2025. április 14., hétfő

Elmentem szünetre

Úgy alakult, hogy az utóbbi másfél-két évben szinte teljesen átköltöztem a Facebookra. Ott osztom meg a túraélményeimet, töltök fel képeket, és már nem marad időm és energiám arra, hogy ezen a blogon is vezessek túranaplót.

Persze, ez nem jelenti azt, hogy soha többé nem fogok ide jegyzetelgetni, de egyelőre marad az erdőkerülős oldal a közösségi médiában. Ha továbbra is szeretnél olvasni a túráimról, itt tudod megtenni:

Erdőkerülő

Köszönöm, hogy eddig is velem tartottál és szép túrákat, jó időt, zöldellő erdőt-mezőt kívánok mindenkinek!

2023. október 27., péntek

Visszapillantás az augusztusi EKE Vándortáborra

Életem első EKE vándortáborában voltam augusztus első napjaiban. 

1. túra: Dombok-hegyek Sztána körül

A túra bázisunkról, Sztánáról indult egy esős-zivataros hajnal után. Szerencsére az eső elállt, mire gyülekezni kezdtünk, és szép, napsütéses időben kirándulhattunk.
Az út során meglátogattuk Kós Károly 1911-ben épített házát, a Varjúvárat, aztán az egykori Kós-tanya helyét, egy - most már - elhagyatott, elvadult dombtetőt ejtettünk útba. A tanyából már semmi sincs meg, az utolsó téglát is elhordták a nádasiak, akik annak idején elüldözték az író-építészt. 
A tanyától nincs messzire a Csiga-domb, ahová "direktben" másztunk fel. A mészkőből álló, 657 m magas domb anyaga őskori maradványokat (csigákat) rejt, de a hozzáférhető rétegből a helyiek már mindent elhordtak. Gyönyörű a kilátás a környező hegyekre, a Sztána-patak völgyére, és egészen az almási vár megmaradt tornyáig el lehet látni. 

Kilátás a Csiga-dombról

A túra másik nevezetes pontja kicsit odébb a Riszeg-tető nevű hegy volt. 745 m magasra nyúló tetejéről messze láttunk - szinte az egész kalotaszegi medencére. Sajnos, a riszegvirág - ami a henye boroszlán népi neve - már rég elnyílott, de helyette láttunk sok más szépséget, pl. sarlós gamandort, amivel ott találkoztam először. 
A Riszegen tartottunk ebédszünetet, kicsit hosszabb pihenőt is, amely alatt addig üldöztem a szanaszét repkedő, vöröses sáskákat, míg le nem sikerült fotóznom egyet - a dzsekimen... (A hozzáértők szerint olasz sáskákhoz volt szerencsém.)
A napos hegytető után árnyas erdőn keresztül jutottunk le a Sztánát ölelő dombokra, majd vissza, a faluba. Kellemes, szép kirándulás volt, népes, vidám csapattal. 

Táv: 14,3 km,  szint: 510 m

Fotóalbum itt!

2. túra: Kő-hegy 

A vándortábor második túráján, csütörtökön a Kő-hegyen át vezetett az utunk. A busz Magyarókereke határában tett le minket, onnan indultunk a Kő-hegy alatt csillámló kis tóhoz. Mellette hideg vizű forrásból tölthette fel a kulacsát az, aki nem hozott innivalót magával. Mellettünk, a hegy tetején a figyelmesek észrevehették a Hármaskő szikláit, amelyek alatt visszafelé is elmentünk - a tótól visszakanyarodtunk a túraútvonalra. Egyenletes, nem túl megerőltető kaptatón jutottunk fel a Kő-hegy gerincére, ahol tartottunk egy kis pihenőt. Odáig már sok régebbről ismerős és addig nem látott vadvirágot határozott meg nekünk helyi túratársunk, akiről csak később derült ki, hogy nem botanikus, hanem háziorvos... Itt láttam először szúrós gyöngyajkat, kisvirágú füzikét is. ű Az energia-utántöltést befejezve, fenyvesek mellett-között folytattuk az utat egy kicsit lefelé, hogy aztán újra felfelé kaptathassunk - némileg meredekebben, mint ahogy a Kő-hegyre feljutottunk. 

Lefelé a hegyről

A Tomordokról elénk táruló kilátásért viszont megérte! Ott terpeszkedett előttünk a Vlegyásza vonulata, a felhők lustán vonulászva borították árnyékba rajta hol ezt a csúcsot, hol azt. Hegyek, erdők, amerre a szem ellát! Persze, nem hagytuk ki a fotózkodást a csúcsot jelző tábla alatt és meg is ebédeltünk, mielőtt nekikezdtünk volna a lefelé ereszkedésnek. A hegy lábánál megálltunk, hogy ismét megnézzük a Szent László pénzének nevezett kis, kerek köveket (hoztam is haza belőle párat emlékbe), aztán a műúton, a tűző nap alatt besétáltunk Kalotaszentkirályra. Azon a héten zajlott ott a táncosok találkozója, de aznap - pihenőnap lévén - egyetlen előadás sem volt. Egy csoport gyakorolt beljebb, egy tető alatt, Ady Endre szobrával szemközt. Megpihentünk a szobor mellett, ahonnan csak egy rövid sétát kellett még megtennünk a buszig, ami visszavitte a csoportot Sztánára. 
Szép, tartalmas nap volt, bármikor megismételném... 

Táv: 13,6 km,  szint: 570 m

Fotóalbum itt!

