Évzáró séta

Hacsak nem szánjuk el magunkat holnap is egy sétára, akkor a mai volt az idén az utolsó, természetbe kimenős délutánunk.

Az apropót az szolgáltatta, hogy anno nyertünk egy családi belépőt a Zselici Csillagparkba, amit valahogy nem sikerült felhasználnunk. Eddig. A mai volt az utolsó nap, amikor csoportokat fogadtak a Parkban, nosza, be a kocsiba, és irány Kardosfa!
De mivel korán indultunk, az előadás pedig csak félháromkor kezdődött, tovább autóztunk a ropolyi tóhoz. Nem jártunk itt régen, még nem is láttuk az információs pont mellé kiépített pihenőhelyet, a tavat. Gyönyörűen sütött a nap, és a hideg szél ellenére is érdemes volt kiszállni a kocsiból, és körbejárni a csillogó vizet, ellőni egy-egy fotót, melegíttetni a hátunkat a nappal. 
Az északi parton, a víz szélén helyes kis gomba formájú asztalok és ülőkék várják a fáradt vándort, a patakon stabil hídon lehet átkelni. Gondoltak a horgászokra is: masszív stégek szegélyezik a tavat körben, itt-ott elárvult csónak pihen a víz szélén.

A nyugati oldalon sétálva még jeget is találtunk: az árnyékban jéghártya képződött a vízen, megakasztva annak sodrását, érdekes látványt nyújtva. A tó szélén rügyezik a nyír (vagy nyár - folyton összekeverem), csodás színben pompázó virágát muszáj volt megörökíteni:

Az út felőli oldalon jobban ért bennünket a szél, nem is időztünk ott sokat. Szemben rendíthetetlenül álltak a fák, vöröses színű ágaik a tó fölé hajoltak. Mi pedig vetettünk egy utolsó pillantást a tóra, és visszaültünk az autóba, hogy meg se álljunk a Csillagparkig.

De mivel még mindig volt időnk kezdésig, felmásztunk a kilátóba, amit legutóbbi látogatásunk alkalmával zárva találtunk. Az építmény belülről is érdekes látványt nyújt, mint a mellékelt kép mutatja:

Fentről, 25 méteres magasságból pedig messzire elláttunk: alattunk hevert a bemutatóépület és a csillagkép-játszótér, északra fordulva a helyenként kivágott erdők húzódtak, keleten pedig a kardosfai vadászház épületét is láthattuk.

Körbetekertük magunkat a kilátó tengelyén, és bőven időben értünk le ahhoz, hogy felmelegedjünk az épületben, mielőtt megkezdődik a program.

Kis csoportunk - melynek tagja volt a város első embere és felesége is - először a kupolába mászott fel, hogy András előadása után megnézzük a Napot, megkeressük a füstszerű napkitöréseket (bocs: protuberanciákat) a felszínén. Egészen más ilyesmit az embernek a saját szemével látnia, mint fényképen! Pedig láttam már sokszor, de a látcsövön át más az élmény...

Ezt követően a kint felállított távcsövön át is megszemléltük ragyogó napunkat, fehérben, napfoltlesben. Láttunk is egy kisebb csoportot, északnyugati irányban - ahogy András mondta: tizenegy óránál :) - : kis szigetek a nagy fehér óceánban.

Visszatérve az épületbe, elmerültünk a meteorok és meteoritok világában, megcsodáltuk a vasmeteorit-metszetek widmanstätten-mintázatát (hű, de nehéz szó ez!), majd beültünk a planetáriumba, ahol először dr. Kolláth Zoltán rég látott, megunhatatlan kisfilmjét néztük meg először, utána pedig egy hosszabb filmet a fényszennyezésről, csillagokról a Scilla "űrhajó" fedélzetéről.

Igazán informatív és szórakoztató majdnem-két óra volt, ezer köszönet érte Maczó Andrásnak! Ezúton is boldog új évet kívánok a Csillagpark minden dolgozójának, és remélem, találkozunk jövőre is!

(További képekért ide kattints!)

Fel a hegyre! - Ság-hegy

A "Fel a hegyre!" túrasorozat mai darabjának a Kemenesalja közepén található Ság-hegyet jelölték ki a szervezők. Mivel sem a terep, sem a táv nem ígérkezett túlságosan nehéznek, úgy gondoltuk, karácsony utáni levezetőnek (a sok szénhidrát után) éppen jó lesz. Ragyogó napsütésben ültünk autóba és indultunk neki a majd' 140 km-es útnak.
A köddel Kiskorpádon találkoztunk össze, és nem is hagyott el bennünket egész nap. Hiába reménykedtünk, hogy később jobb lesz, kisüt a nap és a köd felszáll - esze ágában se volt. Így aztán a fotók homályosak lettek, a kilátás egyenlő a nullával, az idő hideg maradt - de a jókedvünk töretlen!
Tíz óra körül értünk Celldömölkre, ahol a Vulkán Park látogatóközpontja mellett parkoltunk le, és indultunk neki a hegynek. Méghozzá szó szerint, mert az aszfalt út 19 százalékos emelkedésével rögtön megdolgoztatta a hosszú ülésben elgémberedett lábainkat. Le is tértünk róla, amint megláttuk az útról leágazó gyalogösvényt, és az ezen kialakított lépcsőn másztunk fel a hegyet körbekerülő sárga jelzést követve.

Az egykor osztályozóként működő épület mellett folytatódott a lépcsők sora, majd néhány méternyi vízszintes haladás után ismét a kiépített kaptatón mentünk tovább, míg el nem értük a múzeum épületét. Itt elidőztünk egy kicsit, "kiolvastuk" a kőzetminták mellé állított információs könyvet - melynek vaslapokkal biztosítottak időállóságot -, és tovább követve a sárga háromszög jelzést, felmásztunk a csúcsra.

