A virtuális kihívásokról

Teljesítettetek már virtuális kihívást? Nem, nem a virtuális valóságban kell gyalogolni, netán úszni vagy bringázni!

A Covid-járvány idején találkoztam vele először, amikor még túrázni se lehetett menni csapatosan. Persze, mentem én az erdőbe egyedül is, de hiányzott a "szervezetten túrázom" érzése. Aztán egyszer csak szembejött velem egy kihívás a neten: gyalogolj, amennyit akarsz, igazold le (valamilyen útvonalrögzítővel), küldd be és kapsz érte egy szép érmet meg oklevelet! És megütögetheted a saját válladat, milyen ügyes voltál. Ez volt a "Mennyi bajom nincs"-kihívás. Az első a sorban. (Táv: 33 km)

Szerettem egyedül menni, nézni, hallgatni, szagolni a tájat, versenyezni saját magammal. Jólesett. Annyira, hogy egészen rákaptam a dologra, és még abban az évben, ősszel teljesítettem a következőt, mely az "Őszi mese" nevet kapta. (Balatonfüred és Halom-hegy között, 25 km)

A tavalyi, "Hív az erdő"-kihívást kombináltam az OKT 70 teljesítésével: az egyik túranapot ennek a jegyében gyalogoltam végig Nagyvázsonytól Szentbékkálláig. Szép volt az idő, és még erdő is akadt útközben. (Táv: 26,6 km)

Idén eddig két VK-túrám volt: az "Emlékek éjszakája", amit természetesen egy éjszakai túra során valósítottam meg, csak egyszerűen, itthonról itthonra, a Zselic szélén. Kicsit hűvös volt még márciusban, de legalább nem voltam egyedül a sötét éjszakában - elkísért egy vállalkozó szellemű sporttársnőm végig, mind a csaknem 23 kilométeren.

És alig egy hónappal később, amikor megláttam a Sweet Race csokis érmét, nem volt kérdés, hogy ezt nekem találták ki. Amúgy is terveztem egy 20 km fölötti túrát a Balaton mellett, amin persze, csokit is ettem, így nem volt kérdés, hogy ennek a végigjárása egyben az édes futam teljesítése is lesz. Így is történt (Balatonendréd - Siójut, 22 km).

Azt hittem, ennyivel be is érem, az öt érem majdnem végigéri a könyvespolcot (hahaha). Meg - valljuk be - nem is adták őket ingyen, nagyjából egy teljesítménytúra nevezési díja+útiköltsége árat fedtek le forintban. No de most...

Új kihívás van kilátásban, ami tényleg az utolsó lesz, ezt még megcsinálom. Szülinapi ajándék lesz magamnak, úgy döntöttem. Ha sikerül, megmutatom.

No meg, túrázok tovább, offline, a valóságban is. (Tudom, írhattam volna ezekről, a fentebb emlegetett túrákról is, és ígérem, ha máshogy nem, egy összevont bejegyzésben beszámolok róluk röviden, lényegretörően.)

Határon átívelve: Őrség - Goricko TT

Végre egy teljesítménytúra, amin még nem jártam! Mivel a többiek se, múlt szombaton útnak eredtünk és Szalafőig meg sem álltunk. Onnan indult a túra, melynek útvonala Domafölde magasságában átszeli a magyar-szlovén határt.

Mi is átszeltük. De addig még legyűrtünk néhány kilométert a borongós ég alatt, párás, kellemesen meleg időben. Az előző napok esőzéseinek nyomát az erdei utak viselték magukon, főleg a vizenyősebb területeken kellett pocsolyákat kerülgetnünk. (Amikben - hiába lestem - nem láttam se érdekes békát, se siklót.)

Az első ellenőrzőpont után - ahol elvált egymástól a rövid- és a hosszú táv - az útmenti fűből kiemelkedő sarkvirágokat találtam az út mellett. Mint később kiderült, kétlevelű sarkvirágra bukkantam. Sajnos, később nem volt már szerencsém semmiféle orchideához, viszont Szlovéniáig kellett mennünk, hogy egy-egy nyamvadtnál több és szebb búzavirágot láthassunk. Mert itthon mintha meglehetősen megcsappant volna ennek a bájos, kék virágnak az állománya...

Egy helyen keveredtünk meg egy kicsit: a vasúti híd alatt átkelve nem ártott volna egy szalag, ami határozottan mutatja az irányt, mert jobbra fordulás helyett csak mentünk tovább, egyenesen. A felfestett jelzést eltakarta a fa előtti dzsumbuj..

            Graffiti a vasúti híd alatt                                            Mintha otthon lennénk...

A szlovén határon a 234-es számú határkőnél keltünk át, amely mellett tartottunk néhány perc pihenőt és felírtuk a fára függesztett kódot az itinerünkre. A határt már rég nem szögesdrót és járőröző határőrök jelzik, csak az erdőben, a határvonalon elhelyezett fehér kövek és oszlopok, melyek körül kitisztították az erdőt. (Ha nem fut mellettük szekérút.) 

