A szurdok Nagybakónak szomszédságában mélyült a homokkő sziklák közé valamikor nagyon régen. A faluban tábla tájékoztatja róla az odautazót, turistajelzés mutatja az utat hozzá.
Napsütésben indultunk arrafelé, és bár a hőmérséklet nem kényeztetett el sok fokkal, jól éreztük magunkat. Annyira, hogy nem hagytuk ki a forrásokat, melyek a szurdok felé vezető útról leágazó ösvényen közelíthetőek meg (jól megmondtam...). Meglepetésünkre egy tágas völgyet találtunk a patak mellett, asztalokkal, padokkal, felújított forrásokkal - és egy energiaparkkal. A két eszperantó forrás az út végén csorgatta vizét az árokba, közöttük a víz nélküli "emlékforrással".
Visszakanyarodtunk a főcsapásra (lefényképeztünk néhány gombát), és hamarosan elértük a szurdok bejáratát, a tévétorony alatt elterülő domb aljában. Az aljnövényzetben még nyílott a keserűcsucsor, szálldosott néhány nappali pávaszem, ám a szurdok kezdetét jelző táblával a napsütést is magunk mögött hagytuk.
Keskeny, domboldalba vágott lépcsőn kapaszkodtunk fel a szurdokhoz, melynek homokkő- és márga falai vizet könnyeztek körülöttünk. Nem ártott a lábunk alá nézni, a keskeny ösvény néhol csak épp lábnyomnyi széles. Balról májmohával borított, gyökerekkel támasztott fal, jobbról sziklás szakadék, mely egyre mélyült, ahogy beljebb értünk a szurdokba. A kilátást nehezítette a sok bedőlt fa, melyek néhol "faltól-falig" értek.
Ahhoz, hogy a szurdok izgalmasabb részét elérjük, egy kicsit feljebb kellett kapaszkodnunk. Szerencsére ismét segítségünkre voltak a lépcsők. Nem mondom, hogy a kissé nedves talajon könnyű volt feljutni, de nem szólhattunk egy szót se - esős időben az egész szurdok veszélyesebb terep lett volna.
És hamarosan ott voltunk az út végén, hiszen az egész szurdok nem hosszabb egy kilométernél. Óvatosan megközelítettük a kifelé vezető létrasort, mely meredeken nyúlt fel a dombtetőre. Mivel egyszerre csak egy ember mászhatott fel rajta, türelmesen kivártuk a sorunkat, ki fényképezve, ki beszélgetve, kommunikációs felelősünk pedig mozgólép formájában dokumentálva a haladást.
A meredek sziklafalak sárgán, ki-kiszögellve fogják közre a létrákat, leginkább torkos gyerekek által kivájt vaníliajégkrém-tömbre emlékeztetve. Mintha egy időalagútban másztunk volna felfelé.
Az utolsó néhány métert egy szép, sárga lépcsőn tettük meg, aztán elkanyarodtunk a tévétorony felé. Fölénk boruló fák alatt jutottunk ki a mezőre, onnan egy éles balkanyarral a faluba vezető útra. Nem álltam meg, hogy a lankás horhót le ne fényképezzem - mert a horhómánia, ugye, gyógyíthatatlan...
Felmelegedett az idő, erősen tűzött a nap, miközben visszaértünk a buszhoz, elhaladva a helyi turistaház mellett (is). Úton Zalakaros felé kifújtuk magunkat egy kicsit, aztán hamarosan ismét leszálltunk, hogy végrehajtsunk egy kis toroköblögetést az egyik borozónál a sok közül, a karosi szőlőhegyen.
Innen már nem volt messze az Erdészkilátó, ahonnan elláttunk a Balatonig, és bár a Keszthelyi-hegység vonulatát pára takarta, nézelődtünk egy kicsit fentről is.
A kilátó közelében kezdődik a Csiga-túra tanösvény, egy egy kilométeres sétaút, igen szép szálfák között vezetve le a városba. Mivel azt terveztük, hogy a napot kellemes fürdőzéssel fejezzük be, néhányan inkább a tanösvényt választották, így itt kettévált a csapat. Döntését senki se bánta meg: a sétálóknak tetszett a környék, a fürdőzőknek jólesett a meleg víz. (No meg nem felejtkezhetünk el Lajos önkéntes alapon nyújtott talpmasszázsáról sem.)
Még egy utolsó napfürdőzés a padokon, a fürdő mellett - míg mindenki előkerült -, aztán visszaültünk a buszba, és meg sem álltunk hazáig. Kellemes nap volt, ismétlés következik - csak más tájak felé.
(A Bikecomputer szerint helyenként repültünk - nem tudta pontosan követni a szurdok "nyomvonalát". Elnéztem neki. Az egész túra hossza kb. 5 km volt, szintemelkedés 190 méter.)
(Fotóalbum itt.)
