Van egy jó kis túramozgalom - számomra még új -, mely a Balaton körbekerülésére buzdít, gyalogos túrák formájában. Igaz, hogy az igazolófüzetet még nem sikerült beszereznem (utánnyomás alatt), de mivel úgyis jobbára fotókkal kell igazolni, hogy ott jártam, ahol, ez nem jelenthetett akadályt ma. Vonatra szálltunk (maszkban, tágasan ülve) és elkattogtunk Balatonszentgyörgyre, a 14. szakasz rajthelyére.
Köd volt előttünk, köd mögöttünk, a hőmérséklet egész nap nem emelkedett 6-7 fok fölé. De nem esett semmi, és az út nem ígérkezett nehéznek. Egészen addig, míg el nem értük az első sáros szakaszt...
Szentgyörgyön, a vasútállomáson kellett elhelyezni az igazolópecsétet, aztán már galoppoztunk is tovább, a Csillagvár felé. Aszfalton, ki a faluból, el a téglagyár mellett értünk a zárva tartó látványosság felé. Bár a várba nem mehettünk be, előtte azért elkészítettük a kötelező fotókat igazolás céljából. Reggel még úgy fázott a kezem, hogy elkelt volna a kesztyű, de mire ide értünk, már az összes ujjam kikívánkozott a kabát ujjából.
A Csillagvár után kezdődött a nehezen járható - csak a sár miatt - szakasz. Mondhatni, véget se ért Kéthelyig, kisebb megszakításokkal egyfolytában a sarat kerülgettük, felcserélve az útszéli ragaszkodó szederindákra vagy az erdei dzsindzsásra.
Pedig az út eleje még kellemes sétaút volt, ködbe vesző erdő széle, fákon ragadt, rozsdás levelekkel, avarillattal.
Aztán lekanyarodtunk a zöld sáv jelzésre, másztunk egy kis dombot, amiből az út során nem volt sok. Betértünk az erdőbe, hogy kikerüljük az útra dőlt fákat - valaki megritkította a jobb szélen az erdőt, de ahelyett, hogy összeszedte és elvitte volna a levágott ágakat, fél fákat, otthagyta, hogy ne lehessen rendesen közlekedni.
Ennek köszönhetően elmulasztottuk az elágazást, ahol a jelzés lekanyarodott délnek, de némi kevergés után megtaláltuk a helyes utat, és hamarosan elértünk az országútig. A fölötte átívelő hídon talán még sűrűbb volt a köd, halványan átsejlett fölötte a Nap, és a telefon kamerája nem tudta befogni a látványt. (A gépet meg lusta voltam elővenni.)
Innen már nem volt messze a Szent Donát-kápolna, ahol újabb fotózásra került sor (előírás a teljesítés igazolásához).
De addig még egy kis izgalom is ért bennünket: az úton két, mérgesen csaholó kutya állta az utunkat. A gazdájuk sehol se látszott, valószínűleg elszöktek valahonnan, esetleg már hosszabb ideje élnek a külterületen - sose fogjuk megtudni. Mindenesetre a csoportunk alkotta tömegnek volt annyi visszatartó ereje, hogy ne támadjanak ránk.
A kápolnát jól megnéztük minden oldaláról, elkészültek a kötelező fotók, és egy kis téblábolás után rákanyarodtunk az utolsó szakaszra Kéthely felé.
Csak mentünk, mentünk a sáros út szélén, kerestük a letérőt, mely a zöld sáv elhagyása után bevisz a faluba. A J. által emlegetett "kezes fát" nem értük el, talán előbb tértünk le az útról, talán már meg sincs, nem tudjuk. De az irány jó volt, és el se hagytuk a faluig.
Mielőtt beértünk volna, bálákkal tarkított mezőre jutottunk, fölötte madárrajok röpdöstek hangosan csivitelve. A hangjuk és formájuk alapján őszapók lehettek, de messze voltak és a távcső megint itthon maradt. Az útszéli magas falak egykori homokbányából maradhattak visssza, és már benőtte őket a növényzet.
A falu mellett látható az egykori
Fancsi-vár dombja, rajta a zsidó temető sírköveivel. Évszázadok története ér össze itt, a török kor és a XX. század első évtizedei...
Az utca a buszmegállóhoz vezetett, ahol - bélyegzőbeszerzés és cipő- és nadrágpucolás után - felszálltunk a buszra, visszautaztunk Balatonmáriafürdőre, ahonnan vonattal tértünk vissza Kaposvárra. Napsütésben, mert jobb későn, mint soha...
Táv: 18 km, szint: 170 m
Teljesítési idő: 4 óra 46 perc (teljes idő)