3. túra: Sas-bérc és a Menyasszony fátyla vízesés 

A harmadik, Kalotaszegen végiggyalogolt túránk - mely az EKE Vándortábor szervezésében zajlott le - a Menyasszony fátyla-vízesés érintésével a Sas-bércre vezetett. Bevallom, kifejezetten a vízesés miatt választottam ezt a túrát az összesen 25 útvonalat tartalmazó kínálatból. (A szervezők alaposan kitettek magukért: volt könnyű, közepes és nehéz túra, bringás körök, gyerekkirándulások, lovastúra, és a környék népművészetét bemutató buszos kirándulás is. Ez a közepesen nehéz kategóriába tartozott, mint az előző kettő.) 
Busszal mentünk Havasrekettye falu határáig, onnan pedig egy szép, kátyúmentes aszfaltúton vágtunk neki a Stanciu-patak völgyének. (Sajnos, az út mellett bogarászó hegyi billegetőt nem sikerült lefotóznom, pedig ott és akkor láttam életemben először. Kedves kis madár.) A műút hamarosan véget ért, de mielőtt nekivágtunk volna a hegyoldalba vezető ösvénynek, aki akarta, még megtölthette a kulacsát az útszéli, friss vizű forrásnál. Aztán irány a vízesés! 
Míg odaértünk, kellemesen telt az idő - az út nem volt nehéz, a beszélgetőtársaktól pedig sok érdekes dolgot megtudtam, pl. azt, hogy mi a különbség a kérészek és az álkérészek között. :) A vízesés tényleg úgy csorog le a sziklákról, mintha egy menyasszony fátyla terülne szét a fotózás kedvéért. Jól is tette, mindenki készített ott néhány képet. Néztem, hallgattam, csodáltam, megtaláltam a kis ismertető táblát a mellette lévő szikla oldalában, mely a vízesés keletkezésének egyik mondáját meséli el verses formában. Meg persze virágokkal is ismerkedtem: a szerény, rózsaszínű erdei deréce kis telepe nyújtózkodott az ég felé a sziklák közt. 
Hamarosan magunk mögött hagytuk a Menyasszony fátylát és nekivágtunk az emelkedőnek a Sas-bérc felé. Ahogy lenéztünk a mélybe, alattunk ott zubogott a vízesés. Jól teszi mindenki, ha óvatosan lép az út széléhez - nemrég valaki lezuhant onnan, amint jobban akarta látni a vizet... 
Egy derékszögű kanyar után jutottunk a bérc alatti kis rétre, ahol a csoportunk ketté oszlott. A csúcsra vezető út keskenysége miatt jobbnak látták a túravezetők, ha két csoportban közelítjük meg a célt. És igazuk volt. A kövek és gyökerek között oda kellett figyelni, hová rakjuk a lábunkat felfelé mentünkben. Meg lefelé jöttünkben is. De közben ott volt a csúcs, ahonnan ismét csodás panorámában gyönyörködhettünk - mint előző nap a Tomordokról. Az ember lánya csak áll, néz (hunyorog a szemébe tűző naptól), szagol és vigyorog. Meg persze fotóz, mert azt mindig kell. A hegyeket, a völgyeket, a fákat, a sziklákat, a virágokat. Kicsit megsajduló szívvel - a fenyők már nehezen bírják a klímaváltozást. Itt is. Míg a második adag túrázó is felment gyönyörködni, ebédszünetet tartottunk, aztán felkerekedtünk, hogy visszamenjünk Havasrekettyére, a buszhoz. 

Havasrekettye határában

Az út - leginkább azért, mert lefelé vitt - nem volt nehéz, de nem ártott a lábunk alá figyelni: akár keresztesviperával is találkozhattunk volna. De nem csúszott arra egy se, ahogy a rókagombákról is lemaradtunk - leszedték őket, pedig előző nap még terítve volt velük az erdő alja a túravezető szerint. A célig a legnagyobb izgalmat a pásztor kutyái okozták, akik valami rejtélyes okból birkákra veszélyesnek minősítettek minket és nem akartak továbbengedni az úton. Némi gazda általi noszogatásra azért visszamentek a birkák mellé, mi pedig becsorogtunk a faluba. Míg a csoport lemaradó végét vártuk a régi templom mellett, fűcsomókkal kényeztettem egy magányos kis tehénkét... 
A napot a falu közepén nyitva lévő kis boltnál koronáztuk meg hideg üdítővel/sörrel/jégkrémmel - ki mivel. Aztán visszaültünk a buszba és meg sem álltunk Sztánáig. Várt a hideg zuhany! Jó kis nap volt ez is. 

Táv: 13,2 km, szint: 690 m

Fotóalbum itt!

Ráadás: a Tordai-hasadék 

Szigorúan véve, ez már nem az EKE vándortábor szervezésében zajlott le. A szombat afféle pihenőnap volt, a gyerekeknek mindenféle érdekes elfoglaltsággal, a felnőtteknek futóversennyel, kvízzel, egyebekkel. Mi viszont úgy gondoltuk, ha már ott vagyunk, leruccanunk délre és megnézzük a Tordai-hasadékot! 
Nem is mi lettünk volna, ha csak simán végigmegyünk rajta délről északnak, aztán meg északról délnek. Nem, mi inkább felmásztunk a keleti sziklafal tetejére, hogy aszalódjunk a tűző napon, miközben a csodás kilátásban gyönyörködünk. Merthogy vezetett arra egy ösvény. Az elején jó meredek, a végén meg nagyon lejtős. No de a kettő között volt minden: panoráma, még több szikla szemben, mindenféle vadvirágok, bogyók és bigyók, lepkék és bogarak. A lefelé tartó szakaszon pedig egy minisárkány is! Hogy miféle gyík volt, nem tudom, de nagyon türelmesen megvárta, míg lefotózom. 
A sziklafal tetejéről át lehetett menni a kicsit kijjebb, a hasadék fölött emelkedő kiszögellés tetejére, a kereszt mellé. Fura makacsságból nem mentem át, inkább a többieket fotóztam és a hátizsákomat kerestem, amit letettem valahová, és mintha lába kelt volna... (Persze, megtaláltam, csak nem az alatt a bokor alatt, amire emlékeztem.) 

A Tordai-hasadék tetején

A sziklafal északi oldalán, Magyarpeterd felé lassan, óvatosan ereszkedtünk le. A talpunk alól kiguruló kövek, a csúszósra taposott föld mind-mind az elesés veszélyét hordozták magukban. Ha lehetett, inkább az ösvény mellett mentem, a füvön. Aztán a hegy aljában megvártam a többieket, kicsit odébb, a fák árnyékában, a hasadék bejáratánál. 
A sziklafalak között futó patak M.peterd felé kellemes kis medencét képezett, amiben többen is fürödtek. Én is szívesen lemostam volna magamról a nap hevét, de a kutyától nem fértem oda. Csak később, miután ismét teljes lett a csapat és nekivágtunk a hasadék felfedezésének, hajoltam bele a patakba egy kis felfrissülésre. Azon, hogy a hely tele volt kirándulókkal, nem csodálkoztunk - szombat lévén, no meg a gyönyörű idő okán mintha mindenki odaözönlött volna a környékről: egész családok, idősebb párok, fiatalokból álló csoportok. Helyenként egész dugók alakultak ki, ahogy a keskeny, sziklákkal nehezített ösvényeken próbáltunk előbbre jutni. 
Persze, mi is meg-megálltunk, hogy felnézzünk a sziklákra - ni, ott voltunk fent! -, fényképezzünk, hallgassuk kicsit a patak locsogását. Bevallom, nekem a Tordai-hasadék fentről jobban tetszett. Lent, "talajszinten" meglehetősen benőtték a fák-bokrok, amik eltakarják a sziklák szépségét. Jó, azért tetszett!
Miután kiértünk és újra összerendeződtünk, betértünk a parkolót és az utat szegélyező kajáldák egyikébe, hogy megebédeljünk. Jólesett a hideg limonádé a tető nyújtotta árnyékban. Felfrissülve kapaszkodtunk vissza a felső parkolóba, a dombtetőre, ahol visszaültünk a kocsiba (egy kis vásárlás után) és "hazagurultunk" a táborba.

