(Majdnem) három nap a Mecsekben

Az idei karácsonyt - aktív pihenési célzattal - Orfűn és környékén töltöttük. Csak semmi rohangálás, egész napos eszem-iszom, inkább kirándulás, kártyacsaták és lazulás! Még karácsonyfát sem állítottunk - minek, úgyse látjuk -, helyette fényfüzérből tűztünk jelképet a falra. (A képre kattintva megnézheted nagyban is.)

Huszonötödikén reggel útra keltünk Orfű felé, ahol várt minket egy kellemes, kényelmes, otthonos kis ház, begyújtott kályhával, hideg pezsgővel (amiből nem ittam egy kortyot se, ahogy szoktam).

Az első délutánt a Pécsi-tó körüljárásának szenteltük. Ragyogó napsütés, langyos idő, szikrázó víz - mi több kell még egy kellemes sétához?

Mi ugyan nem, de sokan sportolással töltötték a délutánt, futottak, mint a fáradt nyúl :)), pedig ehhez hasonló táblák biztattak mindenkit kitartásra a tó 6 km-nyi sétaútján:

A nap búcsújával a langymelegnek is istenhozzádot mondtunk, és behúzódtunk a házba kártyázni.

A péntek délelőtt a Nyugat-Mecsek hegyei-völgyei között talált minket. Összevissza vonulászó felhők, bújócskázó nap, szállingózó hó és szemerkélő eső kísérte mind a 10 kilométerünket. Mecsekrákoson áthaladva végigaraszoltunk a Cserhát-hegy oldalában, átsétáltunk Bános keleti végén, és a kerékpárútnak is titulált ösvényen értünk el Vágotpusztáig. Több helyen felütötte a fejét a stréber hunyor: meg se várva a januárt, már most virításnak indult. Vágotpuszta mellett pedig egy jobb sorsra érdemes fotel pihent az út szélén...

 Kiérdemesült tűzoltókocsi Bánoson

Vágotpuszta után elhagytuk a bringautat, és gyönyörű bükkössel szegett völgyoldalban gyalogoltunk tovább a Lóri-házig. Addigra abbamaradt a kevéske havazás és az azt követő eső is, de a nap még váratott magára. A Mecsek Házáig visszalévő szakaszon át kellett verekednünk magunkat néhány jól megtermett pocsolyán, de hát unalmas is lett volna a kirándulás, ha nem leszünk térdig sárosak...

Lóri-ház

A malommúzeumot zárva találtuk, a környezetét feldúlva - közműépítés folyik éppen ott, újabb uniós projekt. Reméljük, szép lesz! Majd megnézzük jövőre...

Az este fényét emelte a bakancsok tisztára sikálása és a sáros gatyák kilögybölése - persze ezt a nemes feladatot rám hagyták...

Dérrel, jéggel virradt ránk a szombat, s bár a hőmérő szerint meleg volt - szerintünk rég elromlott -, melegebben öltöztünk, mint előző nap. Célul a Balázs-hegy körbejárását tűztük ki - éppen megfelelő táv és nehézség volt egy hazaindulás előtti, utolsó kiránduláshoz. Előmelegedtünk a jól megrakott kályhánál, aztán útnak indultunk visszafelé, a malommúzeum mellett Orfű déli végébe, hogy nyugatnak kanyarodva átkeljünk a hegy másik oldalára.

A kék kereszt jelzést előttünk valószínűleg rég nem járta senki, mert alig tudtuk átverekedni magunkat az ösvényt benőtt bokrokon és indákon. Nagy nehezen, némi morgással kísérve azért sikerült, de a jó hangulatot kissé lelohasztotta a dolog.

Szerencsésen elértük a kék kör és a sárga kör jelzés találkozását, ahol egy kis töltekezés és fényképezkedés után északkeletnek kanyarodtunk, hogy felmásszunk a csúcsra, a kilátóhoz. A lombtalan fák között hamarosan kibukkant a tó, beazonosítottuk alattunk a két nappal korábban látott, közeli épületeket. Aztán a kidőlt fákkal tarkított szakasz után, kikerülve a használhatatlan hidat, végre felértünk a 320 méter magas hegy tetejére, majd a kilátó lépcsőit is megmászva gyönyörködhettünk a napsütötte panorámában. (Kivéve Barnust, aki inkább lent pihengetett a padon.)

