Nem akarom az egész útvonalat ismertetni, inkább pillanatokat, benyomásokat idézek fel - többre most nincs erőm. Végig reménykedtem, hogy eláll a hol éppen csak csöpögő, hol kissé jobban rázendítő eső, és végre kisüt a nap, ahogy az egy rendes túránál dukál. Igyekeztem az időjárás jobb oldalát nézni - végül is, volt esőköpenyem, és igaz, hogy az összes víz ráfolyt a gatyámra, és úgy néztem ki, mint aki térdig vízben gázolt, de lehetett volna rosszabb is.
Az erdő végre tavaszi arcát mutatta: alig mentünk egy kicsit, máris rám köszöntek az első odvas keltikék. Külön örültem annak, hogy annyi fehér volt köztük. Elkísértek egészen a Rózsatemplom hűlt helyéig, és csak akkor vesztettem őket szem elől, amikor a sárral lepett horhóban kapaszkodtam fel, hogy aztán Bisse határában már a kikelt termények váltsák a vadvirágokat a szántóföldön.
Az ellenőrzőponton hősiesen pecsételtek az esernyő alá húzódó pontőrök, akiket egyáltalán nem irigyeltem. No meg magunkat se, amint a következő szakaszra értünk, ahol a sárfolyam teljesen magáévá tette az utat. Inkább az avart választottam a padkán, a fák tövében, míg járhatóbb terepre nem értem.
És már ott is volt a meglepetés: fürtös gyöngyikék kéklettek az aljnövényzetben. Egyesével, párosával, csokrosan. Nem hagyhattam őket lefényképezetlenül!
Ahogy azt az egyetlen szál lónyelvű csodabogyót se, ami az út szélén lógatta pirosló bogyóit rokona, a szúrós csodabogyó árnyékában. A medvehagymával bőven benőtt erdőalja után vidám látvány volt a két kis piros folt.
Mire a második ellenőrzőponthoz értem - ahol húztam egy szép neonzöld ikszet a papíromra -, ködbe burkolózott az erdő. Vagy inkább párába? Jó ötlet volt a két táv, a tizenötös és a húszas elválását egy nagyobb kockán megmutatni, ott legalább nem tévedtem el...
Na de aztán! Mindig megfogadom, hogy nem megyek mások után, ott a térkép, a leírás - ami egy kissé túl volt lihegve, a kevesebb több lett volna -, a GPS (régi, szép idők, amikor még csak a papírtérkép volt, mégis odaértünk mindenhová, legfeljebb kisebb kerülőkkel!), ha elbizonytalanodnék. Így volt, ott volt. Aztán mégis a szentkúti ellenőrzőpontnál kötöttem ki, ahová nem is kellett volna mennem. De legalább találkozhattam egy vidám "baráttal" meg a barátjával.
Visszakanyarodtam a sárgára, be Máriagyüdre, ahol nem néztem meg közelebbről a templomot - talán egyszer máskor, ha nem teljesítménytúrán leszek. A tábornál csak bélyegezni álltam meg, aztán már neki is vágtam a következő emelkedőnek.
A Gyüd fölötti kilátóból visszanéztem a ködbe burkolt tájra, amelyből kiemelkedett a templom világosabb tömbje. Előre, északkelet felé sziklásra váltott a táj, én pedig vártam egy kicsit, míg a diákcsoport továbbtapicskolt a sárban a hegytető felé, itt-ott a köves oldalra felkapaszkodva.
Mire a lokátoros úthoz értem, kisütött a nap, magával húzta a ködöt és a keltikék édes illatát. Az út melletti letarolt réten tömegesen virágoztak a fatönkök között...
No de találkoztam a napsütésben száradó ibolyákkal és elvirágzóban lévő hunyorokkal is. Annyi időm volt - hová siettem volna! -, hogy őket is megörökítsem egy-egy fotón. Nem, mintha nem lenne még ibolyás meg hunyoros képem, egyszerűen csak hozzátartoztak a tájhoz, az évszakhoz. Arról nem is beszélve, hogy mosolyt rajzoltak búbánatos képemre.
Az utolsó szakaszt - miután végre elhagytam a műutat - ragyogó fényben fürdő, kusza erdőben, majd fiatal tölgyesben tettem meg, aztán már be is értem Túrony fölé, a szőlőskertekhez. Innen már nem tartott sokáig beérni a célba, ahol az ablak túloldaláról megkaptam az emléklapot és a jelvényt, kóstoltam egy kis energiaitalt, aztán a napon megszárítottam a hátizsák alatt kiizzadt hátamat.
Összességében - az eső, a sár és az elmászkálás ellenére - szép túra volt, jólesett egy kicsit visszarévedni arra a régi-régi túrára, amit végigjártam arrafelé egyszer, még vele...
Táv: 14,31 km, szint: 533 m
Teljesítési idő: 4 óra 15 perc
Fotóalbum (telefonos és fényképezős képek vegyesen). GPS-útvonal nincs, valahogy nem találta meg saját magát az eszköz...