Annyi mindenről nem írtam az utóbbi hónapokban, hogy a múlt hétvégét mindenképp meg szeretném örökíteni. Aztán talán majd a többi túráról is írok, ha máshogy nem, zanzásítva...
De most lássuk, hogy telt az egy héttel ezelőtti szombat-vasárnap a Vértesben! (Mivel az Országos Kék egyik szakaszát jártuk végig, nem kell fárasztanom magam azzal, hogy jelzésekről beszéljek...)
Mivel előző éjjel nagyobb hó esett mifelénk - sőt, amikor szombat reggel elindultunk, még akkor is zuhogott -, reménykedtünk benne, hogy végre igazi téli túránk lesz, és a hegyek is hóval borítva fogadnak majd. De addig még legyűrtünk százegynéhány kilométert, elhagytunk 3-4, árokba csúszott autót, kivártuk, hogy egy másikat levontassanak az útról és továbbmehessünk. Izgalmas reggel volt.
Bodajkon már ott várt a csoport első fele, és hamarosan befutottak a többiek is. A Fenyő presszóban belekerült a pecsét a túrafüzetbe, és némi szerelvényigazítás után végre nekivágtunk az aznapi távnak.
Bevallom, a ragyogó napsütésnek örültem, de a nem is tudom, hánnyal száguldó szél már nem volt annyira a kedvemre való. Főleg, mivel Bodajktól szinte végig a prérin bandukoltunk, míg Csókakőre nem értünk. Sehol egy erdő, csak a szántóföldek, zártkertek, távol a hegyek.
És minden fehér volt, mint a hó (stílszerűen), lent is fent is. A Téglaházi-földeken, a hegytetőn kis csapat őzzel találkoztunk, akik éppen délnek szelték volna át a nagy fehérséget. Csakhogy észlelték, hogy a csapatunk hátvédje éppen elállja az útjukat, így riadtan megtorpantak és inkább visszafutottak arra, amerről jöttek (szinte láttam a pofácskájukon a meghökkenést: mi a fene, erre nem szokott járni senki ilyenkor!).
Vár-völgy
Végre erdőben folytattuk az utat. A völgybe nem ért le a napsugár, bár a széltől védve voltunk. A még hidegebbnek érzett levegőt pedig nemsokára elfeledtette velünk a hegymenet. A lankásan emelkedő Vár-völgy után jó sokáig mentem egyedül elöl, vizslatva az erdő alját, hátha látok egy-két téli gombát, de még tapló is alig akadt. Mintha az erős szelet a madarak se preferálták volna, alig röppent el a fejem fölött egy-egy fakopáncs vagy csippant a bokrok között egy cinege.
Útjelzőből volt éppen elég, és a kék sávot is jó sűrűn festették fel arrafelé, úgyhogy a térképet szinte elő se kellett venni. Azért akadt olyan tábla is, amit nem ártana kijavítani - ahogy erre lelkes sporttársak már tettek is utalást:
Gántig eseménytelen volt az út, csak a Géza-pihenőnél álltam meg egy teázásnyi időre. Lent, a völgyekből kopáran nyújtóztak felém a fák, az emlékhely melletti, hómentes foltokon már előbújt egy-két friss hajtás - kis, cakkos szélű levélkék, hosszú, keskenyek, és az első friss fűszálak is.
Innen már csak lefelé vitt az út, előbb a Juh-völgyön, majd az Antal-árkon át. Megjegyzem, se juhokkal, se Antalokkal nem találkoztam, bár, amikor befordultam Kápolnapuszta felé, egy vadász hajtott el előttem északnyugatnak. (A lövéseiket már Csókakő előtt is hallottuk, itt pedig ismét eldördült egy-két puska.)
Rendhagyó szelfi, valahol út közben
A pihenőhelynél nem álltam meg hosszú időre, épp csak vetettem egy pillantást az aktuális információs táblára (azokból is volt bőven útközben), nyugtáztam, hogy egy páros pihenget az esőbeállóban, és már mentem is tovább.