Lefelé gyorsabb volt az út (vajon miért? ;) ), és nemsokára már az utolsó ebédet költöttük el a házban. Utána búcsút intettünk az Orgona vendégháznak, a falunak, a tavaknak, és Pécs érintésével hazakocsikáztunk. 

A pécsi Zsolnay Negyedben csak rövid látogatást tettünk, nem utolsó sorban azért, hogy végre találkozzunk rég látott, kedves Jutka barátnőmmel, és hogy felfedezzük magunknak a tavaly nyílt Elektronikus Modelljármű Játékparkot. Legközelebb előbb megyünk, hogy a kicsiknek több idejük legyen gyakorolni a távirányítást... :))

A gyerekek szerint jó volt ez a három nap, de legközelebb tényleg csak pihenjünk, ne gyalogoljunk ennyit...

Ki tudja, mit hoz az új év, mindenesetre minden kedves olvasómnak boldog, sikeres, egészségben, derűvel eltöltött új évet kívánok!

(További fotók ebben az albumban: Mecsek. Válaszd a diavetítést!)

Karácsony előtt

Hiányzik a hó. Főleg így, karácsony előtt. Nem kell nagy, hogy elsüllyedjünk benne, hogy takarítatlan utakon botorkáljunk célunk felé, hogy véget nem érő lapátolással teljenek az ünnepek. Csak amolyan emberbarát méret, hogy a gyerekek szánkózhassanak, hallgathassuk, ahogy a lábunk alatt ropog, hogy ragyogásával emelje az ünnep fényét. Már ha a nap is sütne mellette. Mert telhetetlenek vagyunk.
De a hónak se híre, se hamva. Majd az új évben, talán. Meg tavasszal, amikor már iparkodnak kifelé a sáfrányok, hóvirágok a föld alól, hogy kinyújtózhassanak az első meleg napsugarak alatt. Majd akkor leesik a hó, amit most hiányolok. 
De azért reménykedni szabad, ugye? Hogy még idén. Egy kicsit. Csak, mert végül is december van. Legalább néhány kósza pihét, hogy megüljenek itt-ott, mint anno ezen a kukatetőn...

Pilis-nyereg Retro

A megszokott túrázási időpontokhoz (szombat, vasárnap) képest, rendhagyó módon egy pénteki napon került sor az idei Pilis-nyereg teljesítménytúrára. Ha valakinek nem esne le, hogy miért retró: annak idején, az "átkosban" november 7-e ünnep volt, ezen a napon túrát szerveztek a Pilisben, és ekkor került sor a különböző turista jelvények, minősítések átadására is Pilis-nyeregnél. Ezt a szokást - érmek átadása, piros nyakkendő és pufajkás katonák nélkül - élesztette újjá Orbán Imre, aki egy személyben volt szervezője, lebonyolítója és a díjak (emléklap, kitűző) átadója is.
Három órányi autózás után - alig várva, hogy kinyújtóztathassuk a lábunkat- érkeztünk meg Piliscsévre, ahonnan indulva nekivágtunk a 22 km-es túrának. A lábaink nyújtóztatására volt alkalmunk bőven, hiszen a tüdőtágító hegymenetek után lábnyújtóztató - és térdpróbáló - lejtmenetek következtek. A kapott itiner segítségével könnyen navigáltunk a távon, ahol pedig nem volt felfestett turistajelzés, sikkes rózsaszín festékcsíkok és -nyilak mutatták, merre tovább. Mire felértünk a Fekete-kőhöz, a tegnapra rendelt 828 méternyi szintemelkedés felének már a nyakára is hágtunk.

Gyönyörű, sárga és vörös levelű fák között, a friss avar és a föld illatát tovasuhintó enyhe - néhol kissé erősebb - szélben jártuk végig az útvonalat. Látnivalók is akadtak jócskán - más teljesítménytúrákhoz képest -: megnéztük Klastrompusztán a volt pálos kolostor romjait, a Fekete-követ követő ellenőrzőpontnál elidőztünk a Mária-pad és a gyönyörű tölgyfa mellett, és a Klastrom-kút közelében található ciszterci kolostor tető alá rejtett maradványait is megszemléltük. 

