Éppen egy hete bizakodva
tekintettünk a szombati túra elébe, reméltük, hogy a beharangozott zápor el fog
kerülni minket. Útközben be-begurultunk egy-egy könnyező felhő alá, de a nagy
esőket megúsztuk. Ezt jó ómennek vettük.
A korai indulásnak
hála, az elsők között tudtunk regisztrálni a monostorapáti iskolában, mind a négyen a 36
km teljesítését véve célba. Egy kis ébresztő kávézás után – a közeli ivóban –
neki is vágtunk a távnak.
Az út első szakaszán
lazán túltettük magunkat, könnyebb emelkedő csak Taliándörögd előtt akadt az
utunkba. Széles, gépek által kijárt, homokos útszakasz volt ez, kisebb-nagyobb
pocsolyákkal tűzdelve, de nagy sár nem volt. Egy kanyar után még bámulóink is
akadtak: a ligetesben marhacsorda állta az időjárás viszontagságait, még néhány
bocit is láttunk köztük.
Az első
ellenőrzőponton nem időztünk sokat, épp csak pecsételtettünk az itinerekre,
rövid technikai szünetet tartottunk, és már indultunk is tovább a templomrom
felé.
A falut elhagyva nem
is kellett sokat gyalogolnunk, hogy megpillantsuk. Egy kis domb tetején áll a
Szent András templom maradványa, magas ablakával, itt-ott megfeketedett
falaival. Jól körbejártuk, fotózkodtunk – ha már ott voltunk –, aztán
visszakanyarodtunk az útra. Természetesen pont akkor sütött ki a nap, amikor
már magunk mögött hagytuk a múltnak eme tanúját. Jól mutatott a zöld vetések
mellett, párás háttér előtt.
Utolértünk egy kisebb
csoportot, akikkel aztán a túra végéig kerülgettük egymást. A következő domb
tetejéről, a felszántott föld mögött már látszott a Szputnyik, hazánk egyetlen
űrtávközlési állomása. Már nyugdíjba vonult, de azért vigyáznak rá, amennyire a
távolból látszott.
Mivel úgy éreztem,
nem bírom tovább a lötyögést, kissé elhúztam a csoporttól, és egyedül
bandukolva tettem meg a következő néhány kilométert. Kellett a csönd, a magány,
az „üres fej”, és hogy ne kelljen másokat hallgatnom…
Öcs előtt, a falu
alatti völgyben megálltam megszemlélni a kis, náddal benőtt tavat. A térkép
szerint ez volt a Csigás-tó. A felhős, párás időben semmi sem látszott tisztán,
pedig a tavon kívül a völgyet övező összes hegyre szép kilátás nyílt. Napos
időben, zöldellő növényzet mellett még szebb látvány lehet. A kilátás persze
egy magasabb pontról még lenyűgözőbb – ahogy Öcs fölött, a faluszélen
tapasztaltam is, visszapillantva a Szputnyiktól addig megtett szakaszra.
Pula előtt, az útról letérve felkapaszkodtam egy kisebb dombra, mely mögött az egykori, már felhagyott alginit-bánya gyomokkal benőtt helye lapul. Geológusoknak, lenyomatvadászoknak izgalmas kutatnivalókkal szolgálhat.
Rövid technikai
szünet után utolért Anikó, akivel aztán együtt gyalogoltuk végig a túra
hátralévő részét. A faluba az északi szélén értünk be, hamarosan megtaláltuk a
buszmegállót, ahol a következő „emberes” ellenőrzőpont várt minket. (A
Szputnyiknál csak kódot kellett felírni a papírra.) A folyékony és/vagy szilárd
gyümölcs magunkhoz vétele és egy rövid, pontőrrel folytatott beszélgetés után
már galoppoztunk is tovább.
A falut elhagyva, a
tálodi elágazásnál rendőrautó állt villogva, mellette a rend két őre egy túrázó
társaságában. Találgattuk, mi történhetett vajon?
Később, bent, az erdőben
megtaláltuk a választ: az ösvény mellett, a domboldalon egy szarvas (vagy őz?)
teteme hevert. Talán vadorzók lőtték le szegényt. Nem álltunk meg bámészkodni,
a két rendőr úgyis intézte, amit kellett. Inkább csodáltuk a patak lusta
folyamát, partján a sok-sok hóvirágot.
