Eddig megúsztam. Sőt, a családom is megúszta, aki elkapta, nagyobb gond nélkül átesett rajta. Van miért hálásnak lennem, a covidon túl is. Ezért hát nem volt kétségem afelől, hogy részt veszek ebben a kezdeményezésben. És mivel legjobban gyalogolni szeretek, túrázós távot választottam. Hogy ne legyen olyan egyszerű, 30 kilométerre neveztem be.
Szép időt jósoltak hétvégére, ezért nem is halogattam a dolgot sokáig, múlt vasárnap nekivágtam. Senki se kísért el, de nem ez volt az első alkalom, hogy egyedül mászkáltam mindenféle túraútvonalakon. Azt se bántam, hogy - legalábbis az első 15 kilométeren - alig találkoztam emberrel. Sőt...
A falu vége felé indultam, fel a horhón, a töröcskei útvonal irányába. Még hűvös volt az idő, amikor a horhó tetejére értem és kinéztem nyugat felé a lombtalan erdőn át, köd gomolygott a dombok fölött. Az égen egerészölyv kiabált, a talpam alatt pedig puha volt a föld - és kissé sáros is. Reménykedtem, hogy ennél nem lesz rosszabb.
Ez a bevezető kanyar a zöld sávon, majd jelzetlen ösvényen haladva - amerről a múltkor a Kisebbikkel tartottunk hazafelé kora délutáni járásunkból - vezetett el a tájvédelmi körzet széléig, ahol a piros és a zöld jelzés összetalálkozik - a Ropolyi-árok kapujába. Itt találkoztam az első hóvirágokkal, nem sokkal később pedig az első nagyobb pocsolyákkal is.
Mit mondjak, valószínűleg a Dél-dunántúli Piros Túra legunalmasabb és legutálatosabb szakasza várt rám innentől. A mindig sáros, mindig járhatatlan, közel nyílegyenesen délnek futó hat kilométer. Az eleje még istenes volt, az avar kényelmesebbé tette a gyaloglást, a föld jobban felszívta a nedvességet, és a patak is messzebb volt az úttól. Amint vége szakadt ennek az aránylag kellemes szakasznak, orrom iránya leginkább a föld felé állt - azt vizslattam, merre tudom kikerülni az egyre nagyobb sarat, terjengősebb pocsolyákat.
A cinkedalos csendet egyszer csak kopácsolás verte fel - balra, az erdőszélen egy fakopáncs dolgozott serényen egy akácfa magasában. Kis ideig figyeltem őkelmét (meg persze le is fotóztam, csak nem hagyhattam ki), aztán folytattam harcomat az útviszonyokkal.
Szerencsére a jelzett út a vizenyős rétről bevitt az erdőbe, vízfolyásokkal szaggatott területre, tele hóvirágokkal. Nem tartott sokáig - vissza kellett térnem a dűlőútra, a pocsolyák közé. Magamban dünnyögve folytattam utamat, jobbról csörgedezett a patak, meredek partján több helyen is vadcsapások vittek le a vízhez. Egy darabig csak nézegettem, merre menekülhetnék, és amikor végképp reménytelennek tűnt bokáig sárba süllyedés nélkül elérni Ropolyig, leereszkedtem a patakhoz és átugrottam a másik oldalra. Inkább az erdő, mint a sár...
Nem sokáig örülhettem a szilárdabb talajnak - szederbokrok tenyésztek mindenütt. Aki ismeri, tudja, milyen ragaszkodó tud lenni, és hogy szereti szúrni, tépni az ember ruháját és bőrét... Azért aránylag gyorsan gyógyulnak a karcolásaim.
Egy szó, mint száz, Ropolyig elérni nem volt egy leányálom. Talán nem véletlen, hogy egyetlenegy emberrel találkoztam mindössze odáig. Utána meg már egyre többen tűntek fel: egy kiránduló család a Ropolyi-tónál, levegőzők a csillagvizsgálónál, kertészkedők a kisfaludi szőlőhegyen, és bennszülöttek az útba eső falvakban.
Azért a cinkéknél és a fakopáncsnál nagyobb állatokkal is sikerült látótávolságba kerülnöm: a tó előtt egy szarvascsapat (vagy őz, abból a távolságból meg nem mondtam volna, melyik) kelt át az országúton, hogy a réten átbaktatva eltűnjön a keleti oldal erdejében. Messze is voltak, köd is volt még mindig, a fotó se sikerült túl jól emiatt - de örültem, hogy láthattam őket. Annak nemkülönben, hogy a Kardosfa felől érkező autós is lassabban közeledett, talán tartott tőle, hogy lesz folytatása a szarvasrudlinak...