Ezután Pilisszentkeresztet érintve, a Kálvária mellett délnyugati irányba kanyarodva felmásztunk a Magas-hegyre, ahonnan szép, bár párás kilátás nyílt Pilisszántóra. Rövid pihenőt tartottunk a Mészégető kútjánál, elnézegettük a felhők közül épp kibukkanó nap megvilágította tájat, aztán egy újabb meredek legyűrése után nekivágtunk egy hosszú és unalmas szakasznak. Széles, köves úton tettünk meg mintegy négy kilométert Kopanyicáig, gondolatban azért imádkozva, hogy bárcsak odaérnénk már - az erdő szépségén kívül más nem vigasztalt e szakasz eseménytelenségéért. De a végére az általam hiányolt madarak is előkerültek - egész úton alig hallatszott madárdal, itt végre megszólalt egy pár az ágak közt.

Kopanyicától leereszkedtünk a Piliscsév fölötti pincesorhoz, ahol kritikusan szemrevételeztük az újonnan épített és a régről maradt pincéket. Nálunk a régiek voltak a nyerők.

Egy kopasz dombot elhagyva végre beértünk a célba, és a piliscsévi templom alatt átvettük jutalmunkat. Nem rohantunk, egy-egy húzósabb szakaszt ráérős séta követett, sokszor megálltunk fotózni, nézelődni, enni, így aztán ki is használtuk a lazára hagyott teljesítési időt: hat óra alatt voltunk képesek megtenni a távot - ami érzésünk szerint valamivel több volt, mint 22 km...

Jó volt visszatérni a Pilisbe, nem panaszkodhattunk az időjárásra, a szervezésre sem (pontőrök nem voltak, a startlapon megadott kérdésekre kellett válaszolni). Talán néhány év múlva ismét visszatérünk...

(Album a képekkel itt látható.)

Vadállat

A cicák aranyosak. A cicák kedvesek. Jófejek. Dorombolással gyógyítanak. Hízelgősek. És úgy tudnak nézni! (Hullik a szőrük, összekarmolnak mindent, játszanak az édes kis egerekkel, letörik a gyíkok farkát, ha nincsenek ivartalanítva, bebüdösítenek mindent - de ezekről nem szokás beszélni, ugye.)

Mindemellett a cicák vadállatok. Azt hisszük, hogy megszelídíthetjük őket, úgy élnek, ahogy szeretnénk, jönnek-mennek, ahogy mi engedjük nekik - egy frászt! A macskák azt csinálnak, amit akarnak. Csak úgy tesznek, mintha. Mintha a kedvünkben akarnának járni. Na ja, a legtöbb kaját mégiscsak tőlünk szerzik be!

Hogy mennyire vadállatok még most is, akkor jön rá az ember, amikor szemtanúja egy macskatámadásnak. Mint tegnap, amikor a tulajdon két szememmel láttam, ahogy Murci levadászott egy cinkét. Hirtelen ott volt, elkapta és már el is tűnt vele a bokor alatt. A technikája kifinomult, mondhatni: felugrott, a hátsó lábaival dobbantott a karón (ezen ül a madáretető kb. másfél méter magasságban), közben tett egy félfordulatot a cinege felé, a szájával elkapta és leugrott. Tovább tartott mindezt leírni, mint amennyi időbe tellett...
Aztán már hiába szaladtunk ki, hogy csúnya macska, hagyd békén! A szegény kis madárnak már mindegy volt. 

Nevelhetetlen. Ha a kis herceg egy macskával találkozott volna össze, nem egy rókával, sose születik meg a megszelídíthetős, közhellyé vált mondat...