Táv: 6,5 km,  szint: kb. 450 m

Fotóalbum itt!

A tábortól vasárnap délelőtt búcsúztunk el. Hazafelé vetettünk még néhány pillantást a környező hegyekre, és megálltunk egy kicsit megnézni a bánffíhunyadi cigány/roma palotákat (kinek hogy tetszik). Legtöbbjük befejezetlen, lakatlan. Elszomorító látványt nyújtanak. A nagyzás és a másnak látszani akarás emlékművei...


Immár itthon, Cecén betáraztunk dinnyéből, és emberi időben, kora este haza is értünk. Jövőre máshol szervezik meg a tábort, Erdély egy újabb, hegyekkel és kedves, emberi településekkel körülvett szögletében. Aki teheti, menjen! Aktuális infókat itt olvashattok.
Talán megyek még én is. Ha nem jövőre, majd utána...

2023. július 28., péntek

A virtuális kihívásokról

Teljesítettetek már virtuális kihívást? Nem, nem a virtuális valóságban kell gyalogolni, netán úszni vagy bringázni!

A Covid-járvány idején találkoztam vele először, amikor még túrázni se lehetett menni csapatosan. Persze, mentem én az erdőbe egyedül is, de hiányzott a "szervezetten túrázom" érzése. Aztán egyszer csak szembejött velem egy kihívás a neten: gyalogolj, amennyit akarsz, igazold le (valamilyen útvonalrögzítővel), küldd be és kapsz érte egy szép érmet meg oklevelet! És megütögetheted a saját válladat, milyen ügyes voltál. Ez volt a "Mennyi bajom nincs"-kihívás. Az első a sorban. (Táv: 33 km)

Szerettem egyedül menni, nézni, hallgatni, szagolni a tájat, versenyezni saját magammal. Jólesett. Annyira, hogy egészen rákaptam a dologra, és még abban az évben, ősszel teljesítettem a következőt, mely az "Őszi mese" nevet kapta. (Balatonfüred és Halom-hegy között, 25 km)

A tavalyi, "Hív az erdő"-kihívást kombináltam az OKT 70 teljesítésével: az egyik túranapot ennek a jegyében gyalogoltam végig Nagyvázsonytól Szentbékkálláig. Szép volt az idő, és még erdő is akadt útközben. (Táv: 26,6 km)

Idén eddig két VK-túrám volt: az "Emlékek éjszakája", amit természetesen egy éjszakai túra során valósítottam meg, csak egyszerűen, itthonról itthonra, a Zselic szélén. Kicsit hűvös volt még márciusban, de legalább nem voltam egyedül a sötét éjszakában - elkísért egy vállalkozó szellemű sporttársnőm végig, mind a csaknem 23 kilométeren.

És alig egy hónappal később, amikor megláttam a Sweet Race csokis érmét, nem volt kérdés, hogy ezt nekem találták ki. Amúgy is terveztem egy 20 km fölötti túrát a Balaton mellett, amin persze, csokit is ettem, így nem volt kérdés, hogy ennek a végigjárása egyben az édes futam teljesítése is lesz. Így is történt (Balatonendréd - Siójut, 22 km).

Azt hittem, ennyivel be is érem, az öt érem majdnem végigéri a könyvespolcot (hahaha). Meg - valljuk be - nem is adták őket ingyen, nagyjából egy teljesítménytúra nevezési díja+útiköltsége árat fedtek le forintban. No de most...

Új kihívás van kilátásban, ami tényleg az utolsó lesz, ezt még megcsinálom. Szülinapi ajándék lesz magamnak, úgy döntöttem. Ha sikerül, megmutatom.

No meg, túrázok tovább, offline, a valóságban is. (Tudom, írhattam volna ezekről, a fentebb emlegetett túrákról is, és ígérem, ha máshogy nem, egy összevont bejegyzésben beszámolok róluk röviden, lényegretörően.)

2023. július 9., vasárnap

Határon átívelve: Őrség - Goricko TT

Végre egy teljesítménytúra, amin még nem jártam! Mivel a többiek se, múlt szombaton útnak eredtünk és Szalafőig meg sem álltunk. Onnan indult a túra, melynek útvonala Domafölde magasságában átszeli a magyar-szlovén határt.

Mi is átszeltük. De addig még legyűrtünk néhány kilométert a borongós ég alatt, párás, kellemesen meleg időben. Az előző napok esőzéseinek nyomát az erdei utak viselték magukon, főleg a vizenyősebb területeken kellett pocsolyákat kerülgetnünk. (Amikben - hiába lestem - nem láttam se érdekes békát, se siklót.)


Az első ellenőrzőpont után - ahol elvált egymástól a rövid- és a hosszú táv - az útmenti fűből kiemelkedő sarkvirágokat találtam az út mellett. Mint később kiderült, kétlevelű sarkvirágra bukkantam. Sajnos, később nem volt már szerencsém semmiféle orchideához, viszont Szlovéniáig kellett mennünk, hogy egy-egy nyamvadtnál több és szebb búzavirágot láthassunk. Mert itthon mintha meglehetősen megcsappant volna ennek a bájos, kék virágnak az állománya...

Egy helyen keveredtünk meg egy kicsit: a vasúti híd alatt átkelve nem ártott volna egy szalag, ami határozottan mutatja az irányt, mert jobbra fordulás helyett csak mentünk tovább, egyenesen. A felfestett jelzést eltakarta a fa előtti dzsumbuj..

            Graffiti a vasúti híd alatt                                            Mintha otthon lennénk...

A szlovén határon a 234-es számú határkőnél keltünk át, amely mellett tartottunk néhány perc pihenőt és felírtuk a fára függesztett kódot az itinerünkre. A határt már rég nem szögesdrót és járőröző határőrök jelzik, csak az erdőben, a határvonalon elhelyezett fehér kövek és oszlopok, melyek körül kitisztították az erdőt. (Ha nem fut mellettük szekérút.) 

Az őrtorony Domafölde fölött

Az útvonalnak a határon túli szakasza egykori magyar területen halad, a Muraszombati járás területén, amit ma Pomurska régiónak hívnak.

Domaföld (szlovén nevét meg se kísérelem kimondani) fölött, a dombtetőn álló őrtorony mellett - kis kitérő után - várt ránk a szervezők újabb kihelyezett csoportja, akik a bélyegzés mellé vizet is osztogattak a túrázóknak. Bevallom, a toronyba nem másztam fel, a túlságosan meredek létra visszavetette bámészkodós kedvemet. Helyette fényképeztem még néhány búzavirágot meg valami bugásat. 

