"Kedvencünk", a sár, most is ragaszkodott hozzánk, bár nem olyan tömegben, mint az elmúlt évben. A napot szinte nem is láttuk, talán a délelőtt közepe felé, amikor a horgásztanyához értünk, mintha kikukucskált volna a kuckójából.
Kilátás az Aranyházból
Hah, a horgásztanya! Az ellátmányra nem lehetett panasz megint, folyt a forró tea meg a bor, sajtos tallérok sorakoztak a tálban, és nem tudtam ellenállni nekik. Egymásra csodálkoztunk hazai ismerősökkel - akikről kiderült, hogy valójában velünk jöttek, csak a másik buszban utaztak. (Hogy el ne felejtsem, a túra népszerűségére jellemző, hogy két buszt kellett indítania a szervezőnknek, annyi volt a jelentkező.)
Tavaly ennél az ellenőrzőpontnál a Balaton jegén sétálva fényképezkedtünk, most pedig teljes pompájában virított a stég mellett a téli jázmin...
Egyedül jártam végig az útvonalat, és különösen figyeltem az ötödik ellenőrzőpont felé haladva, hogy az erdőből kiérve a gejzírösvényen, nehogy megint egyenesen továbbmenjek a mező felé, hanem a kitaposott járaton vágjak át északnak, az apáti templomrom felé. Szerencsére a szalagozást nem fújta el a szél, és végre sikerült jó irányba fordulnom.
De míg oda eljutottam, tekintetemmel végigpásztáztam a tavat az összes tetőről, amit az útvonal érintett (részleteket lásd a tavalyi bejegyzésben). (Az egyik csúcs felé mászva - Gurbicza után - pedig meglepetést rejtett az út menti föld: kis csigaházak mosódtak ki a talajból és fehérlettek felém. Haza is hoztam néhányat belőlük.)
Hiányzott a jég, lelki szemeimmel láttam a rianásokat, amikről olyan remek fotókat készítettem. Most csak szürkeség volt, csendes víz és ködös part.
A szőlőkben a vendégmarasztaló sarat csak az út mellett haladva, a keskeny füves sávon tudtam legyőzni. Talán a könnyebb haladás tette, hogy rövidebbnek tűnt ez a szakasz, mint amilyen hosszúnak tavaly éreztem. De a tea és a pogácsa ugyanolyan finom volt a pincénél, és az utána következő emelkedő is ugyanúgy eszembe juttatta, hogy hegymászás előtt nem kéne annyit enni...
Az Óvárra érve még sötétebb lett, és nagy szemekben elkezdett esni a hódara - vízszintesen. Erőteljesen kopogott a kabátomon, bepöttyözte az ösvényt, amint lefelé igyekeztem. Alig emeltem fel a fejem, szemembe - vagy inkább szemüvegembe - húztam a kapucnit, és csak a következő lépésre koncentráltam.
Annyira, hogy simán elmentem a barátlakások mellett, melyek idén nem maradtak ki az útvonalból, mint tavaly. A partra leérve már akkora köd fogadott, hogy nem látszott a túlsó oldal - mintha a nagy semmibe néztem volna bele... A kacsákat és a hattyúkat viszont nem zavarta se a szakadatlanul hulló - immár - hó, sem a partnak csapódó hullámok.
A hajóállomásnál nem álltam meg, pecsételtem, és nekivágtam az utolsó emelkedőnek - amire úgy emlékeztem, mint a legemberpróbálóbb hegymenetre - leginkább azért, mert aszfalton másztunk fel a tetőre, és csak a kálvária előtt pihenhetett a talpam a puha talajon járva.
Vékony hótakaró borította a lejtőt, mire odaértem, és bakancsomnak hála, itt sem csúsztam el - dicséretére legyen mondva, a túra egészén vigyázott a bokám és a hátsó felem épségére...
Varázslatos látványt nyújtott az utca, melyen az apátságig gyalogoltam - a múltból itt ragadt házak között óriási pelyhekben esett a hó, néhány ablak mögül lámpafény világlott felénk, és az apátság alatti mellvéden állva csak a hajóállomásig lehetett ellátni.
Innen már nem volt messze a cél, ahol átvettem az emléklapot és a kitűzőt, majd az iskolában megtaláltam néhány társamat, akik már beértek a rövidebb távokról. Jólesett még egy kis tea, gazdagabb lettem egy szép, kék bögrével és persze az élménnyel, mellyel ez a nap megajándékozott.
A szervezőknek minden elismerésem, nem hazudtolták meg magukat idén sem. Az előnevezés pedig egy igen jó találmány...
Kíváncsi vagyok, jövőre milyen körülmények várnak majd ezen a túrán? Volt már jég ragyogó napsütéssel, volt hóesés sárral, legközelebb...?
Táv: 19,79 km, szint: 759 m
Teljesítési idő: 4 óra 40 perc
Fotóalbum: itt