Az őrtorony Domafölde fölött

Az útvonalnak a határon túli szakasza egykori magyar területen halad, a Muraszombati járás területén, amit ma Pomurska régiónak hívnak.

Domaföld (szlovén nevét meg se kísérelem kimondani) fölött, a dombtetőn álló őrtorony mellett - kis kitérő után - várt ránk a szervezők újabb kihelyezett csoportja, akik a bélyegzés mellé vizet is osztogattak a túrázóknak. Bevallom, a toronyba nem másztam fel, a túlságosan meredek létra visszavetette bámészkodós kedvemet. Helyette fényképeztem még néhány búzavirágot meg valami bugásat. 

    Faluvégen

Miközben visszatértünk a túra útvonalára, kigyönyörködtük magunkat a Kerka-patak völgyére néző kilátásban. Domaföldén csendes utcákon, rendezett telkek között ballagtunk végig, míg a falu határába nem értünk. Az aszfaltutat egy balra tartó kanyarral hagytuk el, és a következő településig, Kapornakig gyalogoltunk rajta. 

Kapornak szélén tettünk egy kis kitérőt a forráshoz, ahol hasznát vettem a magammal hozott útipohárnak. A rövid felfrissülés után végigaraszoltunk a falun - fölöttünk még mindig felhős volt az ég -, és ismét letértünk az útvonalról, hogy begyűjtsük a pecsétet a tájháznál. No meg, ha már megálltunk, ebédeltünk is egyet, aztán újult erővel mentünk tovább az országúton, egészen a Hodos felé vivő letérőig.

Várt ránk egy kis szántó melletti séta, aztán átvágtunk egy réten, ahol szép, narancssárga lepkét fotóztam. Az erdőbe betérve, az út mellett pirosló földiepret találtunk. Mindjárt le is szüreteltük, aztán folytattuk az utat az enyhe emelkedőn felfelé.

            Vízililiomok a Hodos-tavon                                  Egy hód mesterműve

Egészen a Hodos-tóig kellemes, árnyat adó erdőben mentünk, és ha nem találkozunk össze a tóparton egy túratárssal, bizony, elmentünk volna a vízililiomos öblöcske mellett. De hála neki - aki felhívta a figyelmünket a virágokra -, közelről megnézhettük ezeket a csodás, rózsaszín liliomokat, melyek méretes levelek közül emelkedtek ki a vízfelszínre. A közelben pedig egy, valószínűleg hód által körberágott és ledöntött fatörzset is találtunk. 

Innen már csak pár száz méter volt az útmenti buszmegálló, ahol egy pontőr hölgy várt minket pecséttel és jó szóval. Rövid beszélgetés után ismét északnak fordultunk és a műútról letérés - meg a tóra vetett búcsúpillantás - után, kis emelkedőn gyalogoltunk tovább az erdőben.

Egy helyen, nem sokkal a határ előtt, egy padra leltünk az erdőszélen, odébb pedig fiatal lepketaplókkal (talán azok voltak) belepett, korhadó farönköt. Innen már nem volt messze a határ, ami előtt az utolsó, emberes ellenőrzőponthoz értünk az Őrállók útján. A pecsét és a finom csoki magunkhoz vétele után szálegyenes fákkal teli, elszáradóban lévő fenyves mellett mentünk tovább, és nemsokára kiértünk egy széles útra, mely mellett tábla mutatta, merre is van Szalafő. Ott már nem jöttek szembe bringások, akik a jelek szerint előnyben részesítették az erdei utakat...

A Kömpe szeme-kilátóig meg sem álltunk. A torony lábán megtaláltuk a kihelyezett bélyegzőt, amit sk. nyomtunk rá a rajtlapunkra. Fent, a kilátóból napos, vidám látkép tárult elénk, a közelben már láttuk a szalafői templomot, balra a farönkök alkotta "szemet". 

A faluba vezető út mellett még megkíséreltem lefotózni egy makacs sakktáblalepkét - nem hagyta magát -, mielőtt visszaértünk a faluházhoz. A szokásos adminisztráció után - utolsó pecsét, emléklap, kitűző, kézfogás - megkerestem a buszt - Móni még kávézott egyet az épületben -, és nagy örömmel cseréltem le a bakancsot szandálra.

    Részlet a szalafői skanzenből

Kellemes 25 kilométer volt, eleinte borongós, felhős ég alatt, aztán napsütésben, nyugodt, szép tájon. Lépteimet társnőm rövidebb lépéseihez igazítottam, nem rohantunk. Ilyen is kell néha...

Megyünk még az Őrségbe, és nemcsak a Dél-dunántúli Kék Túra miatt (terven van a következő szakasz!).

Táv: 25,59 km, szint: 400 m

Teljesítési idő: 6 óra 20 perc

A túra időpontja: 2023. 06. 24. volt.

A fotókat itt találod.