    Faluvégen

Miközben visszatértünk a túra útvonalára, kigyönyörködtük magunkat a Kerka-patak völgyére néző kilátásban. Domaföldén csendes utcákon, rendezett telkek között ballagtunk végig, míg a falu határába nem értünk. Az aszfaltutat egy balra tartó kanyarral hagytuk el, és a következő településig, Kapornakig gyalogoltunk rajta. 

Kapornak szélén tettünk egy kis kitérőt a forráshoz, ahol hasznát vettem a magammal hozott útipohárnak. A rövid felfrissülés után végigaraszoltunk a falun - fölöttünk még mindig felhős volt az ég -, és ismét letértünk az útvonalról, hogy begyűjtsük a pecsétet a tájháznál. No meg, ha már megálltunk, ebédeltünk is egyet, aztán újult erővel mentünk tovább az országúton, egészen a Hodos felé vivő letérőig.

Várt ránk egy kis szántó melletti séta, aztán átvágtunk egy réten, ahol szép, narancssárga lepkét fotóztam. Az erdőbe betérve, az út mellett pirosló földiepret találtunk. Mindjárt le is szüreteltük, aztán folytattuk az utat az enyhe emelkedőn felfelé.

            Vízililiomok a Hodos-tavon                                  Egy hód mesterműve

Egészen a Hodos-tóig kellemes, árnyat adó erdőben mentünk, és ha nem találkozunk össze a tóparton egy túratárssal, bizony, elmentünk volna a vízililiomos öblöcske mellett. De hála neki - aki felhívta a figyelmünket a virágokra -, közelről megnézhettük ezeket a csodás, rózsaszín liliomokat, melyek méretes levelek közül emelkedtek ki a vízfelszínre. A közelben pedig egy, valószínűleg hód által körberágott és ledöntött fatörzset is találtunk. 

Innen már csak pár száz méter volt az útmenti buszmegálló, ahol egy pontőr hölgy várt minket pecséttel és jó szóval. Rövid beszélgetés után ismét északnak fordultunk és a műútról letérés - meg a tóra vetett búcsúpillantás - után, kis emelkedőn gyalogoltunk tovább az erdőben.

Egy helyen, nem sokkal a határ előtt, egy padra leltünk az erdőszélen, odébb pedig fiatal lepketaplókkal (talán azok voltak) belepett, korhadó farönköt. Innen már nem volt messze a határ, ami előtt az utolsó, emberes ellenőrzőponthoz értünk az Őrállók útján. A pecsét és a finom csoki magunkhoz vétele után szálegyenes fákkal teli, elszáradóban lévő fenyves mellett mentünk tovább, és nemsokára kiértünk egy széles útra, mely mellett tábla mutatta, merre is van Szalafő. Ott már nem jöttek szembe bringások, akik a jelek szerint előnyben részesítették az erdei utakat...

A Kömpe szeme-kilátóig meg sem álltunk. A torony lábán megtaláltuk a kihelyezett bélyegzőt, amit sk. nyomtunk rá a rajtlapunkra. Fent, a kilátóból napos, vidám látkép tárult elénk, a közelben már láttuk a szalafői templomot, balra a farönkök alkotta "szemet". 

A faluba vezető út mellett még megkíséreltem lefotózni egy makacs sakktáblalepkét - nem hagyta magát -, mielőtt visszaértünk a faluházhoz. A szokásos adminisztráció után - utolsó pecsét, emléklap, kitűző, kézfogás - megkerestem a buszt - Móni még kávézott egyet az épületben -, és nagy örömmel cseréltem le a bakancsot szandálra.

    Részlet a szalafői skanzenből

Kellemes 25 kilométer volt, eleinte borongós, felhős ég alatt, aztán napsütésben, nyugodt, szép tájon. Lépteimet társnőm rövidebb lépéseihez igazítottam, nem rohantunk. Ilyen is kell néha...

Megyünk még az Őrségbe, és nemcsak a Dél-dunántúli Kék Túra miatt (terven van a következő szakasz!).

Táv: 25,59 km, szint: 400 m

Teljesítési idő: 6 óra 20 perc

A túra időpontja: 2023. 06. 24. volt.

A fotókat itt találod.

2023. január 29., vasárnap

Gyaloglás a Dél-dunántúli Kéken

Ezt az évet a Dél-dunántúli Kék Túra útvonalán kezdtem, és ebben a hónapban mindjárt három szakaszt sikerült is végigjárnom.

Január első hétvégéjén a nyár óta halogatott, Szenna és Kaposmérő közötti útvonalat barangoltam be, egyedül. Mivel - mondhatni - a szomszédságban lakom, úgy gondoltam, megtoldom ezt a 10 kilométert még néhánnyal, és itthonról, gyalog mentem át Kaposmérőbe, részben dűlőutakon, részben a kék háromszög jelzést követve, a végén pedig, hogy jusson aznapra egy kis erdő is, tettem egy kanyart kedvenc erdőm felé. 

Gyönyörű idő volt, és bár nulla fokban indultam, hamar melegem lett. A faluból kiérve visszanéztem a házakra, kiélveztem néhány perc erejéig ködbe burkolózott napfényes lakóhelyemet. A Dózsa-telepre az erdő melletti úton értem be, és egy udvarból kiszaladó, izgatott tacskón meg a legelésző teheneken kívül nem találkoztam senkivel. 

Napos-ködös Kaposszerdahely 

Ez egészen Kaposdada széléig így volt, ahol a tó mellett már feltűnt néhány kétlábú kiránduló, a Kassai-völgyben pedig meglehetősen sok autó parkolt - mint észrevettem, valami rendezvény volt éppen a haciendán.


A napsütés maradt, a köd felszállt

A völgybeli tó száraz-sáros medrében nagy csapat szürkegém álldogált napozva - őket visszafelé már nem találtam ott.

Mérőben áthelyezték a pecsétet, a múltkor (amiről szintén nem írtam), amikor Újvárfalvától gyalogoltam Kaposmérőig, még a bezárt kocsma ajtaja mellett volt, ahová persze, nem tudtam bejutni, mert még a kaput is lelakatolták. Sokkal kényelmesebb, hogy már a kéktúrás tábla hátulján lóg a bélyegző.

Visszakanyarodva Dada felé, beszélgettem egy kicsit a szép, lepkés hátsójú lovat legeltető lánnyal, aztán végigporoszkáltam az aszfalt út mellett Kaposdadáig és még tovább. Olyan régen jártam arrafelé, hogy akkor még az út, ami az emelkedőn kapaszkodik fel Dadára, nem volt leaszfaltozva. A lábamnak jobb volt, az autóknak most jobb...

Dada csendes, csak a kutyák rohangáltak a kerítések mellett. A falurészből kiérve, hamarosan lekanyarodtam Szenna felé, és ismerős útvonalon értem be a faluba. Útközben ismét megállapítottam, hogy lassan a kerítések országa leszünk: nincs olyan domb, völgy, erdőszél, ahol ne futna drót az út mellett...