Vissza a múltba

Ködös reggelre ébredtünk tegnap, azonban mire a készülődéssel végeztünk, levergődtünk a buszmegállóba, a köd felszállt - ahogy mi is az egyik buszra, amely a többi szennai iskolással Regölybe vitt minket.
Némi kalamajka után - az a fránya óra, meg az emlékezet, ugye -, kis késéssel, de végre elhagytuk Kaposvárt, és bő másfél óra múlva megérkeztünk a Regöly melletti, Újszkítiának elnevezett skanzenbe. Rövid úton megismerkedtünk Tibóval, a kutyával, aki végigkísért minket egész nap, és aki nagy hozzáértéssel terelte el az utunkba akadt lovat.
A hűvösre fordult időben - felhőből volt sok, napfényből eleinte semmi - végighallgattuk vendéglátónk bevezető szavait és a "miheztartást", majd kis csoportokban megnézhettük az első házat, mely egy kis tó partján épült fel. Míg a többiek szemlélődtek, az élelmes kíváncsiak kipróbáltak egy ottfelejtett vágóeszközt és felvágtak némi gyújtóst...
Miután minden megvizsgáltunk, amit lehetett - és a pöffeteg gombát is majd' halálra püfölték -, kis testgyakorlás után továbbindultunk. A területet kerítésekkel szabdalták kisebb részekre, s mivel ezeken nincs kapu, kénytelenek voltunk átmászni rajtuk-alattuk, kinek mi volt kényelmesebb.

Az egykori homokbánya mára szépen kizöldült, házigazdánk és gazdasszonyunk kitartó munkájának és az általuk elültetett fáknak, bokroknak köszönhetően. Szabadon legelésznek itt a lovak, bóklásznak a kutyák, és vannak kecskék is, akikkel viszont nem találkoztunk. Minden zugból ránk vetette üres szemét egy-egy koponya, hogy - bár csak látogatók voltunk - megvédjen a rontástól, bajtól, ki tudja, mitől. A "falu" ugyanúgy körül van kerítve, mint az állatok - éppen azért, hogy amazok ne tehessenek kárt emezekben...

A kissé szorosan épült házak mindegyike egy-egy kort reprezentált - kaptunk is történetükből ízelítőt mindegyiknél, mielőtt bementünk volna, hogy - ismét csak kisebb csoportokban, hiszen ezek mérete nem tette lehetővé a tömeges felfedezést - a szemünket legeltethessük régi korok (többnyire másolatban látható) használati tárgyain, és elképzelhessük, hogyan is élhettek ott emberek villany és internet nélkül...

Edények, csiszolt és pattintott kőeszközök

Vaskori házbelső

Akadt viszont két olyan ház is, amelybe teljes létszámban befértünk - a jégkorszakot idéző jurta, és szkíta mintára készült társa, melyekben rögtönzött történelemórán vettünk részt amellett, hogy közelebbről is megnézhettünk egy-egy használati tárgyat a bőrök lekaparására szolgáló kőeszköztől a halbőrből készült pajzsig.

Időközben a nap is kisütött, kellemesen melengetve a kissé késői ebédhez letelepedett társaságot, aztán - míg arra vártunk, hogy "kinyisson" az ólomöntő műhely - jutott idő egy kis pacisimire és a szemek környező dombokon való pihentetésére is.

És végre elérkezett az izgalmas pillanat - láthattuk, hogyan készül hagyományos eszközökkel a csat az öv végére, és a balta (csak úgy). Izzott a szén, szuszogott a fújtató, olvadt a fém, és már nem csak a nap melegített. Néhány perccel később pedig ott feküdt előttünk a kész mű, mely egy kis tisztogatás után megmutatta a mintáját is (a leeső bronzdarabokért pedig kisebb harc indult a jelenlévők között).

Ezután a csapat két részre oszlott - a lányok (többnyire) behúzódtak a kézműves kunyhóba gyöngyöt fűzni, ékszert készíteni, a fiúk pedig kipróbálhatták magukat íjászatban. Akadtak, akik vissza-visszatértek a nagy malom(?)kő mellé, hogy élesítsék még egy kicsit az otthagyott kődarabokat.

Mire eljött a búcsúzás ideje, a nap ismét elbújt, mi pedig átbújtunk a kerítéseken, hogy egy utolsót szippantva (ha csak átvitt értelemben is) a régi korok levegőjéből, elköszönjünk Viktortól és párjától, visszaszálljunk a XXI. század termelte buszba és eliramodjunk hazafelé.