Talán mondanom sem kell, napsütésnek nyoma sem volt, az egész hegytető ködbe burkolózott. Kilátni lehetett ugyan, de látni semmit. Se a környező tájat, se - később - a kráter mélyét, se a bányászattal lecsupaszított hegyoldalt. Még a trianoni emlékkereszt is beleszürkült a tájba. Azért próbálkoztunk: mivel meglehetősen sokan gyűltek össze az emléklap-osztó asztal és a forralt boros bogrács körül, továbbmentünk az első ösvényen, amit találtunk. Megkerültük a néhány méterrel fölénk magasodó csúcsot, és elindultunk körbejárni a kráter peremét.
No, ez az, ami nem sikerült. A keskeny ösvény először vizes bozótosba fulladt, majd, miután átverekedtük magunkat a vendégmarasztaló ágakon, zsákutcába jutottunk. Kénytelenek voltunk a kökénnyel szegélyezett útról visszafordulni.
Inkább leereszkedtünk egy szinttel lejjebb, a szőlőskertek fölé, és egy szépen karbantartott, széles ösvényen kerültük meg a hegyet, először a sárga kereszt, majd a sárga sáv jelzésen ballagva. Nem sokáig tartott ez sem, letérve róla, az egykori vulkán kráterébe jutottunk, ahol az ösvényt további ismertetőtáblák szegélyezték. Kedvencem a placcsanásokat és lávacafatokat részletező lávatavas tábla lett. Érdemes elolvasni a szövegét (nagyítsd fel a képet)!

A kráterben kisebb tömeg jött szembe, akikkel együtt törpéknek látszottunk az ég felé törő, megmaradt sziklafalak alatt. Egy tágasabb, füves térségre kiérve, ha nem lett volna köd, megnézhettük volna a bányaműveléssel lepusztított hegyoldalt, mely a lábunk előtt tátongott. De mivel továbbra sem láttunk semmit, egy romantikus kőlépcsőt megmászva indultunk vissza a hegytetőre.

Hogy egy kis izgalmat is csempésszünk a napba, az előzőleg megismert feljáró helyett toronyiránt kapaszkodtunk vissza az ellenőrzőponthoz, zergéknek való, sziklás, alig járt, útnak nem is nevezhető járaton.
Pihenésképpen befizettük a "nevezési díjat", átvettük az érte járó emléklapot és csokit, és megadtuk a címet, amire a kitűzőt küldik majd - a szervezők nem számítottak ekkora, lelkes tömegre, és mire mi sorra kerültünk, elfogytak a kitűzők...
Ebédszünet, a körülöttünk somfordáló bernáthegyi kis falatokkal való megkínálása, és a forralt borból való mintavétel után visszasétáltunk kiindulópontunkra, a parkolóhoz. De mielőtt beszálltunk volna az autóba, végigjártuk a látogatóközpont összes szintjét, interaktív és inaktív táblákat bámulva, űrutazást téve a Marsra és az Ióra (remek kis szimulátorral), gejzírt és földrengést imitálva. 
Ezután már nem maradt más hátra, mint hazajönni, és megfogadni, hogy ide is visszajövünk egy melegebb évszak napfényesebb napján, hogy lássunk is valamit...

(További képekért kattints ide.)

Bécs bevétele

Van, hogy az ember a túrázós szombatot kirándulásos-sétálós szombatra cseréli - főleg, ha érdeklődésre számot tartó túra nincs a környéken. Meg egyébként is, a családi programok ideje van, így karácsony táján.
Ezért aztán - amolyan családi karácsonyi ajándékként - tegnap hajnalban, amikor más rendes ember a másik oldalára fordul a jó meleg paplan alatt, mi egy nagy, fehér buszba szálltunk fel, hogy néhány órányi utazás után Bécsben szálljunk le róla.
No de a dolog nem kezdődött simán, és úgy tűnt, a kezdet előre jelezte a további eseményeket is... Történt ugyanis, hogy a hajnali félötös névsorolvasásnál két utastárs hiányzott - ők ötre tervezték az indulást. Gyors telefon, negyedóra várakozás, és már meg is érkeztek. Idegenvezetőnk jóindulatúan csak kicsit dorgálta meg őket, és sajnálkozását fejezte ki azok miatt, akik Marcaliban, Kéthelyen és Keszthelyen vártak minket a hajnali hidegben...

Mire Sopron közelébe értünk, a köd felszállt, és végre mást is láttunk a közeli fehérségen kívül. Például a határállomást, aminek a nevén kívül semmi más nem utalt a funkciójára - úgy mentünk át rajta, mint kés a vajon. Már csak néhány kilométer, és be is értünk Ausztria fővárosába. 
Tömeg volt. A busz csak addig állhatott a Természettudományi Múzeum előtt, míg lekászálódtunk róla, aztán mennie kellett, hogy mások állhassanak a helyére. Mi pedig Kati, az idegenvezetőnk vezényletével útra kelhettünk, hogy felfedezzük magunknak az adventi díszbe öltözött belvárost (miután az alkolholt fogyasztók koccintottak a Kati által hozott pálinkával). Hogy ne tévesszük szem elől vezetőnket, egy szolidan lila esernyőt tartott a feje fölé (jobb lett volna, ha V. tartja azt az ernyőt, Katiról nem mondható, hogy kosárlabdázó termet lenne).
A kört a déli irányban elterülő Hofburg irányában kezdtük, elsétáltunk a Mária Teréziát és "imádóit" ábrázoló szobor mellett, mely a két nagy múzeum között kapott helyet (Természettudományi és Szépművészeti), és megszemlélve a Hofburg bejáratát (Burgtor), elkanyarodtunk a kertje felé, a díszesre festett, kovácsoltvas kerítés mellett. 