Egy bekerített szántó még odafelé

Szennán először ugyan a skanzen felé vettem az irányt, de rájöttem, hogy a kéktúra bélyegző a másik irányban van, úgyhogy tettem még egy kilométert az útvonalba. Ott futottam össze egy sporttárssal, aki egy kicsit messzebbről érkezett (Kisalföld), mint én. Bélyegzés és néhány kedves szó után hazaindultam, ki Szennából északnak, a kedvenc erdőm felé. (A faluközpontban megmosolyogtam a karácsonyi díszektől csillogó fenyőket. Kedves látvány volt.)

Kellemes túrácska volt, nem mondanám, hogy nagyon elfáradtam, de jólesett.

Fotók az FB oldalamon.

Múlt szombaton egészen Palinig tömegközlekedtünk, hogy elgyalogolhassunk Zalakarosig. A bélyegzőhely zárva volt, hiába vágytunk egy kis indítófolyadékra, a Rózsa presszót csak kívülről nézhettük meg. A falu után felkapaszkodtunk a szőlőhegyre, ami felé még unalmas-barna volt a táj, némi színt csak a hófogónak kihelyezett narancsszínű háló vitt bele.

Palin után

Jó volt látni, hogy a szőlőhegy él, sok a felújított, karbantartott épület, bár persze voltak roggyantak, elhagyatottak is. 

Eleinte a fagyott, sáros utakat róttuk, szürke tájban, vöröslő tölgyesekben. Egyszer keresztezte az utunkat egy kisebb szarvascsapat, cinkék beszélgettek a fejünk fölött. Nagybakónak fölé érve ismerős építményt pillantottunk meg: a tornyot, amihez már volt szerencsénk, amikor a kőszikla szurdokba kirándultunk egy kora tavaszi napon. Csak most az ellenkező irányból érkeztünk és nem mentünk be a szurdokba.


A Nagybakónak melletti energiaparkban tartottunk pihenőt, közben reméltem, hogy magamba szívok némi extra energiát. Nem tudom, hogy sikerült-e, de nem aludtam el túrázás közben...
A faluszélen régi ismerősökbe botlottam - pontosabban ők botlottak belém, mert ha nem kiabálnak utánam, simán továbbmegyek. Ki gondolta volna, hogy az ország másik csücskében akadunk össze? 


Az Öröm-hegyen már jó kis hó volt

Valamikor ezután eredt neki a hó, élénkült meg a szél, vízszintesre rendezve a hópelyheket, arcunkra fagyasztva a mosolyt meg a szót... Egyre fehérebb lett a táj, és mire felértünk az Öröm-hegyre, már kellemes réteg hó ropogott a bakancsunk alatt. Néhány emlékező pillanatra megálltunk a Rockenbauer-emlékhely mellett, mielőtt letértünk volna a kulcsosház felé egy bélyegzés kedvéért. Utána pedig jött még néhány lejtő meg emelkedő, a Bakónaki-patak mellett letértünk az útról néhány száz méter erejéig, de még időben észrevettük a tévedésünket. Ott már igencsak fújt a szél, apró szemű hó szúrta a bőrünket.


Mire Zalakarosra értünk, már hosszabb utat tettünk meg a tervezettnél - a túratervező sosem ad pontos távolságot, amit valójában megyünk, általában inkább több, mint kevesebb. Mint most. Az időjárás miatt nem másztunk fel a kilátóba, csak pecsételtünk és megtettünk még két kilométert a buszállomásig. Egy kis bosszúság után ugyan, de időben átértünk Kanizsára, hogy emberi időben hazabuszozhassunk.

Túratáv: 24 km (a kilátóig), szint: 406 m

A fotóalbumot itt találjátok.

Az utolsó januári DDK-túra a tegnapi volt, az első szakaszra utaztunk el a Kőszegi-hegységbe. A HOTE
- Hosszúhetényi Turista Egyesület kezdeményezésében létrehozott Rockenbauer 90. emlékév kapcsán vettünk részt egy túrán. 
Eredetileg a Hörmann-forrásig szerettünk volna felbuszozni, hogy onnan egy rövid sétával jussunk fel Írott-kőre, ahol csatlakoztunk volna a baranyai és a vasi csapathoz. Arra viszont nem számítottunk, hogy a Velemből a Szent Vid-kápolna felé vezető erdei út olyan havas és csúszós lesz, hogy a busz nem tud felmenni rajta. Kénytelenek voltunk elbúcsúzni a járgánytól és onnan kezdeni a gyaloglást.
A Szent Vid-kápolna érintésével, a kék + jelzésen jutottunk el a Hörmann-forrásig, egyre több hóban. Arrafelé még több kirándulóval, családokkal találkoztunk, de a forráshoz közeli parkolót elhagyva már csak kis csapatunk lábnyoma keveredett az előttünk arrajártakéval. 


Kilátás a Szent Vid-kápolnától. Mondjuk, nem egy nagy durranás...

A forrásnál felkanyarodtunk az Országos Kék útvonalára, ezen jutottunk fel az Írott-kőre. Útközben a kilátást nem tudtuk élvezni, elég nagy köd volt, de érdekes látványt nyújtott a szilánkosra fagyott hó a fák törzsén. Egymást váltották a fenyvesek és a tölgyesek, az út mellett mindenféle tájékoztatótáblák igyekeztek magukra vonni a kirándulók figyelmét - az enyémet nem sikerült. A hideg szélben, többet fel- mint lefelé baktatva nem volt kedvem feliratokat olvasgatni...


Úton az Írott-kő felé

Mire odaértem a kilátó alatti bélyegzőhelyhez, a HOTE-sek és a vasiak már lefelé ballagtak a hegyről, egy leányzó tolta éppen a kereket maga előtt. A kilátónál bejelentkeztem a kaposváriak nevében Ferinél, a HOTE elnökénél, és közben a társaim is felértek. Rögvest el is köszöntünk Feritől, aki az utolsó emberkéket terelte ki a kilátóból, és nekieredtek az útnak lefelé.
Mi is megpróbáltuk rövidre fogni a hegytetőn való tartózkodást, de azért kicsit szétnéztünk, felmásztunk a kilátó tetejére, ahol ránk fagyott a mosoly fotózkodás közben. Kilátás nuku, a nagy szürkeségben és a ködben csak a határt jelző keresztet láttam aránylag tisztán. A hó pikkelyesre fagyott a kilátó mellvédjén, a korlát vasára pedig a kezem fagyott volna rá, ha nincs rajta kesztyű.