Az erdőszélen haladva újra nekem támadt a szél, amikor pedig végre elértem Gánt határát, még nagyobb erővel ostromolt oldalról. Hiába, ki kellett érdemelni a finom vacsorát és a meleg szállást!
Addig viszont még várt egy pecsételés - a kéktúrázók kötelező programja -, meg egy kis várakozás a Gránás turistaház előtt.
De megérte: egy gyönyörű, erőt próbáló, csaknem 25 kilométeres túrán voltunk túl, porhanyós hóban, hegyen-völgyön keresztül. Jólesett a házigazdák forró levese és a sült csirkecomb is. Nem kellett altatni senkit, én már kilenc tájban húztam a lóbőrt...
A vasárnap reggeli bőséges reggeli - és a holmijaink összepakolása, a szállás elhagyása - után átautóztunk Kőhányáspusztára. Hideg, borús idő volt, és az előrejelzés szerint nem várhattunk nagy változást.
Miután meghallgattunk egy igencsak vidámra sikerült ismertetést a helyről, nekivágtunk az aznapi első hegynek. Aztán völgynek, aztán megint hegynek. Hiányzott a napsütés, a sötét ég alatt nem is volt kedvem fényképezni, így az előző naphoz képest kevés képet készítettem - majd nézzétek meg a fotóalbumot, oda beraktam az összes valamirevalót. Itt pedig kaptok egy ösvényt, hogy át tudjátok érezni a borongást:
A hullámvasutat megakasztotta a csáki vár tömbje (más néven: Oroszlánkő), ahová felmásztam a völgyből, amibe előzőleg leereszkedtem. A várból alig látszik már valami, és a kilátás sem igazán említésre érdemes - felnőtt körülötte az erdő. De a kapaszkodó megdolgoztatta a tüdőmet, a lefelé menet pedig a térdeimet...
Mielőtt elértük volna - ketten mentünk elöl, nem siettem - a derékszögű kanyart Mindszentpuszta felé, hirtelen egy róka vágott át előttünk az ösvényen. Nem nézett se jobbra, se balra, talán észre se vett, csak bekocogott a fák közé, és mire előkotortam a fényképezőgépet a zsebemből, el is tűnt.
Mindszentpusztán ebédszünetet tartottunk. Az egyik ház kerítésére kirakott bélyegző mellők hiányzott néhány pad meg asztal - érdemes lenne ott egy kis pihenőhelyet kialakítani. Így csak a havas-hideg partra tudtunk leülni, az út mellé.
Hátramentem, megnézni a félig lebontott épületet. Csaknem 30 éve jártam ott, még az első kéktúrás köröm alkalmával, és úgy emlékeztem, hogy csak egy ház állt ott akkor. Most viszont legalább három, gondosan körbekerítve.
A turistaház 1992-ben - itt aludtunk akkor.
Az energiapótlás után visszakanyarodtunk az útvonalra, és egy kis kaptató után megkezdtük az ereszkedést Gánt felé. Az első meredek, csúszós méterek után az ösvény lankássá, kényelmesen járhatóvá vált. A vegyes lombú erdőket felváltotta egy kis fenyves, később szépen felhalmozott farakások mellett vitt az út. A falu határában egy bekerített gödörre esett a pillantásom - talán csapda volt, talán csak kimosta az eső a talajt a gyökerek közül.
Gánt előtt, a szántók között gyalogolva, a kis dombok mögül csodás, türkizes árnyalatban bukkant elő az ég (persze, a fotó nem adja vissza). A Nap úgy tett, mintha ki akarna sütni, de aztán meggondolhatta magát, mert visszabújt a felhők mögé. Mire beértünk a faluba, megint csak a borongás volt fölöttünk.
A hideg és a szél ellenére kellemes két nap volt, egy kis szomorúsággal fűszerezve. A folytatás talán nem várat magára sokáig - az új kéktúrázást rövidebb idő alatt szeretném befejezni...
A teljes fotóalbumot ide kattintva tudjátok megnézni, akár diavetítés módban is.