Schmetterlin-ház, Hofburg

Nem rohantunk, mondhatni, hogy nekünk, túrázáshoz szokott népeknek kicsit lassú is volt a tempó, amivel végiglötyögtük a Pálmaház előtt vivő, Operaház felé kanyarodó, majd onnan a Kärntner utcára kanyarodó sétát. De hát nem siettünk sehová, bőven volt időnk, hogy végighallgassuk a nevezetességekről.Katitól kapott tájékoztatót. Már amikor hallottuk - a rengeteg ember közötti zajban néha bizony elszállt a szó...

Néha kicsit lemaradtunk, hogy fényképezhessünk, olyasmit is megnézzünk, ami nem tartozott a nevezetességek közé, de tetszett: egy-egy érdekes falfestést, szép házat. Mire a Szent István katedrálishoz értünk - ami még mindig nem fért bele a képbe fotózáskor -, annyira megszaporodtak a turistacsoportok, hogy igencsak oda kellett figyelnünk, milyen színű esernyő után is kell mennünk... (Bár akadtak ott másféle "karmesteri pálcák" is: flakon, zászlócska, székláb (?), kinek mi jutott eszébe. Hallottunk körülöttünk olasz, angol és talán cseh szót is, de a legtöbb csoport magyarul beszélt...)

Malteserkirche

A Szent Péter templomtól kisebb zökkenővel tudtunk csak továbbindulni - utastársunk ki tudja, milyen megfontolásból, elkóborolt és nem talált vissza hozzánk. Telefon, mentőexpedíció, és már meg is érkezett - kis családunk addig, kihasználva a plusz időt, kényelmesen megnézte a Kohlmarkt üzleteit, díszítményeit, aztán csatlakoztunk az időközben megékezett csoporthoz, hogy együtt érjük el a teret, ahol ismét a Hofburg nézett velünk szembe (Michaelerplatz).

Egerek láncra verve (Fru kedvencei)

Innen már csak egy ugrás volt a Városháza, amit a Népkerten át, Sisi kedvenc, télre betakart rózsái mellett elsétálva értünk el (no meg a Theseus templom másolatát is jól megnézve, amit a népszerű királyné építtetett a kertbe).

A Városházánál van az egyik adventi vásár a sok közül, rengeteg emberrel, messze szagló puncsokkal, kézműves termékekkel - a bóvli szigorúan kitiltva! Éppen csak körbejártuk, benéztünk az épületbe is, ahol kisebb-nagyobb gyerekeknek tartottak foglalkozást a sütéstől a festegetésig. Aztán mentünk is vissza a múzeumhoz, hogy felszálljunk a buszra, és megközelítsük a délutáni program helyszínét, a schönbrunni kastélyt.
De nem eszik olyan forrón a kását - főleg, ha a kása lemarad az eseményről: valaki megint elveszett. A megkeresése olyan jól sikerült - ideges telefonok, ideges útitársak, zaklatott idegenvezető, a sofőrről már nem is beszélve -, hogy aztán a mentőcsapatnak is nyoma veszett rövid időre. Szerencsére azért mindenki megker(g)ült, és bár majd' félórás késéssel, de elindulhattunk a kastély felé.

Kati aggodalmának - hogy nem kapunk jegyet a bebocsátásra - hála a jó sorsunknak, nem volt alapja, csatlakozhattunk a bejáratnál várakozók tömegéhez, és részt vehettünk az ún. Grand Tour-on, és a kis, mobiltelefonra emlékeztető magnót bizergálva (audio-idegenvezető), saját tempónkban nézhettük meg a szebbnél szebb termeket. Nekem legjobban Sisi kék szobája és a japán lakk táblákkal borított szoba tetszett, és csak azt sajnáltam, hogy az ablakok mindenhol be voltak zárva spalettával (biztos biztonsági okokból). Fényképezni bent nem lehetett, emlékezetünkbe vésve vihettük csak magunkkal a látványt.
Az egyetlen képet, amit bent kattintottam el, már a túra végén, az utolsó képcsőfordulóban készítettem, és az udvaron felállított adventi vásár felé irányult.

Merthogy a kastély előtti téren, gyönyörű, sudár, égőkkel díszített fenyő aljában is várta az érdeklődőket egy vásár. Kézművesekkel, enni-innivalóval, karácsonyi dalokat előadó énekkarral. A köd egyre lejjebb ereszkedett, leginkább csak a hangulatvilágítás és a néhány lámpa mutatta az utat az emberi labirintusban, mely a kis házak (bódéknak nem nevezném őket) előtt-között alakult ki. 
Szó se róla, volt ott minden, mi szem-szájnak ingere, és nagyjából meg is maradt ingernek - az árakat nem magyar pénztárcához szabták. A szépen faragott figurák, képek, a törékeny karácsonyfadíszek, a míves kerámiák, illatos gyertyák és sok minden más megmaradt látvány-emléknek. Amit mégis hazahoztunk, a papírmasé gömb és csillag két magyar fiatal terméke - mert ki más árulna ott is, ha nem magyarok (többek között)... (És hazahoztuk a bögréket is, amikből a meleg italt ittuk, ha már egyszer a kastélyt kopírozták az oldalára.)

Csak egészen kicsit csúsztunk a hazafelé indulással - valaki megint nem tudta, hányat mutat az órája -, és a belvárost kihagyva, a "kertek alatt" hagytuk el Bécset.