Később, az út szélén
egy másik vad „nyomára” akadtunk: gazdátlan rókafarok hevert a fűben, ki tudja,
ki vagy mi fosztotta meg tőle a gazdáját…
Az egykori tálodi tó
síkját elhagyva, kis kaptató után meg is érkeztünk a Kinizsi-forráshoz, mely
mellett a tálodi kolostor egyetlen falból álló maradványa látható. De rég
jártam itt! Még valamikor a kilencvenes évek végén, kéktúrázva, Lackóval… Akkor
vele fényképeztük egymást, most a csapat többi – időközben megérkezett –
tagjával.
A rengeteg hóvirág között,
az egész túra útvonalán itt találtam egyedül egy kis foltnyi téltemetőt. Persze,
nem hagyhattam megörökítetlenül, óvatosan odagázoltam a hóvirágcsomókat
kerülgetve, és kattintottam néhány képet róluk.
Az ebédszünet után
felfelé vitt az út, aztán kicsit lefelé is Vigántpetendig. Nem bántam volna, ha
már zöldül az erdő, és a szürke fatörzseket, avarillatú talajt eltakarják a
tavaszi virágok, rügyező bokrok. De legalább a madarak nem hagytak cserben, hol
innen, hol onnan hangzott fel egy-egy vidám trilla, incselkedő nyitnikék. Az
egyik fa ágán pedig egy szorgoskodó fakopáncsot is megcsodálhattunk, bár nem
hagyta sokáig bámulni magát a kis ügyes, huss!, elrepült, mi pedig
továbbmentünk a következő állomás felé.
A petendi iskolánál a
bélyegző mellé meleg tea, zsíros vagy margarinos kenyér is járt. Ki is
használtuk a lehetőséget, jólesett a (kissé vízízű) tea, és az energiát adó
kenyér. Szükség is volt az energiára, hisz hamarosan a Királykőhöz vezető
sziklás, keskeny ösvényen kapaszkodtunk felfelé, hogy meglegyen az az
előirányzott 650 méter szint is…
A Királykő sziklás
csúcsát kár is lett volna kihagyni. A feltámadó szélben kiálltunk a mélység
fölé, hogy tekintetünk elkószálhasson Kapolcs felé, egészen a Bakonyig.
Kapolcson csak egy
szusszanásnyi szünetre álltunk meg a patak mellett, aztán élénken figyelve,
nehogy eltévesszük a letérőt a halacskás háznál, átsuhantunk a falun.
A célig visszalévő
kb. 4 kilométert előbb erdőben, hegynek fel (érintve a következő kódos e.p.-t),
majd a Kinlód nevű mezőn átvágva, lefelé tettük meg. Amint kiértünk az erdőből
Monostorapáti fölött, ez a csodás panoráma fogadott minket:
Nem lehetett csak úgy
továbbgaloppozni, meg kellett állni néhány percre, hogy eltárolhassuk a
látványt a következő alkalomig, amikor újra erre vet túrázó vérünk.
Mire leértünk a
faluba, ismét csöpörögni kezdett az eső, de nem bántuk. Teljesítettük, amit
vállaltunk, és az utolsó pecsét, az emléklap átvétele után azt se nagyon
bántuk, hogy a kitűzőre – mely ott készült, azon melegében – várni kellett egy
kicsit. A csapat másik fele úgyis lemaradt, nélkülük pedig nem indulhattunk
hazafelé.
Nem túl nehéz
útvonalon szép túra volt, érdemes lenne belőle egy nyári vagy őszi verziót is
megszervezni. (Ami elszomorított: ezen a tájon is rengeteg szemét csúfította az erdőszéleket, főleg a települések közelében. Kidobott tévéktől kezdve háztartási szeméten át csorba vécécsészéig minden volt. Olyan nehéz a szemetet az átvevőhelyen leadni, emberek? Örömmel átveszik, ingyér'.)
Táv: 36 km a kiírás
szerint, 34 km a bikecomputer szerint, amivel mértem, bár az utolsó
kilométereken lemerült a telefonom.
Szint: 650 m
Teljesítési idő: 8
óra
Szervező:
CATS Egyesület