Ami nem jelentette azt, hogy ne lett volna időnk még megállni egy kis fagyizásra-sütizésre Tamásiban, hogy végül - igaz, másfél órás késéssel - megérkezzünk szép Somogyba, annak is Szenna (meg Kaposvár és Szerdahely) nevű településére. 

Az ujjaimban még érzem a házak érdes falát, orromban a széna illata, szememben látnivalómorzsák - lehet, hogy visszamegyek...

(Az albumért, ha még nézelődni akarsz, ide kattints.)

Papi Pipa - idén is

A tavalyi túráról készült bejegyzésnek mintegy folytatásaként megemlékezem az idei Papi Pipa 30 teljesítménytúráról is - mondhatni, a Papi Pipa krónikáját írom...

Gyurinak köszönhetően idén is négy keréken gurulva érkeztünk meg a starthoz, amely idén Ibafán volt, a Pipamúzeum mellett. Ha nem is ragyogott a nap, de jó időnek ígérkezett, és reméltük, hogy a sok eső után már kellőképpen kiszáradt a talaj, és nem kell nyakig összesároznunk magunkat a jó kis agyagos-homokos talajon.
A szokásos papírkitöltögetés és a hozzájárulás lerovása után nem tétováztunk, nekivágtunk az aznapra rendelt-vállalt 30 kilométernek. 

Ibafát egy hangulatos horhóson - természetesen felfelé kaptatva - hagytuk el, hogy egészen a Kisibafa helyén várakozó első ellenőrzőpontig ballagjunk. (Nem terveztünk gyors tempót, hiszen a 30-as távra 9 óra szintidőt adtak.) Ezt elhagyva hamarosan beértünk az erdőbe, ahol megkezdődött gombakergető ámokfutásunk. A sok esőnek köszönhetően az erdő alja telis-tele volt mindenféle gombával, melyeknek persze, a felét se ismertük - még a hozzám képest szakértőnek számító Zoli sporttárs sem tudott mindig biztosat mondani a kérdéses alany "kilétéről".

Goricán, a harmadik ellenőrzőpontnál mosolygós pontőr hölgyek és termetes almák fogadtak minket - és egy falu, ami még él, de úgy tűnik, nem sokáig. Hiába a kellemes környezet, a szép táj, a felújított házak, bizony, sok enyészetnek átadott épületet is láttunk.

A falut elhagyva jól kijárt, széles úton gyalogoltunk egészen Kánig. Az út melletti major gazdái birtokba vették a közeli földeket, legelőket, és igazán jólesett látni, hogy van még, aki vállalja, hogy ezen az "isten háta mögötti" területen gazdálkodásra adja a fejét: marhákat, birkákat tart, növényeket telepít és termeszt.
Kán Gorica testvére lehetne a történetét és jelenkori állapotát tekintve. Láttuk, hogy próbálkoznak a felélesztésével, de hiába a sok szép, felújított ház, alig láttunk mozgást, és az optimistán kialakított lovarda is becsukta kapuit. Csak az ott maradt kíváncsi lovak jöttek elő, amint elhaladtunk a harangláb mellett...

Kánt egy alig járt, nedves talajú ösvényen hagytuk el, hogy megkezdjük a kapaszkodást a Zselic legmagasabb pontja, Hollófészek felé. Természetesen itt volt egy ellenőrzőpont, ahol frissítésként dianás cukorkával kínálták a fáradt túrázót - hogy ne essen le a vércukor- és energiaszintünk...

Hamarosan elértük a Fekete István Emlékösvényt, melyet a Mecsekerdő Zrt. alakított ki az író emlékének adózva. Ezen értük el a következő két ellenőrzőpontot, az Éger-kútnál és Felsőkövesdnél. (Az éger-kúti vidám fiúk saját gyártmányú sörét még emlegettük néhány kilométeren keresztül...) Az Ödön-forrást kettesben kerestük meg Gyurival, aztán csóváltuk a fejünket egy kicsit - szegény forrásból alig csordogált a víz, meglehetősen elhagyatottnak tűnt. A mohával belepett tűzrakóhely tanúbizonysága szerint nem járnak már arra túl sokan...