A két technikai megállóval tarkított, ködbe vesző hazaútnak tizenegykor lett vége, amikor begurultunk az OBI elé, és búcsút vettünk egymástól, kellemes ünnepeket kívánva idegenvezetőnek, útitársnak egyaránt.

A kisebb zökkenők ellenére is élveztük a kirándulást, a csípős idő és a tömeg sem akadályozott meg bennünket abban, hogy jól érezzük magunkat. Csak azt sajnáltuk, hogy nem láthattuk a belváros ünnepi fényeit, hiszen sötétedés után már nem jártunk arra. Legközelebb azért egy kevéssé zsúfolt időszakban látogatunk el Bécsbe, amikor több az őslakos, mint a turista... (És amikor lesz időm megkeresni azt a bizonyos teaboltot...)

(Képekért ide kattints.)

Mert Advent van...

...és sehol egy túra, mindig valami más a program. Addig is a kedvenc - és idei egyetlen valamirevaló - fotóm a fénybe öltözött városról:

Óbányától Óbányáig

Mindössze 2 (kettő!) fokot mutatott tegnap reggel a hőmérő, amikor felcihelődtünk, hogy elautózzunk a Mecsekbe. (De azt legalább pluszban.) A többségre a Mecseki Zöldtúra utolsó szakasza várt, rám egy újabb - vannak még hiányok, amiket pótolnom kell, mielőtt benyújtom az igazolófüzetet az illetékeseknek...

A hűvös időt hol kisebb, hol nagyobb köd tetőzte, hol többet, hol kevesebbet engedve látni a zselici tájból. Szerencsére a nap aktívan kivette a részét a ködoszlatásból, és mire Mecseknádasdra értünk, igazán verőfényes, kora tavaszi időjárás kerekedett (ja, hogy ősz van?).

A köd mögött süt a nap

A gyaloglást Óbányán, a szétnézést Mecseknádasdon kezdtük meg - nem hagyhattuk ki a szépen felújított kápolnát és a régi, színes sírokkal teli temetőt. Mert bár a Zöldtúrának itt van a vége, a mi gyalogtúránkét nem ide terveztük.

A régi fal maradványai

A patakvölgyi, romantikus autóutat Óbánya keleti végén hagytuk magunk mögött, amikor a falu végén létesített parkolóban állítottuk le a kocsikat. Korán volt még, rajtunk kívül csak néhány virgonc gyerkőc és szülője téblábolt a falu kihalt fő utcáján. Nem siettünk - az egész nap előttünk állt, hogy végigjárjuk a betervezett kb. 20 km-t. Ráérősen csodáltuk az új ruhába öltöztetett házakat, a falu fölé hajló, színesedő hegyoldalt, fényképeztünk és mélyeket szippantottunk  friss levegőből - egészen addig, míg az erdő alji ösvényen felénk nem szállt egy előttünk sétáló kiránduló cigarettafüstje...

A Zöldtúrát rendhagyó módon a kék jelzést követve kezdtük. A pisztrángos tavak mellett elhaladva értünk be az Óbányai-völgybe, ahol az Üvegesek útját kísérő ismertetőtáblákról bővíthettük tudásunkat az üvegességről, az erdei életről. A kék sáv jelzést ennek az útnak a sárgára festett, szalagra hasonlító jelzése kísérte egészen Kisújbányáig.
De mielőtt odaértünk volna, még eltöprengtünk azon, ki is volt dr. Péceli Endre, akinek síremléke egy klasszikus kőkereszt lábánál áll az ösvény mellett, alaposan megnéztük, csöpög-e a Csepegő szikla, és keresztül-kasul fényképeztük a Ferde-vízesést. (A helyzetet színesítette a szemből jövő túrázók tacskója, ami lelkesen megugatott minket - pedig senki se akarta bántani...)
Számomra leginkább mégis maga az erdő jelentette a legnagyobb csodálni valót - a sárguló lombok, a záporként szitáló levelek, a fel-felharsanó pintynóta, és a szüntelenül csacsogó patak. A reggeli hideg levegőt - a kezem majd' lefagyott - fokozatosan felváltotta a kellemes langymeleg, és a mély völgybe betört néha a napfény. 

Óbányai-völgy

Kisújbányára érve végre többhöz is jutottunk belőle - az elszórtan álló házak között, a patakon átkacskaringózva közeledtünk a falucska középpontja felé. Mielőtt odaértünk volna, körbejártuk az út mellett kiállított járgányt, Marika emlékeiből pedig azt is megtudtuk, hogyan használták annak idején - mert az erről szóló táblát elfakította a nap - ideje lenne fényállóra cserélni...

A korai ebédszünet alatt közelebbről megnéztük Nepomuki Szent János fából faragott, hídkorláton álló szobrát, egy kőoszlopa zárt üvegharangot, mindenféle faragott szobrokat, és felmásztunk a meredek dombon álló kápolnához is - ez a túra a kápolnákról és a temetőkről is szólt...

Nepomuki Szent János

Mivel túravezetőnk szerint az útvonal nyújtotta szintkülönbség aránylag kevés kalória elégetését tette lehetővé - ugye, Zoli? -, útvonalunkról letérve ismét megmásztuk a Cigány-hegyet, csak most a déli oldalról. A tetőn felcsimpaszkodtam az alaposan megdézsmált kökénybokrok tetejére, és nassoltam az érett gyümölcsből (aztán ittam és ittam). A kilátóról ugyanaz a gyönyörű táj tárult a szemünk elé, ami néhány héttel korábban, csak éppen színesebb kivitelben. 