Írott-kőn, a ködben

A csúcs alatti esőbeállóban (ahol a többiekre várva már elhelyeztem a következő pecsétet a füzetembern) falatoztunk kicsit, pecsét ide meg oda, aztán óvatos léptekkel folytattuk az utat lefelé, a szép, de kissé meredek ösvényen. 
Bozsokig kényelmes utunk volt, sziklákkal, barlangokkal, gombákkal, fogyó hóval - a lejjebb élő erdők fáin már nem is volt hó, lefújta a szél. Megnéztük a zöld palás Holler-barlangot, az útmenti kőképződményket, a Kalapos-követ és társait. A Kopasz-domb alatti patak völgyét fent, az út mellett nyírfák szegélyezték, sokuk derékban eltörve, taplógombákkal borítva állt az ösvény közelében. Az egész útvonalra jellemző volt, hogy kidőlt, leszakadt fák keresztezték az utat, hajlottak rá vagy óriásra nőtt gyufaszálként, elszórva borították az erdő alját. 

Bozsokon, a buszmegállóban csak pecsételni álltunk meg, utána pedig a közeli cukrászdában az első szakasz teljesítését finom sütivel és itókákkal ünnepeltük meg. (Nagy előnye a külön buszos utazásnak, hogy nem kell sehová rohanni a menetrend miatt!)


Az Őrség zöld aranya, 2016-ban az Ország tortája volt. Nagyon finom!

Igazi téli túra volt, kb. 0-1 fokos, szeles, havas időben, 15 kilométeren. Folyt. köv.

A többi fotót pedig a szokott helyen találjátok.

2022. október 31., hétfő

Három nap a Balaton-felvidéken

Idén nyáron már teljesítettem az OKT egy szakaszát a 70 éves évforduló jegyében, de úgy gondoltam, megteszem ezt még egyszer, másik útvonalon - szigorúan egy irányban haladva. S mivel hozzánk aránylag közel van a Balaton-felvidék, és akadtak ott még bejáratlan szakaszok, oda terveztem a következő hetvenest.

Múlt pénteken Dórival Nagyvázsonyról startoltunk Szentbékkálla felé, borongós időben, ismerős ösvényeken. (Utoljára 3 éve, a Kinizsi 525 teljesítménytúrán túráztam ott. Jó rég volt...) A pálos kolostor romjáig még csak-csak találkoztunk más túrázókkal, utána viszont alig láttunk embert. Viszont teheneket annál többet - és ez nem változott a következő két napon sem. Az áhított őzek, szarvasok és nyulak elő se dugták az orrukat péntektől vasárnapig (egy réten szaladó rókát is csak vasárnap reggel, a buszból sikerült megpillantani), de tehén, az volt dögivel (éltek, szerencsére). Meg gombák. Azok is lépten-nyomon kidugták a fejüket a nedves avarból vagy terpeszkedtek kidőlt fatörzseken. És ami az állatoknál az őz volt, az a gombáknál a gyilkos galóca...

Egy a sok gombából. Ez se gyilkos galóca...

Romokból is akadt minden napra: pénteken a pálos kolostor - ahogy említettem -, a Szent Ilona templomrom és a tálodi rom, szombaton a csobánci vár (ahol a rengeteg ember mellett jó nagy szél is volt), vasárnapra meg én. (Jó, bevallom, annyira azért nem dőltem dugába, a 9 kilós hátizsákot már meg se éreztem, mire Vállusra értem. De addig még történt egy s más.)

Tálod után találkoztunk egy lánnyal, aki a másnapi Ultrabalaton verseny útjelző szalagjait kötözgette fel a fákra. Utána még sokáig mentünk egy útvonalon a versenyével, de - várakozásunkkal ellentétben - másnap egyetlen futóval sem találkoztunk - addigra rég másfelé kanyarodott a kék...

Nem rohantunk, többször megálltunk fotózni, nézelődni, beszívni az őszi erdő föld- és levélillatát. Szerencsére ez a rész szinte végig erdőben halad, és az út is csak néhol volt kényelmetlen a bakancsos lábnak - például a csicsói erdészház felé vezető széles, murvával fedett szakasz, ahol inkább a padkán mentem...

Az erdészháznál, az esőbeállóban tartottunk ebédszünetet. Épp váltottuk egymást egy másik párossal, akik az ellenkező irányban járták a kéket. A borongós idő ellenére szép kilátás nyílt a következő hegytetőről a Balatonra, mielőtt elkanyarodtunk nyugatnak, Balatonhenye felé.

Henyén meglepetésként ért minket az aránylag nagy forgalom. Az iskola előtti téren már állt a másnapi versenyzőket fogadó kis bódé, amit ki is használtunk egy kis szerelvényigazításra. 

A következő, tanösvényként is szolgáló szakaszon csak az infóstáblákról tudhattuk meg, hogy több kis tó is ringatózott a közelben valaha - mi csak a helyüket láttuk, teljesen kiszáradtak már. Nem tudom, lesz-e még olyan idő, amikor újra vízimadarak pihenhetnek a felszínükön...

A kiszáradt Bika-tó

Mielőtt beértünk volna a pénteki célba, még felmásztunk a falu fölötti Eötvös-kilátóra. Fentről jó messzire elláttunk, de a még mindig párás időben nem sikerült igazán jó fotókat készíteni - nézzétek el nekem!


Szentbékkállára egy romantikus ösvényen át jutottunk be, amelyen bedőlt, már mohás fák nehezítették a közlekedést. 

Sötétedés előtt sikerült megtalálnunk a szállást Szentbékkállán (ha arra jártok, jó szívvel ajánlom a Búzavirág apartmant!), miután óvatosan lecsúszkáltunk a meredek, kijárt hegyoldalon, az egykori palota romjától. (Nem túl nagy rom, és csak emiatt kellett egy kanyarral bejutni a faluba ahelyett, hogy egyenesen átmentünk volna rajta. De hát - szigorúan követtük a kék jelzést.)

Szombat reggel korábban sikerült elindulnunk, és az aznapi etapot mindjárt egy kis eltévedéssel egészítettük ki: a falu végén jobb helyett balra sikerült kanyarodnunk, hála a jelzőoszlopra kissé bénán felfestett jelzéseknek...

Kőtengerre, magyar!

Utána viszont rövid, de szép kis horhón (nekem minden horhó szép) átsétálva jutottunk a szigorúan védett területre, ahol termetes sziklák határolták a gyalogutat fel, a kőtengerig, ahol mintha sűrűbben "nőttek" volna a sziklák, mint a kővágóörsin, már amennyire emlékszem rá. Megörökítettük egymást, és lebotorkáltunk a hegyről.

Folytatódott az őszi ruhás szőlők sora, bár fürt már nem lógott sehol. Unott képű teheneket fotózva és egy utánunk jövő túratársnővel szóba elegyedve nem vettük észre a letérőt délnyugat felé, így tettünk egy kb. másfél kilométeres fölösleges, oda-vissza utat, mielőtt a Csobánc felé kanyarodtunk volna...