A nagymátéi ellenőrzőpontnál sajnos, arra már nem volt idő, hogy kicsit körülnézzünk az arborétumban, de aki teheti, látogasson el ebbe a jól karbantartott, hangulatos kis gazdaságba és pihenőhelyre.

Innen már célegyenesben voltunk Ibafa felé, és ha netán nem tudtuk volna, melyik utat válasszuk, eligazított az egyik a sok útjelző közül, mely végigkísérte a túra teljes útvonalát.

(Csak halkan jegyzem meg, hogy a SEFAG területén is elkelne néhány hasonló oszlop az elágazásoknál...)

Végül, majdnem kihasználva mind a kilenc órát, legyűrve 710 m szintemelkedést, beértünk Ibafára, hogy átvegyük a megérdemelt kitűzőket és zsíros kenyeret. A rendező egyesület idén is kitett magáért, nem volt olyan ellenőrzőpont, ahol ne buzdították volna valamivel a túrázót - akár kedves szóról, akár vízről, akár csokiról volt szó. Soha rosszabban szervezett túrát, kedvezőtlenebb időt! (Néha még a nap is kisütött, hogy a késő nyári időből ne csak a fülledtséget "élvezhessük".)

(Fotóalbum: Papi Pipa 30, 2014)

Túrátlanul

Hihetetlen, mennyi eső esik mostanában! Kimossa a földet a növények alól, eláztatja a mezőket, magával viszi a lelkekből a napfényt. És tönkreteszi a túraútvonalakat. Talán csak a vaddisznók örülnek ennyi víznek, prímán lehet dagonyázni benne.

Ahogy elnézem, ezen a hétvégén se megyek semerre túrázni...

Esti tempó hazafelé

A zselici csillagos eget nehéz felhők takarják, mikor hazafelé indulok torna után. Gyalog - busz nincs ilyenkor, különben is, mi az a négy kilométer?
   Sárgán pislogó lámpasor alatt tempózok végig az út szélén, udvariasan lejjebb húzódva, amikor több, mint ötvennel elhúz mellettem egy szemből érkező, esti dévaj autós. Egy kanyar balra, egy még balrább, feljebb egyre, a dombra, na még néhány száz méter, és már el is érem a város szélét, elfogynak a villanyoszlopok, lejjebb ereszkednek a felhők. Elő a zseblámpával, lóbálom magam mellett a lépteim ritmusára, félkörívben, előre-hátra.
   Szinte gurulok lefelé, nézem a sötét háttérből kibontakozó, még sötétebb fákat. Az út széli házaknál alszanak a kutyák, még csak rám se mordulnak, amint elhaladok a csendes kertek mellett. Előpihennek az éjszakai kutyacsetre.
   Csak száguldok lefelé, kissé behúzott hassal, enyhén előredőlve, ahogy tanították, hogy megkönnyítsem a gyaloglást (és védjem a gerincemet). Trapp, trapp, placcs - ráléptem egy meztelencsigára, fúj! Ezek mindenhol ott vannak...
   A kanyarban egészen az út szélén megyek, ha ennél is szélebbre húzódom, már az árkot mélyítem. A kis domb eltakarja a kilátást, de szerencsére a fülem olyan éles, mint a sas szeme - akár bármit köszörülhetnék rajta -, előbb hallom, hogy jön valaki, mint ahogy meglátom. Gyanakodva odébb húzza a sofőr a kormányt, ahogy elkerül - hátha esti duhaj vagyok, és kizuhanok elé az útra...
   Végre elérem a falutáblát, de a zseblámpát csak akkor kapcsolom le, amikor átvágok a járdára. Már csak negyedóra és otthon vagyok.
   Nézem az árnyékomat a betonon, ahogy előbukkan a hátam mögül, egyre nagyobb, egyre hosszabb, egyre karcsúbb lesz, ahogy a mögöttem égő lámpa megvilágít. Ni, szinte már nádszálkisasszony vagyok!
Az eget eltakarja a mesterséges fény, inkább lefelé nézek, kerülgetem a járda gödreit, hallgatom a faágak között csalinkázó szél hangját. Hol erősebb, hol halkabb - lesz még eső az éjjel!
   A kihalt falu közepén váratlanul bennszülöttekkel találkozom - a késői buszt várják, kezdődik az éjszakai műszak a teszkóban vagy máshol. Jóestétezünk, elvágtázok az árva gólyafészek alatt, a - pont a kanyarban - vaksi lámpaoszlop mellett, és legurulok az utolsó lejtőn hazafelé. A szél patakillatot suhint felém, és hamarosan át is kelek a megduzzadt, sárgává koszosodott kis folyam felett.
   A kocsmában ég a villany, előtte kisebb autósor, benn férfiak gyűrűje az asztalok körül. Tán a helyi polgárőrök (vannak még nálunk polgárőrök?) vagy a horgászegylet tart gyűlést...
   Utolsó lendülettel nekiszaladok a dombnak, lábam meg-megcsúszik a sárban - ja kérem, mi errefelé nem tejben-vajban, hanem sárban-porban fürdünk...
   És végre hazaérek, s csak a saját kutyám ugat meg. Utoljára kócol össze a szél, miközben beengedem magam a kapun és ráköszönök a macskára. Lehúzom a sarat a cipőm talpáról, és beoldalgok a házba. A felhős ég, a zörgő szél és a macska kint marad.
   Megjöttem.