Elhagytuk a kéket, és a sárga sáv jelzésre letérve fordultunk délnek, hogy hamarosan becsatlakozzunk a zöld jelzéssel jelölt ösvénybe. Az addig tartó másfél kilométert hangoskodó tehenek és mélyen hallgató sírok tették emlékezetessé - előbbieket megmosolyogtuk, az utóbbiak között bóklászva elcsendesedtünk mi is. 

A Hárs-tetőt elérve keletnek fordultunk, és a Skóciai Szent Margit úttal karöltve haladó zöldön gyalogoltunk egészen az Ötös úti kunyhóig - hol felfelé, hol lefelé, mintegy erdei hullámvasúton utazva. Meg-megálltunk, hogy bevárjuk egymást: Editet, aki a gombákkal ismerkedett, a fotósokat, akik folyton találtak valami kattintani valót. A kunyhónál tényleg öt út találkozik össze, a tisztássá szélesedő kereszteződésben jól karbantartott kis házikó áll, előtte tűzrakóhellyel, padokkal. Kínálta magát a hely egy kis pihenőre. 

Innen kellemes ösvény vitt tovább a hegytetőn Réka-várig, ahová kis emelkedőn felmászva jutottunk fel. A hajdani várat a sánc maradványai és egy darab kőfal jelzi, no meg a tábla. Azt, hogy hogyan is nézhetett ki fénykorában, a hegy lábánál elhelyezett tábláról tudtuk meg később, egy hosszú, szerencsére csak kissé csúszós lejtőt magunk mögött hagyva.
És már ott is voltunk az autóút szélén, a Skóciai Szent Margit emlékére emelt kereszt alatt, folyton jövő-menő gyalogos, biciklis és autós turisták között. Az út túlsó oldalán megpihenve gyűjtöttünk erőt az utolsó két kilométerre, és itt készült el a szokásos csoportkép is - egyszerre két, vadul villogó önkioldós géppel...

Mire negyed négy körül Óbányára értünk, a bevezető útszakaszt sormintaként autók szegélyezték mindkét oldalról, és a parkolóban alig akadt üres hely - a szép időt sokan kihasználták és túráztak a környező hegyekben. De nekünk aznapra véget ért a kirándulás, csak a pecsétszerzés volt vissza, amelyhez Mecseknádasdra kellett visszamennünk - másfelé amúgy se tudtunk volna -, hogy az útszéli vendéglő falán lévő dobozból magunkhoz vegyünk néhányat a piros túrás nyalókákból. Innen aztán ki erre, ki arra gurult tovább, kellemes utat és jó pihenést kívánva egymásnak.

(Újra csak köszönet Zolinak a szervezésért!)

(A szokásos albumért ide kattints.)

Újra a Mecseki Zöldön

Nem voltunk restek, és kihasználtuk a verőfényesnek ígérkező októberi vasárnapot - elautóztunk Magyaregregyre, hogy újabb szakaszt gyűrjünk le a Mecseki Zöldtúrából.
Egészen a Vár-völgyig autóztunk - tömegközlekedéssel nehézkes lett volna odajutni -, ahonnan már nem volt messze Máré vára. Oda gyalog jutottunk fel, kellemes kaptatón - hogy a tüdőnk és az izmaink is felébredjenek az órányi üldögélés után. A várat csak kívülről nézhettük meg, lelakatolt kapu állta utunkat a lépcső tetején - talán nincs, aki üzemeltesse. Pedig szép helyen van, igazán romantikus, ahogy a falak előbukkannak a fák közül a dombtetőn.

Miután kigyönyörködtük magunkat, visszaballagtunk az úton a sárga kereszt jelzésig, és bevettük magunkat az erdőbe. Hűvös volt még, elkelt a kabát, bár kissé kimelegedtünk, mire a húzós emelkedő tetején elértük célunkat, a zöld sáv jelzést. A bekerített csemetés mellett megmosolyogtuk a ki tudja, mióta ott árválkodó - de még rendszámmal rendelkező! - járgányt, bevártuk a csapat hátramaradt tagjait, és immár lankásabb ösvényen mentünk tovább.

Hamarosan délnek kanyarodtunk, és egy hídon átkelve, újabb hegyecskét megmászva értünk el a Betyár-tanyáig, ahol a zöldtúra bélyegzőhelye volt. Bizony, csak a helye, mert se bélyegzőt, se nyalókát nem találtunk az erre a célra kifüggesztett dobozban. Kénytelenek voltunk - a nem túl szerencsés fényviszonyok ellenére - fényképet készíteni, hogy majd ezzel igazoljuk ottjártunkat.
Rövid pihenő és tízórai szünet után meglátogattuk a közelben feltárt üveghuta maradványait. A földben megbújó téglaépítmények mellett felépített modellt jól körbe csodálkoztuk, addig a geoládák megszállottjai elmentek, hogy megkeressék a közelben jelzett zsákmányt.

Innen galád módon nem a zöld sáv jelzésen mentünk tovább, hanem visszafordultunk, hogy nemsokára rákanyarodjunk a kék sávra, és azon gyalogolva másszuk meg a Cigány-hegyet. A zöld további szakaszát a következő túrán fogjuk felderíteni.

A Cigány-hegyen kellemes, meleg idő, ragyogó napfény, kökény- és húsossom-bokrok fogadtak minket (sajnos még se a kökény, se a som nem érett meg). Miután alaposan megkritizáltuk a kilátót - láttunk már szebbet is -, felmásztunk a fémlépcsőn, hogy a körülöttünk lévő hegyeket is megcsodálhassuk. Zoli is legyőzte tériszonyát, és még arra is hajlandó volt, hogy pózoljon nekünk a tetőn.

