Végre egy teljesítménytúra, amin még nem jártam! Mivel a többiek se, múlt szombaton útnak eredtünk és Szalafőig meg sem álltunk. Onnan indult a túra, melynek útvonala Domafölde magasságában átszeli a magyar-szlovén határt.
Mi is átszeltük. De addig még legyűrtünk néhány kilométert a borongós ég alatt, párás, kellemesen meleg időben. Az előző napok esőzéseinek nyomát az erdei utak viselték magukon, főleg a vizenyősebb területeken kellett pocsolyákat kerülgetnünk. (Amikben - hiába lestem - nem láttam se érdekes békát, se siklót.)
A szlovén határon a 234-es számú határkőnél keltünk át, amely mellett tartottunk néhány perc pihenőt és felírtuk a fára függesztett kódot az itinerünkre. A határt már rég nem szögesdrót és járőröző határőrök jelzik, csak az erdőben, a határvonalon elhelyezett fehér kövek és oszlopok, melyek körül kitisztították az erdőt. (Ha nem fut mellettük szekérút.)
Az útvonalnak a határon túli szakasza egykori magyar területen halad, a Muraszombati járás területén, amit ma Pomurska régiónak hívnak.
Domaföld (szlovén nevét meg se kísérelem kimondani) fölött, a dombtetőn álló őrtorony mellett - kis kitérő után - várt ránk a szervezők újabb kihelyezett csoportja, akik a bélyegzés mellé vizet is osztogattak a túrázóknak. Bevallom, a toronyba nem másztam fel, a túlságosan meredek létra visszavetette bámészkodós kedvemet. Helyette fényképeztem még néhány búzavirágot meg valami bugásat.
Miközben visszatértünk a túra útvonalára, kigyönyörködtük magunkat a Kerka-patak völgyére néző kilátásban. Domaföldén csendes utcákon, rendezett telkek között ballagtunk végig, míg a falu határába nem értünk. Az aszfaltutat egy balra tartó kanyarral hagytuk el, és a következő településig, Kapornakig gyalogoltunk rajta.
Kapornak szélén tettünk egy kis kitérőt a forráshoz, ahol hasznát vettem a magammal hozott útipohárnak. A rövid felfrissülés után végigaraszoltunk a falun - fölöttünk még mindig felhős volt az ég -, és ismét letértünk az útvonalról, hogy begyűjtsük a pecsétet a tájháznál. No meg, ha már megálltunk, ebédeltünk is egyet, aztán újult erővel mentünk tovább az országúton, egészen a Hodos felé vivő letérőig.
Várt ránk egy kis szántó melletti séta, aztán átvágtunk egy réten, ahol szép, narancssárga lepkét fotóztam. Az erdőbe betérve, az út mellett pirosló földiepret találtunk. Mindjárt le is szüreteltük, aztán folytattuk az utat az enyhe emelkedőn felfelé.
Egészen a Hodos-tóig kellemes, árnyat adó erdőben mentünk, és ha nem találkozunk össze a tóparton egy túratárssal, bizony, elmentünk volna a vízililiomos öblöcske mellett. De hála neki - aki felhívta a figyelmünket a virágokra -, közelről megnézhettük ezeket a csodás, rózsaszín liliomokat, melyek méretes levelek közül emelkedtek ki a vízfelszínre. A közelben pedig egy, valószínűleg hód által körberágott és ledöntött fatörzset is találtunk.
Innen már csak pár száz méter volt az útmenti buszmegálló, ahol egy pontőr hölgy várt minket pecséttel és jó szóval. Rövid beszélgetés után ismét északnak fordultunk és a műútról letérés - meg a tóra vetett búcsúpillantás - után, kis emelkedőn gyalogoltunk tovább az erdőben.
Egy helyen, nem sokkal a határ előtt, egy padra leltünk az erdőszélen, odébb pedig fiatal lepketaplókkal (talán azok voltak) belepett, korhadó farönköt. Innen már nem volt messze a határ, ami előtt az utolsó, emberes ellenőrzőponthoz értünk az Őrállók útján. A pecsét és a finom csoki magunkhoz vétele után szálegyenes fákkal teli, elszáradóban lévő fenyves mellett mentünk tovább, és nemsokára kiértünk egy széles útra, mely mellett tábla mutatta, merre is van Szalafő. Ott már nem jöttek szembe bringások, akik a jelek szerint előnyben részesítették az erdei utakat...
A Kömpe szeme-kilátóig meg sem álltunk. A torony lábán megtaláltuk a kihelyezett bélyegzőt, amit sk. nyomtunk rá a rajtlapunkra. Fent, a kilátóból napos, vidám látkép tárult elénk, a közelben már láttuk a szalafői templomot, balra a farönkök alkotta "szemet".
A faluba vezető út mellett még megkíséreltem lefotózni egy makacs sakktáblalepkét - nem hagyta magát -, mielőtt visszaértünk a faluházhoz. A szokásos adminisztráció után - utolsó pecsét, emléklap, kitűző, kézfogás - megkerestem a buszt - Móni még kávézott egyet az épületben -, és nagy örömmel cseréltem le a bakancsot szandálra.
Kellemes 25 kilométer volt, eleinte borongós, felhős ég alatt, aztán napsütésben, nyugodt, szép tájon. Lépteimet társnőm rövidebb lépéseihez igazítottam, nem rohantunk. Ilyen is kell néha...
Megyünk még az Őrségbe, és nemcsak a Dél-dunántúli Kék Túra miatt (terven van a következő szakasz!).
Táv: 25,59 km, szint: 400 m
Teljesítési idő: 6 óra 20 perc
A túra időpontja: 2023. 06. 24. volt.
A fotókat itt találod.