Nosztalgia

Annak idején, amikor még dúlt az úttörő mozgalom, és nyaranta a gyerekek nem a fészbúk és a szkájp előtt töltötték az idejüket, hanem kirándulni jártak, mi is végiggyalogoltuk a Somogy-Zselic vándortábort – konkrétan 1980-ban. 

Mivel a Zselic tájait amúgy is sokat jártuk – nem csoda, hisz nyugati szélén laktunk –, nem volt ismeretlen előttünk sem a gyertyános-völgyi, sem a kuckó-saroki állomás. Aki a legfrissebb Zselic térképen keresgéli ez utóbbi helyet, sajnos, nem fogja megtalálni. Rejtélyes okokból már nem tüntették fel az előző kiadáson sem, de bejelöltem a magamén, és most közkinccsé is teszem:

 A Görgényi vadászházat jelölő kis négyzet környékét hívták Kuckó-saroknak, ahol egy kisebbecske úttörőtábor üzemelt néhány faházzal és sátorozási lehetőséggel. Az erdőszéli tisztáson működött a tábori konyha, ahol – szerencsére – a főzést nem az úttörők végezték, hanem tanáraink és a konyhás nénik áldozatos munkája nyomán került paprikás krumpli a korgó gyomrokba.

Ez volt az a tisztás, ahol egy esti tábortűz mellett – emlékeim szerint – először lépett a közönség elé Tip és Top, a két bohóc – Szilvi barátnőm és én. A szövegre már nem emlékszem, csak a sötét háttér előtt lobogó lángok rémlenek fel a múlt ködéből, és a nevetés, ami műsorunkat kísérte. (Ó, csakis a jelenben élő ifjúság! Hogy nem gondoltam arra, hogy ezeket a szövegeket meg kellene őrizni?!) Akkor kezdődött a két bohóc „karrierje”, aminek állomásait Ki mit tud?-os fellépések, az osztálynak és a kisdobosoknak előadott tréfák jelentették…

S hogy mi volt még olyan izgalmas és emlékezetes Kuckó-sarokban? Például az éjszakai őrség, ami alól nem lehetett kibújni – és aki nem akarta, hogy gyávának higgyék, az meg se próbálta… Óránkénti váltásban álltuk az őrt, párosával, a sátrak között, a sötét erdőben, hallgattuk a feltámadó szélben hajladozó fák nyikorgását, a levelek suttogását, és próbáltunk nem kísértethistóriákat mesélni egymásnak.