A távolban a tévétorony

Mire lekászálódtunk a kilátóból, népes csapat érkezett a hegy lábánál fekvő Kisújbányáról, és tüzet rakva befészkelték magukat a pihenőhelyre. Részben a füst elől menekülve összeszedelőzködtünk, és elindultunk északnak, vissza a parkolóhoz, ahol az autókat hagytuk - úgy hat kilométernyire. Sajnos azonban, a lemaradó hölgytársak szem elől tévesztettek minket, minek következtében hiába vártuk őket az északi oldalon, a hegy alatt - ők a déli lejtőt célozták meg. Miután gyanítani kezdtük, hogy homok került a gépezetbe, visszamásztam a hegyre és a másik oldalon szerencsésen egymásra találtunk. Ezután a célig vezető út szinte sétagalopp volt - lefelé, kényelmesen, jól jelzett ösvényen - amely a piros sáv jelzést viselte magán -, nézelődve. A Vár-völgyön húzódik végig a geológiai tanösvény, információs táblákkal, lényegre szorítkozó szöveggel és illusztrációkkal. Ha lett volna megfelelő felszerelésünk hozzá - meg engedélyünk -, szívesen keresgéltem volna ammoniteszeket a mészkőfalban...

No persze nem ebben...

A kocsiig vezető aszfaltozott utat szívesen kicseréltem volna jó puha erdei talajra, de azzal kellett beérnünk, ami a talpunk alá került. Az utunkat kísérő patak mellett közelebbről megnéztünk még egy-két forrást, rácsodálkoztunk az úton megbújó kis kígyóra - rézsikló? kuszma? -, kerülgettük a szembejövő bicikliseket, lehúzódtunk az autók elől - sokakat kicsalogatott a jó idő a még zöldellő erdőbe. Került elénk korán lehullott, sárguló levél is, út mellett elnyílóban lévő őszi kikerics, burkából kiszabadult vadgesztenye. Két hét múlva már a sárga, a vörös és a barna lesz az úr azon a tájon, ahol ez a vasárnap még a vénasszonyok nyarával ajándékozott meg bennünket.

Túravezetőnk mérése szerint 17,6 km-t tettünk meg - szinte észre se vettük -, mire a félig zöld kör bezárult. Ismét köszönöm Zolinak a túravezetést, aki lázasan, rosszulléttel küszködve, rendületlenül jött velünk ahelyett, hogy otthon kúrálta volna a megfázását. Remélem, a jó hegyi levegő meggyógyította.

(Fotóalbumért ide kattints.)

"Jó szerencsét!" Bányász Emléktúra, Komló

A Mecsek közel van, a Mecsek szép, a Mecsekben mindig van valamilyen túra - hát megyünk, amikor csak tehetjük. Tegnap ráadásul rendhagyó alkalom kínálkozott a túrára - a mecseki bányászat emléknapja után (mely egy héttel korábban volt) ismét megrendezték a címben jelzett emléktúrát. Összeszokott kis csapatunk autóba ugrott és hamarosan csatlakoztunk Komlón a kilenckor indult vezetett túrához.
(A vezetett túra értelemszerűen azt jelenti, hogy az ember kap egy vezetőt, aki végigkalauzolja az útvonalon, esetleg még fel is világosít erről-arról. Mi is kaptunk két fiatalt, Attilát és a párját, akik után-előtt poroszkálva végigjártuk a környék bányászati emlékhelyeit.)

A komlói könyvtár melletti kis zöldterületen meghallgattunk egy velős, mindenre kiterjedő előadást a mecseki bányászat életre hívójáról, Engel Adolfról, elhelyeztük a szobor mellett a korábban magunkhoz vett egy-egy szál virágot, és kényelmes tempóban nekivágtunk a bányászkalapács jelzéssel ellátott útnak.

A következő állomást alig néhány száz méter múlva értük el: egy bolt mögött, az út alatt látható az egykori Kossuth-altáró bejárata, emléktáblával. Előtte kimerítő tájékoztatást kaptunk a bányászat alapjairól, a mecseki bányák kialakításáról, működéséről egy hajdani bányásztól, akinek a nevét (szégyen-gyalázat) nem jegyeztem meg...

A szokásos fotózkodás után továbbindultunk a következő ellenőrzőpont felé. Végigmentünk a kisváros szélén, el a Városháza és az iskola mellett, aztán a templom mögött, egy kis lépcsőmászás után nemsokára beértünk az erdőbe. Végre erdei talajt éreztem a lábam alatt, tüdőmet pedig egy kis hegymászással edzettem, míg megpillantottunk magunk előtt egy széles rétet, majdnem-közepén méretes kövekből készült emlékművel - a Kossuth légakna helyén jártunk. Miután pecsételtünk és elolvastuk a kihelyezett tájékoztatót, meghallgattuk Kovács Árpi bácsi, a nyolcvanéves egykori teleplakó emlékeit a bányász időszakról. Az öregúr utánunk kapaszkodott fel a hegyre, fittyet hányva a melegre, és kedélyesen elcsevegett velünk a Kossuth-akna mellett töltött gyerekkoráról. Szívesen hallgattuk volna még, de várt ránk a többi akna, és időhöz voltunk kötve - mégiscsak teljesítménytúrán voltunk, ha kényelmesen is...

A Kossuth-akna mellett elhaladva hamarosan aszfalt útra értünk, és ezen gyalogoltunk egészen a Béta-aknáig. A napfényes időben igencsak jólesett a feltámadó szellő, mely enyhítette a hirtelen visszatért nyárias meleget. A Béta-aknánál egy emlékkövet találtunk meg - a többit nem is nagyon kerestük -, és végre szét is nézhettünk kicsit. Keletre ott magasodott a Hármas-hegy, egyik csúcsán egy meteorológiai állomás fénylő gömbjével.