Tehenekből kijutott ebben a három napban

A Csobáncra kényelmesen másztunk fel, kerülgetve a szembejövőket és az előttünk még lassabban haladókat. A hegy oldalában lévő padnál szusszantunk egyet és tágra nyitottuk a szemünket: volt mit nézni déltől északig. Aztán felkanyarodtunk a hegytetőre, a vár romjaihoz. A hűvös, szeles idő ellenére rengetegen bóklásztak a maradványok között, a fűvel és hamukával benőtt, egykori várudvaron.

Messzire láttunk: a Káli-medence és a tanúhegyek ott hevertek a lábunk előtt, és még az időjárásfelelős is megkönyörült rajtunk - a szürke felhők közül ki-kilesett a nap, hogy élesebb képeket készíthessünk a tájról meg egymásról.

Nyugat felé ott a Szent György-hegy!

Bevallom, a következő szakasz nem vonul be a kedvenceim közé. Sokkal rosszabb volt lebotorkálni a hegyről, mint feljutni rá, a keskeny ösvényen hol egy kő, hol a simára taposott föld miatt csúszott meg a lábunk. De leérkezés után jutalmul vehettünk magunknak egy-egy bodzaszörpöt a becsületkasszás asztalkáról, az útszéli ház mellől.

A Gulács előtt, Káptalantótiban tartottunk rövid pihenőt a bélyegző mellett. Dóri lába kezdett fájdogálni, ráfért a pihenő. Aztán megint tehenek - lesoványodott, szánalmas szürkemarha-gulya bágyadozott az árok másik oldalán, a kerítés mögött...

A Gulácsra felfelé baktatva megnyugodva láttuk, hogy a csúcsra nem kell felmásznunk, hiszen tudtuk, hogy még előttünk van a Badacsony is, ami se felfelé, se lefelé nem lesz könnyű falat. Nem rohantunk. Annál is inkább, mert társnőm egyre nehezebben bírta a terepet, és a másik oldalon leérve úgy döntött, a Badacsonyt már nem mássza meg velem. Elsétált Tomajba, ahonnan szülői segítséggel jutott át Szigligetre. Én pedig átvágtam az országúton tovább, a Badacsony felé.

Már csöpörgött az eső, amikor nekivágtam az aznapi utolsó hegynek, de szerencsére hamar el is állt. A Kőkapu felé megálltam néhányszor - a nehéz hátizsák nem segített a felfelé mászásban, és a csúszós kövek se tartoztak a barátaim közé.

A Kőkapunál

Emberrel alig találkoztam, amit annyira nem is bántam, viszont a hangos zenét hallgató párost szívesen kihagytam volna... 

Igyekeztem, hogy még sötétedés előtt leérjek a hegyről, de azért megálltam egy-két fotó erejéig. Találtam kései harangvirágot, kénvirággombák csomóját és esőtől pettyes ökörfarkkórót is. A Ranolder-keresztnél meg magamról csináltam egy újabb béna szelfit.

A Bujdosók lépcsőjén óvatosan araszolva ereszkedtem le, csöpörgő esőben. Csúszott, na. Hálát adtam az építőknek a korlátért, ami a túrabot mellett plusz kapaszkodót jelentett végig, a lépcső aljáig.

Tördemic határában, mielőtt a falu felé kanyarodtam volna, meg kellett állnom, hogy a pulóvert dzsekire cseréljem - az jobban bírta az egyre jobban zuhogó esőt. Szerencsére, Badacsonytördemicen a bélyegzőhelyet az állomás épületében helyezték el, legalább nem ázott ronggyá se a kéktúra füzet, se az OKT 70-es igazolólap, miközben elhelyeztem benne az aznapi utolsó pecsétet.

Mire agyonázva, tök sötétben Szigligetre értem, lekéstem az utolsó buszt és már remény se volt másik járatra. A pecsételést másnap reggelre halasztottam - úgyis onnan mentünk tovább -, és míg a taxi odaért, vígaszsütivel ütöttem el az időt a Fő téri cukrászdában.

A szigligeti süllőfesztivál miatt helyben már nem találtam szállást, amikor a túrát terveztem, kénytelenek voltunk Tapolcán aludni. Emiatt vasárnap reggel visszabuszoztunk Szigligetre - jó korán -, és a sűrű, szitáló ködben nekieredtünk az útnak a Szent György-hegy felé. Sajnos - az éjszakai pihenés ellenére - társnőm lába nem bírta tovább a strapát, és kénytelen volt feladni a túrát - az egészség fontosabb, mint a mindenáron való teljesítés. Visszafordult és Hegymagasról hazautazott.

Immár egyedül kaptattam fel a hegyre, ahol még mindig akkora köd volt, hogy a kápolna és a barokkos pince is homályba veszett, pedig ott mentem el előttük. A nap igyekezett áttörni a köd falán, be-bekacsintott az erdőszéli fák között az ösvényre. 

Csak felfelé!

Mire a bazaltorgonákhoz értem, csatakos lett a hajam a ködszitálástól, a csúszós kövek pedig megint lassításra késztettek. Túrabotomnak hála, könnyebb volt lejutni a turistaházig, a botra támaszkodva, sziklákba kapaszkodva. A háznál egy épp felfelé induló csapattal biztosítottuk egymást, hogy felfelé és lefelé is csúszik minden, vigyázzunk magunkra!

Szerintem mindenkinek van fotója erről a lépcsőről, aki felmászott a bazaltorgonákhoz.

Vigyáztam. Annyira, hogy aránylag jó tempóval gyalogolva értem be aztán Tapolcára, ahol a malomtóban jól megnéztem a színes, kisebb-nagyobb halakat, a vasútállomás melletti kocsmánál pedig - bélyegzés után - megint ittam egy finom, tejszínhabos-mézes kapucsínót (volt már szerencsém hozzá korábbi túrán).

A tapolcai Malom-tónál

Ebéd után irány Lesenceistvánd, kifelé a városból, jó hosszú aszfaltos szakaszon, megint csak (ezúttal fekete) tehenek mellett. (Aranyos felirat fogadott a legelő kerítésén, amin arra figyelmeztetik a túrázót, hogy akassza vissza maga után a láncot a helyére. Visszaakasztottam.)

Izgalommentes utam volt a faluig, és arra már több kirándulóval is találkoztam. Erdő kevesebb volt ugyan, de ami akadt, az hozta az őszi formáját. A köd nagyjából felszállt, én pedig megálltam az útmenti, immár magántónál, hogy lássak egy kis vizet. Madár, sajnos, egy szál se volt rajta.

Lesenceistvánd felé

Végül félkettőkor értem a lesenceistvándi bélyegzőhöz. A teljesítést igazoló fotó után ebédszünetet tartottam a buszmegállóban, nyújtottam egy kicsit, hogy felfrissítsem az izmaimat.