A Dugás-kútnál (Nomen est omen) elrejtettem egy régebben általam festett követ, követve Tarsoly Péterék kedves játékát. ezt a műveletet később egy virágos kaviccsal megismételtem a csillagvizsgálónál, a kilátón. Lelje benne örömét, aki megtalálja!
A kilátóról szép lett volna a látvány, ha nem úszott volna ködben-párában még mindig a táj. Lent, az épület körül családok, kirándulók sétáltak, autósok és motorosok jöttek-mentek. Nem maradtam sokáig, mentem tovább Zselickisfalud felé.
Kisütött a nap, melegedett az idő, ebédre megettem a második almámat is a müzliszelet mellé, és jóformán meg sem álltam Kisfaludig. Mielőtt lecsorogtam volna a rég látott horhón a faluba, körülnéztem a dombtetőről, melyen nedves gödröket kapartak valakik-valamik. A horhó alsóbb szakaszán, a kövesúton kocogtam egy kicsit - adta magát a dolog valahogy. (Ezt később megismételtem Patca fölött is, leereszkedve a szabadidőfarmhoz.)
Kisfalud szélén nosztalgiáztam kicsit, megálltam a turistaháznál, ahová egy időben annyit jártam. Aztán Szilvás szélén is adtam időt az emlékezésre - a tó partján álló színpadon alig két éve még együttesek léptek fel, ott fesztiválozott a környék népe. Talán idén újra megtelik emberekkel a tópart, talán lesz ok és lehetőség a vidámságra, fesztiválozásra...
Amint rákanyarodtam volna a Patca felé vezető útra Szilvás végén, ismét összetalálkoztam a kvadozó társasággal, akik Kisfalud szélén még az ellenkező irányba tartva kerültek el. Ki így kirándul, ki úgy...
A Nozsi-hegyen, ahol a kék és a zöld sáv együtt forul Patca felé, megálltam egy kicsit. Olyan melegem volt, hogy levettem a kabátot - hogy aztán a falu előtt visszahúzzam, mert a lejtőn erős és hűvös szél fújt. De addig még átbaktattam a déli pihenőjét töltő településen, fel a másik dombra, ahol az erdő alja telis-tele volt hóvirággal, és hamarosan felfedeztem az első idei májvirágokat is.
Ahogy az út Szenna felé kanyarodott az erdei pihenőhely után, meglepődve láttam, hogy a híd előtt szépen kiépített forrás csörgedezik: a Csipány-forrás. Arra sem emlékeztem, hogy ott van egyáltalán forrás, és hogy ilyen szépen helyrehozták, az meg hab a tortán. A kéktúrázók biztos hálásak érte.
Az egykor Szennapacknak nevezett telepnél értem ki az útra, ahol szerencsére gyér volt a forgalom - a kanyargós lejtőn nem épp életbiztosítás leereszkedni a faluba. De hát, más út nincs.
A falumúzeum bezárkózva, csöndesen terült el a központban, ahol annyi program várta mindig a gyerekeket és felnőtteket, most csak a libák gágogtak. Legalább nem teljesen néptelen a hely.
Az utolsó szakaszon, hazafelé volt egy kis emelkedő, hóvirágokkal teleszórt horhón fel, ereszkedés keletnek, a zöld sávon tovább. Szomorúan láttam, hogy a bokrost valaki kivágta, és az út szélén álló fákat is jócskán megcsonkították. Talán nem fért el a traktor...
Egy lovaskocsi jött szembe, lassan poroszkáló, leginkább a biztatásnak engedelmeskedő igáslóval. Váltottam pár szót a gazdájával - fát vontatott az erdőből, és szegény állat már elfáradt.
És végre elértem az elágazást, ahol elhagytam a tájvédelmi körzetet, és északnak kanyarodtam, otthonom felé. Az útszélen korán kinyílt fűz magasra nyúlt ágain pici hógolyókként fehérlett a barka. Hja, mindjárt itt a húsvét...
A szántás szélén épülő víztározó mellett elhaladva nemsokára elértem az országutat, és a másik oldalán felmásztam a dombunkra, ahonnan már tényleg "csak egy ugrás" volt a házunk. Mire hazaértem, a bakancsomról lepotyogott a sár nagyja, kellőképpen kiizzadtam, és alig vártam, hogy lezuhanyozhassak. Kora tavaszi februárban, a sár ellenére is szép tájon, jó hangulatban telt 33 kilométer lett ez. És közben kinéztem egy nagyon rövid kört, amit akár egy félórás ebédszünetben is végig lehet járni...
Táv: 33,25 km, szint: 477 m
Fotóalbum itt.