A Béta-aknától erdei úton mentünk tovább, kis kitérőt téve a Köves-tető oldalában, hogy megnézhessük az egyetlen működő, külszíni fejtésű andezitbánya teraszait.

Egy kellemes lejtőn leereszkedve érkeztünk meg a Macskalik fedőnevű völgybe, átkeltünk a Kaszárnya-patakon, és - hogy ne legyen hiányérzetünk - felmásztunk a völgy másik oldalára, ahonnan laza sétával közelítettük meg Gesztenyést, és fölötte Zobák-aknát.
Mit ne mondjak, elszomorító látvány a szebb napokat látott, jól kiépített telep lerobbant, széthordott, elhagyatott épületeivel. Persze, itt is pecsételtünk, meghallgattuk a pontőr hölgyek felvilágosítását a bánya történetéről, nem hagytuk ki a Zobák-akna emlékére vésett követ sem.

A bányát egy kis szakaszon ugyanazon az úton hagytuk el, amelyen megközelítettük, és hamarosan - elhagyva az országutat és benézve a kőbánya kapuján - felmásztunk a közeli Glanzer-tárnához (mások szerint Gamler-tárna). Míg mindenki lebélyegeztette a rajtlapját és lefényképezte, amit akart, kicsit kifújtuk magunkat, és már mentünk is tovább, mert várt még ránk a két legrégebbi bánya, az Anna-akna és az Adolf-tárna.
Ez utóbbit kis nehézség árán tudtuk megközelíteni - egy telep területén áll, ahová csak a gondnok szíves közreműködésével - értsd: jó sok csengetés után kinyitotta a kaput - sikerült bejutunk. A tárna helyét kőfal jelzi, rajta az elmaradhatatlan tábla, mellette egy csille, amely jó díszletnek bizonyult egy csoportképhez...

Az Anna-akna területe szintén le van zárva - bár a vállalkozó szelleműeket ez nem zavarja -, oda nem tudtunk bemenni.

A hátralévő szakaszt ismét aszfalton tettük meg. A csapat szétszakadozott, megritkult, mire elértük a célt, a Komló fölött magasodó Bányász emlékparkot, ahol a balesetekben, robbanásokban elhunyt bányászok tiszteletére és emlékére állított fal mellett vártak minket a rendezők utolsó pecséttel, kitűzővel és zsírosdeszkával.

Szép időben, tanulságos útvonalon végiggyalogolt túra volt, jól jelzett úttal (bár egy-egy kritikusabb helyen elkelt volna még jelzés), kedves rendezőkkel, akik mindent megtettek azért, hogy a túrázó ne szenvedjen hiányt - az emlékezés cseppecskéi és a kedves mosoly mellé ásványvizet, almát, cukrot, csokit osztogattak mindenkinek.

Visszavárnak jövőre is, addig pedig mindenkinek jó szerencsét!

Túratáv: 16,9 km, szint: 360 m

Fotóalbum: ide kattints!

Séta a Csillagparkban

Tegnap - ismét egyesületi szervezésben - elgurultunk a végre megnyílt csillagdához, hogy bejárjuk a Zselicbe vezető ösvényt, melyet mindenféle tanító célzatú felépítmény szegélyez.
A nap már megkezdte horizont alá vezető útját az égen, mire a csillagdához értünk, de a levegő még forró volt. Szerencsére langyos szellő fújdogált körülöttünk, minek köszönhetően nem kozmáltunk oda már az első kilométeren. 

Az információs pontok közül a hármast értük el legelőször, mely az egykori Márcadópusztának   állít emléket. Megpróbáltuk kitalálni, hogyan hozható összefüggésbe a három hullámos deszkadomb a tarvágással, de nem jutottunk meggyőző eredményre...

A megfővéstől az út következő szakaszán semmi sem védett meg - az egykori erdei út helyén kiszélesített, kopár falú, durva kővel leszórt járat vezet be az erdőbe. A fák messze, a fal tetején bólogattak, sehol egy árnyat adó bokor, szemet pihentető aljnövényzet.

A dombtetőn lévő eligazító táblánál kifújtuk magunkat, majd egyik irányt sem választva, egyenesen haladtunk tovább. Nem messzire onnan találtuk meg a következő - kettes számú - infopontot, amely nekem a leginkább tetszett. Ez az enyezdi erdő nevét viseli, melyben helyet kapott, és a csillagos égboltot igyekszik láthatóvá tenni fényes nappal.

Az épület belsejében, a kupolába fúrt lyukaknak köszönhetően, elácsoroghattunk a csillagképek alatt, melyeket éjszaka láthattunk volna. 

Hamarosan ismét kereszteződéshez értünk, ahol - újabb eligazító tábla hiányában - az árnyasabb utat választottunk, mely az erdészeti műútra vezetett. Jelzőtáblát itt sem találtunk, így hát - ráérünk-alapon - délnek gyalogoltunk tovább egy kiszélesített, poros, unalmas úton. Mentünk, mentünk, mint a mesében, és rá kellett jönnünk, hogy jobban járunk, ha visszafordulunk, mert előbb-utóbb Kishárságyon találjuk magunkat. 
Az egyhangúságot csak az út szélén viruló lizinkák és a szégyenlősen elbújó szamócák enyhítették - az előbbieket lefényképeztük, az utóbbit megettük...

Visszaérve a műúthoz, tartottunk egy rövid pihenőt. A közelben állt egy, az úton több helyen is elhelyezett táblák közül, mely a szemetelés kerülésére szólítja fel az arra járót. Valószínűleg azt, aki az erdőben akarja lerakni a szemetet, nem fogja jobb belátásra bírni, a turista pedig örülne, ha legalább ezen táblák mellett lenne egy kuka...