És ha már olyan korán volt, meghosszabbítottam az utat Vállusig, hiszen egy korábbi kéktúra alkalmával onnan indultunk Keszthely felé - nem akartam volna ezért a kieső 7 kilométerért visszajönni.

Az egyetlen - becsapós - hegyet megmászva ködös kilátás nyílt délkeletre, Lesencefalu felé. Onnan szőlőskertek között ereszkedtem le, majd kellemes erdőben, tágas horhók között értem el a falu szélére, hogy aztán rajta átballagva, a nagyra nőtt bokor megbújó doboznál elhelyezzem az utolsó bélyegzőt az igazolólapon és a kéktúra füzetben is.

Az ott lent Lesencefalu

Vállusról busszal jutottam be Keszthelyre, ahonnan kényelmes, bár zsúfolt vonat hozott hazáig.

Örülök, hogy részese lehettem ennek a jubileumi túramozgalomnak, és valamennyi szervezőnek, tervezőnek köszönöm a munkáját! 

(Tőletek meg bocs a hosszú lére eresztett beszámolóért. További képek pedig itt vannak.)

A túra időpontja: 2022. 10. 21-10. 23.

2022. szeptember 22., csütörtök

Balaton IVV

Augusztus első vasárnapján a Balaton túlsó oldalán, a Balaton-felvidéken túráztunk. Alsóörsről indulva tettem meg 25 km-t, árnyas erdők,learatott mezők és napos ligetek között. A reggeli hűvös időt gyorsan felváltotta a tikkasztó nyári meleg, úgyhogy nem is fáztam sokáig.

A Csákány-hegyig ismerős volt az út, tavaly ősszel jártam arra utoljára, amikor a Balaton-felvidéki Kéken gyalogoltunk végig az egyesülettel. Csak most minden zöld volt – már, ahol volt zöld –, kevésbé volt párás a levegő, és Alsóörs végén a nyírfa nem őszi sárga volt, hanem nyári zöld. A Balatonra pedig szép, tiszta kilátás nyílt, nem nehezítette a gyönyörködést pára. Még a tihanyi apátság épületét is egész jól ki lehetett venni a hegytetőről.

Csákány-hegy után kövekkel borított úton értem le a hegy aljába, ahonnan könnyű utam volt a nosztori élményparkig, amely első ránézésre néptelennek látszott. Aztán, ahogy odaértem a bejárathoz, kerülgetnem kellett a parkoló autókat, hogy az országútra jussak. Az átkelés nem volt veszélytelen – elég nagy volt a forgalom –, de azért sikerült átszaladnom egy lassabban érkező autó előtt.

A zöld, majd a piros kereszt jelzésen könnyű utam volt, se komolyabb emelkedő, se érdekes látnivaló nem zavarta a szinte-mozgásos meditációt, amin a gyaloglás alatt átestem. Csak mentem, néztem ki a fejemből, kergettem a lepkéket – nagy nehezen sikerült lencsevégre kapnom pár szemes feketelepkét –, örültem a gyönyörű fáknak. Ez az állapot egészen a Veszprémfajsz előtti pihenőhelyig tartott, ahol pár percre behúzódtam az esőbeálló teteje alá, az árnyékba, és kifújtam magam.

Fekete szemeslepke

Onnan már nem volt messze a következő ellenőrzőpont, amit majdnem kihagytam, mert az úttól kicsit távolabb várta a turistahadat a sok finomsággal felszerelkezett pontőrség. Még jó, hogy rám fütyültek, így időben oda tudtam kanyarodni hozzájuk. A pecsét mellett kaptam egy kis cukorpótlót meg vidám beszélgetést is. Innen – az országúton való átkelés után – felfelé vitt az út, köveken kapaszkodtam felfelé, egészen a Kálvária-hegy tetejéig. Ez volt az egyetlen hely, ahol hosszabb ideig megálltam (a pihenőnél tényleg csak pár percet időztem korábban), és a csodás panorámában gyönyörködve fogyasztottam el zabszeletből és paradicsomból álló ebédemet (nem volt kedvem szendvicsezni, na).

Veszprémfajsz fölött

Ebéd után megnéztem a kálváriát és a három keresztet elölről-hátulról, meg a hegyeket messze távol, és a Veszprémfajsz szélén tett kanyarral hamarosan már a borókásban gyalogoltam a Király-kút felé.

Örültem az árnyas erdőnek, de kibírtam a széles, kopár, néhány fával tarkított réten át vezető szakaszt is. Végül is, nem volt 40 fok… A vízbázist jelző táblánál reménykedve kanyarodtam jobbra, és nem is csalódtam: újra zöldellő fák alatt vitt az út. Bánatomra, a Király-kútból egy csepp víz se csordogált, száraz, sekély medrén átkelve folytattam az utat a bélyegzés után délnek. (Valahol ott akadt ki megint az útrögzítés, csak pár tíz méter után vettem észre és kapcsolta vissza.) Arrafelé megszaporodtak a kirándulók, családok, baráti társaságok, bringások jöttek szembe és ballagtak előttem (jó, a bringások nem ballagtak. A csengőt viszont már rég feltalálták…).

Itt valamikor még folyt a víz...

Az ösvény a kiszáradt patak mellett futott, egészen addig, míg el nem érte a Lovasi-sédet, amiben volt víz! Nem sok, de azért biztatóan csörgedezett, az út mellett kókadozó bokrok ellentéteként. Már nem volt messze Lovas, melynek református templomát a másik oldaláról is megnézhettem, miközben elmentem mellette (és lefotóztam a különös kis piros autót előtte). Az út mellett, egy kerítésnél üldögélve társaimmal találkoztam (a rövidebb távon indultak), de nem maradtam ott velük a buszunkra várni, besétáltam Alsóörsre a napfényes aszfaltút szélén (meg a járdán, ahol volt). A falu fölött jól látszott a hegy tetején pompázó kilátó, ahová anno felmásztunk már.

A célban átvettem az emléklapot és a jelvényt, és hazainduláselőtt még elfogyasztottam egy jó hideg üdítőt a többiekkel a közeli kocsmában (vagy mi is az, szemben a sportcsarnokkal).

A szervezők mindent megtettek annak érdekében, hogy különösebb gond nélkül végig lehessen menni az útvonalon: a kritikus pontokon szalagozással jelölték, hogy merre van az arra, az ellenőrzőpontokon pedig frissítővel, jó szóval és mosollyalfogadtak mindenkit. Példaszerű szervezés, szép útvonal, teljesíthető táv és nehézség. Talán megyek jövőre is...

A túra időpontja: 2022. 08. 07.

Táv: 24,35 km, szint: 403 m

Teljesítési idő: 5 óra 19 perc

A fotóalbumot itt találod.