben, mint az elmúlt évben. A napot szinte nem is láttuk, talán a délelőtt közepe felé, amikor a horgásztanyához értünk, mintha kikukucskált volna a kuckójából. 

Kilátás az Aranyházból

Hah, a horgásztanya! Az ellátmányra nem lehetett panasz megint, folyt a forró tea meg a bor, sajtos tallérok sorakoztak a tálban, és nem tudtam ellenállni nekik. Egymásra csodálkoztunk hazai ismerősökkel - akikről kiderült, hogy valójában velünk jöttek, csak a másik buszban utaztak. (Hogy el ne felejtsem, a túra népszerűségére jellemző, hogy két buszt kellett indítania a szervezőnknek, annyi volt a jelentkező.) 
Tavaly ennél az ellenőrzőpontnál a Balaton jegén sétálva fényképezkedtünk, most pedig teljes pompájában virított a stég mellett a téli jázmin...

Egyedül jártam végig az útvonalat, és különösen figyeltem az ötödik ellenőrzőpont felé haladva, hogy az erdőből kiérve a gejzírösvényen, nehogy megint egyenesen továbbmenjek a mező felé, hanem a kitaposott járaton vágjak át északnak, az apáti templomrom felé. Szerencsére a szalagozást nem fújta el a szél, és végre sikerült jó irányba fordulnom.

De míg oda eljutottam, tekintetemmel végigpásztáztam a tavat az összes tetőről, amit az útvonal érintett (részleteket lásd a tavalyi bejegyzésben). (Az egyik csúcs felé mászva - Gurbicza után - pedig meglepetést rejtett az út menti föld: kis csigaházak mosódtak ki a talajból és fehérlettek felém. Haza is hoztam néhányat belőlük.)
Hiányzott a jég, lelki szemeimmel láttam a rianásokat, amikről olyan remek fotókat készítettem. Most csak szürkeség volt, csendes víz és ködös part.

A szőlőkben a vendégmarasztaló sarat csak az út mellett haladva, a keskeny füves sávon tudtam legyőzni. Talán a könnyebb haladás tette, hogy rövidebbnek tűnt ez a szakasz, mint amilyen hosszúnak tavaly éreztem. De a tea és a pogácsa ugyanolyan finom volt a pincénél, és az utána következő emelkedő is ugyanúgy eszembe juttatta, hogy hegymászás előtt nem kéne annyit enni...

Az Óvárra érve még sötétebb lett, és nagy szemekben elkezdett esni a hódara - vízszintesen. Erőteljesen kopogott a kabátomon, bepöttyözte az ösvényt, amint lefelé igyekeztem. Alig emeltem fel a fejem, szemembe - vagy inkább szemüvegembe - húztam a kapucnit, és csak a következő lépésre koncentráltam.

Annyira, hogy simán elmentem a barátlakások mellett, melyek idén nem maradtak ki az útvonalból, mint tavaly. A partra leérve már akkora köd fogadott, hogy nem látszott a túlsó oldal - mintha a nagy semmibe néztem volna bele... A kacsákat és a hattyúkat viszont nem zavarta se a szakadatlanul hulló - immár - hó, sem a partnak csapódó hullámok.

A hajóállomásnál nem álltam meg, pecsételtem, és nekivágtam az utolsó emelkedőnek - amire úgy emlékeztem, mint a legemberpróbálóbb hegymenetre - leginkább azért, mert aszfalton másztunk fel a tetőre, és csak a kálvária előtt pihenhetett a talpam a puha talajon járva.

Vékony hótakaró borította a lejtőt, mire odaértem, és bakancsomnak hála, itt sem csúsztam el - dicséretére legyen mondva, a túra egészén vigyázott a bokám és a hátsó felem épségére... 
Varázslatos látványt nyújtott az utca, melyen az apátságig gyalogoltam - a múltból itt ragadt házak között óriási pelyhekben esett a hó, néhány ablak mögül lámpafény világlott felénk, és az apátság alatti mellvéden állva csak a hajóállomásig lehetett ellátni.

Innen már nem volt messze a cél, ahol átvettem az emléklapot és a kitűzőt, majd az iskolában megtaláltam néhány társamat, akik már beértek a rövidebb távokról. Jólesett még egy kis tea, gazdagabb lettem egy szép, kék bögrével és persze az élménnyel, mellyel ez a nap megajándékozott.

A szervezőknek minden elismerésem, nem hazudtolták meg magukat idén sem. Az előnevezés pedig egy igen jó találmány...
Kíváncsi vagyok, jövőre milyen körülmények várnak majd ezen a túrán? Volt már jég ragyogó napsütéssel, volt hóesés sárral, legközelebb...? 

Táv: 19,79 km, szint: 759 m
Teljesítési idő: 4 óra 40 perc
Fotóalbum: itt