A Hódos-ér mellett
Néhány száz, országúton megtett méter után már be is kanyarodtunk az erdőbe - galádul lehagyva a lányokat, kettesben túrázva tovább Marikával -, és a sárga sáv jelzést követve gyalogoltunk tova a Hódos-ér mellett. Víz alig csörgedezett benne, de a környezete kellően nedves volt ahhoz, hogy megtelepedjen mellette a bíbor nebáncsvirág. először csak egy-egy szálat vettem észre, aztán jött csőstül: helyenként dús bokrai virítottak az út mellett, alacsonyabb, magasabb szálakat növesztve. Csak csodáltam, ahogy rájuk tűzött a nap, szinte áttetszővé halványítva rózsaszínes szirmait.
Bíbor nebáncsvirág
Az egykori vasút helyén haladva eleinte még hűvösnek éreztem az időt, nem bántam a pulóvert és a dzsekit, de amint kiértünk az árnyékból és az út napsütötte rétbe torkollott, megálltam és megszabadultam a pulcsitól. Annál is inkább, mert húzósnak látszó emelkedő meredezett előttünk, fel, a Kopasz-hegyre. Talpunk alatt töredezett talaj, mellettünk víztől mélyre mosott árok, szellő se rezdült, csak a következő lépésre koncentráltam, véletlenül se néztem fel, hogy mennyi van még vissza...
Meg kéne pucolni azt a lencsét...
Az emelkedő tetején balra tartottunk, immár a sárga kereszt jelzésen, amely egészen a Porva-Csesznek vasútállomásig mutatta nekünk az utat. Ott aztán üdvözöltük egyesületünk elnökét, aki egy másik túrán vett részt: a Piros vándorlást teljesítette épp néhány hasonszőrű vállalkozóval. Néhány perces beszélgetés után már mentünk is tovább - ki erre, ki arra. Mi konkrétan északnak fordultunk, immár a Cuha völgyében.
A terep igazán nem volt nehéznek mondható, széles, jól karbantartott úton vitt előre a lábunk, s hol jobbról, hol balról kísérte utunkat a vasút. A helyenként magasra épített támfal tetején pedig még egy alagutat is felfedeztünk, árkádos építményével, ívelt oldalnyílásaival.
Az alagút eleje
A tanösvény mentén meg-megálltunk elolvasni a kihelyezett táblákat, no meg kerülgettük a bennszülött kirándulókat, akik hirtelen megszaporodtak ezen a szakaszon. Ki a kutyáját, ki a gyerkőcét hozta magával, és némely társaság nem átallott letelepedni valamelyik pihenőhely mellett, és a tűzrakóhelyen gomolygó füst tanúsága szerint ebédelni is ott szándékoztak. Hiába, a gyönyörű környezet és az enyhe idő, ugyebár...
Ha nem lett volna ez a sok ember, még nagyobb lett volna a csend
az erdőben. Hiányzott egy kicsit a nyár zsongása, nem motozott gyík az útszéli
gazosban, madárból is jóval kevesebb csipogott a bokrok és fák között. Itt-ott
még zümmögött valami sokáig ébren lévő rovar, utolsókat szippantva a
seprencékből. Azért az ősz még nem üzemel teljes gőzzel - a csodás sárga,
vörös, rozsdabarna, mélyvörös színek, amelyek varázslatossá tudják tenni az
őszi erdőt, váratnak magukra…
Bevallom, a második kódot, amit a rajtlapunkra fel kellett volna vésni, nem találtuk meg (a többiek megsúgták). Az itiner egyébként is meglehetős szabadságot hagyott nekünk az értelmezésben: oda volt írva ugyan, hogy a kódot a sárga és a piros sáv elágazásában keressük, de hiába kerestük, nem láttuk sehol. Az Ördög-réten kihelyezett matricát is csak azért sikerült gyorsan megtalálni, mert az előttünk haladók - helyismerettel rendelkezvén - magabiztosan ballagtak a kis faházhoz, aminek az oldalára fel volt ragasztva a matricás zacsi...
A Cuha zöldben
No de kissé előreszaladtam, hiszen az Ördög-rét előtt még várt ránk a szurdok, ahová érdekes módon - vajh, miért? - nem szabadultak be annyian. Rajtunk, teljesítménytúrázókon kívül nem is láttam mást. Mi pedig csak cikáztunk előre a szeszélyesen kanyargó úton, ki tudja, hányadszor kelve át a patakon - egy idő után már nem számoltunk -, sziklákon átmászva, kidőlt fákat kerülgetve.
Ide már nem ért be a nap fénye, csak a fölénk hajoló fák koronáján
kandikált át, meg-megcsillanva a patak vizén. Elfogytak a nebáncsok, még a
korábban felbukkanó nappali pávaszemek és más lepkék is messze elkerülték a
szurdokot. Miért is jöttek volna, ha nem volt miből nektárt szopogatni…?
Ha nagyobb lett volna a vízállás, nem sétáltunk volna ilyen kényelmesen...
Végül elértük a szurdok végét, meredek emelkedőn kapaszkodtunk ki
belőle. Valahonnan össze kellett jönnie annak a 459 méter szintnek…
Az előbb emlegetett Ördög-rétig megszáradt a bakancsom - jól van,
na, nem sikerült mindig száraz lábbal átkelni a Cuhán! Átverekedtük magunkat a
réten összegyűlt dzsemborizókon - jó sokan voltak -, beszereztük azt a bizonyos
matricát, és innen már könnyű utunk volt vissza, Vinyéig.
A fenyvesben jó mélyeket lélegeztem a rég érzett gyantaillatból,
az út szélén még rákattintottam egy picurka kisvirágú nebáncsvirágra (halványsárga
apróság), és hipp-hopp, már ott is voltunk Vinye határában. A széles útról
rákanyarodtunk a falusi aszfaltra, és az illatokat követve (balról valami
káposztás, távolról a beígért lángos, közelebbről benzin) befutottunk a célba.
Bedőlt fák, összetorlódott hordalék is akadt
Jónéhányan üldögéltek már az asztalok mellett, várták a lángost,
mely minden sikeres teljesítőt megilletett. Mi is átvettük az emléklapot,
jelvényt, sorba álltunk, aztán sorba ültünk, hogy a még sosem kóstolt tönköly
lángos elmajszolásával zárjuk le ezt a szép napot.
Míg vártunk megérkeztek a többiek is, és a délután derekán teljes
létszámban indulhattunk hazafelé, lábunkban 20 kilométerrel többel, szívünkben
a Bakony iránti, megerősített szeretettel.
Táv: 19,3 km, szint: 459 m
Teljesítési idő: 5 óra 10 perc
Rendező: Hit Pajzsa Nemzeti Egylet