S hogy miért is jutottak eszembe pont most ezek az emlékek? Mert a padláson megtaláltam egykori rajnaplónkat – az is volt, bizony! –, amit lelkiismeretes rajtitkárhoz illőn eltettem annak idején. Az 1979-80-as év krónikájában pedig ráakadtam a nyári tábor néhány soros, lényegre törő ismertetésére:

„A nyáron az osztály – pár gyerek kivételével – vándortáborban volt. A tábort Kaposváron kezdtük el, ahol 2 napot töltöttünk, mint mindenhol. Majd Gyertyános-völgyben, Kuckó-sarokban, a barcsi Május 1. parkerdőben és végül Darányban voltunk. A tábor végén mindenki kapott 2 jelvényt. Olyanokat, mint ezek:”

(Nem tudom, mi volt a másik jelvény, az egyik biztos a Somogy-Zselic vt. jelvénye. Íme:)

Vándortábort már nem rendeznek a Zselicben, amennyire én tudom. Azért Gyertyánosban (és máshol is) fogadnak turistákat, akár gyerekek, akár felnőttek. Csak ajánlani tudom mindenkinek! 

Fekete harkály tanösvény

Tegnap, egy váratlanul érkezett meghívásnak engedve, végigsétáltuk a címben jelzett tanösvényt. Már volt róla szó néhány évvel ezelőtt, hogy elvisszük oda a gyerkőcöket, de valahogy elmaradt. Ezért is örültem Erika telefonjának, és csatlakoztunk kis csapatához Töröcskén. 

Már a faluban feltűnt a jel a villanyoszlopokon, mely az ösvény kiindulópontját jelezte, így véletlenül se tévedhettünk volna el. A fekete harkály árnyképe vezetett végig a körtúrán, no meg két szakember, Pintér András és Tölgyesi Mária a DDNP képviseletében. 

Mielőtt nekivágtunk volna a ránk váró néhány kilométernek, András ismertette meg velünk dióhéjban az erdőgazdálkodást, megtanultuk, mi a különbség a bükk és az éger levele között, aztán Erika olvasta fel a tanösvényhez tartozó játékos kérdőív kérdéseit. Merthogy a nemzeti park honlapján ilyet is lehet találni - a versenyszellemű kirándulók beküldhetik a válaszokat, és ha szerencséjük van, még jutalomban is részesülnek érte. 

A tanösvényre a nyugati ágat választva tértünk rá, meg-megálltunk a feladatokat, érdekességeket kínáló állomásokon. A fajtaismeretet megkönnyítendő, némelyik fára felfestették a "monogramját", amit a gyerekek nagyon ügyesen ki is találtak. Így például ráhibáztak, hogy a "B" a bükköt, a "Cs" a csert, az "MJ" pedig a mezei juhart jelöli.

Mivel a csapat életkora meglehetősen vegyes volt, nem meglepő, hogy a kisebb gyerekek nagyobb érdeklődést mutattak az elérhető állatvilág, mint a hallott információk iránt. Okoztak pár nehéz percet az úton felgyülemlett pocsolyákban élő békáknak, és lelkesen gyűjtötték a gombákat is, amelyeket aztán - egy kis gombaismertető pihenő során - András be is mutatott nekik.

A szép, napsütéses, meleg időben a békák mellett a figyelmes kiránduló mindenféle virággal, rovarral is megismerkedhetett - már, ha észrevette a séta során. Mint például ezt a fényes hátú rózsabogarat:

A magaslesen tett látogatás után rákanyarodtunk az ösvény keleti ágára. Ez a szakasz is tartogatott érdekességeket: egy kis, bekerített területet, ahol háborítatlanul nőhet fű, fa, virág, ívben meghajló, majd ég felé törő karcsú fákat; madárodúkat, melyek hamarosan talán a névadó fekete harkály költőhelyeivé válnak; romantikus fahidakat, hogy kényelmesen lábalhassunk át a vizesebb területek fölött. És további kérdéseket, melyekre a választ a nem csak néző, de látó és figyelmesen hallgató gyerekek ügyesen meg is találták.

Nagyjából két óra múlva visszaértünk a kiindulópontra. Egy utolsó kérdezz-felelek után búcsút intettünk vezetőinknek, és besétáltunk a faluba, a játszótér mellé, ahol a kisbusz és sofőrje várta a gyereksereget.

Tartalmas, szép két óra volt, és bár harkályt nem láttunk, minden esélye megvan, hogy néhány éven belül velük is találkozhat majd az ide látogató, természetszerető kiránduló.

(A fotóalbum itt nézegethető: Albumom [válaszd a diavetítés funkciót!])