Egy kisrókával való hirtelen találkozó után, a korábban érintett elágazóban továbbsétálva értünk el a csárdahelyi ponthoz. A vesszőből, fából épített hangulatos házikó jó móka a bújócskázni szerető gyerekeknek, és ízelítőt nyújt a népi építészetet tanulmányozni akaróknak.

Innen ugyanazon az úton mentünk vissza a csillagvizsgálóhoz, amelyiken jöttünk. Sötétedni kezdett az erdő, felébredtek a szúnyogok, és aludni tértek a szünet nélkül zenélő kabócák. A csillagda még zárva volt, a kilátóba nem lehetett felmászni - máris karbantartják -, így kénytelenek voltunk egy kis időt a kardosfai hotelben eltölteni némi frissítő társaságában...

Népes közönség gyűlt össze az épületnél, mire visszaértünk - nem mi voltunk az egyetlen csoport, akik a kilences bemutatóra szerettek volna bejutni. Azért így is elfértünk a kupolában, ahol Maczó András tartott bemutatót, vethettünk egy-egy pillantást a Vénuszra és a Jupiterre is. A ház mellett, a kilátóterasznak becézett felépítményen pedig - Mosoni László és segítője társaságában - két kisebb távcsövön keresztül tehettük meg ugyanezt. A felkelő Szaturnusz látványa maga mögé utasította két bolygótársát - de ezen nincs mit csodálkozni. Azok a gyűrűk mindent visznek!

A hűvösödő éjszakában még egy utolsó pillantást vettünk a csillagokra, aztán autóba szálltunk. Legközelebb talán egy nappali programot célzunk meg, és remélem, a kilátóra is fel tudunk majd mászni végre, hogy szemügyre vehessük a Zselic lankáit épp úgy, mint a csillagda körül, farönkökből formázott csillagképeket.

(Szolgálati jelentés: a kezelő Sefagtól örömmel vennénk több útjelző táblát, esőbeállót, padot. Élvezetesebb lett volna az egész séta, ha az erdőben alakítanak ki hozzá útvonalat ahelyett, hogy letarolják a fél környéket. Egy körútnak pedig valószínűleg sokan örülnének velünk együtt. Az út kiszélesítésével az autóforgalom is megnőtt, nemcsak személyautóval, hanem busszal is találkoztunk a 2. infópont magasságában...)

A fotóalbumot ide kattintva nézheted meg: Albumom.

Mecsekpölöskétől Orfűig

Immár másfél hete, hogy ismét a nyakunkba vettük az erdőt, és végigjártuk a Mecseki Zöldtúra Mecsekpölöskétől Orfűig húzódó szakaszát. Hogy ne lepje a feledés homálya - és hogy teljes legyen majd a sorozat -, megemlékezem róla néhány szóban.

Mivel túránk kiindulópontja kissé távolabb esik a főútvonalaktól, két busszal tudtuk megközelíteni. Mivel ragyogó napsütéshez és egyre melegedő kora reggelhez volt szerencsénk, nem esett nehezünkre néhány percet várakozni Hertelenden a csatlakozásra.

Pölöskén - egy kis készletfrissítés után - jó alaposan megnéztük a falu egyetlen látnivalóját, az iskolát és a lábánál heverő romokat, melyek valaha egy kolostor falát alkották. Amint tovább haladtunk a faluban, meggyőződhettünk róla, hogy ezek a falak azóta átköltöztek más épületekbe...

  

Az első nagyobb emelkedő az Úr-hegyre vezetett, ahonnan remek kilátás nyílt a Mecsek nyugati lejtőire. Ahogy kényelmes tempóban poroszkáltunk Komló felé, az erdőszélen még - gyanúm szerint - fülemülét is hallhattunk énekelni. (Már, ha jól tippeltem a fejem fölött fuvolázó madárka kilétére.)

A dombtető 304 méteres magasából ráláttunk Komlóra, jobbra szürke, elhanyagolt toronyházak, balra az felhagyott bányák tárnái tartottak számot a figyelmünkre.

A körtvélyesi kőkeresztnél fotózkodási pihenőt tartottunk, majd délnek fordultunk a zöld jelzést követve, hogy egy kis hegymászás után beérjünk Sikonda tavai mellé. 

Az odafelé vezető ösvény mellett - merthogy tanösvényre kanyarodtunk - helyes kis felvilágosító táblák mutatták be az erdő életét, növényeit, tücskeit-bogarait. Hátha nem ismeri őket mindenki...

Korai tízóraink elfogyasztása céljából hosszabb pihenőt tartottunk az ifjúsági tábor és a gyönyörűen karbantartott, sima vizű tó mellett. A vízen molnárkák korcsolyáztak, a járda mellett fekete nadálytő nyílott, a parkolóban pedig gyűlni kezdtek a gyerekeket és a hozzájuk tartozó bringákat szállító autók.

Pihenőnk végeztével a közeli hotelben sikerült lepecsételtetni az igazolólapot, majd felfelé törve, aztán kellemes domboldalon araszolva mentünk tovább. A Csík-gödör túlsó felén kíváncsi lovakba botlottunk, akik ugyan karám mögé voltak zárva, de kénytelenek voltunk közelebbről is megismerkedni velük, tekintve, hogy a turistaút a kerítésen belül folytatódott...

Az országút után átvágtunk a megye nevét viselő patakon is - mi volt előbb: a Baranya-patak vagy Baranya megye? -, és hamarosan már a Vágotpuszta felé vezető, mintegy két-két és fél kilométeres, emelkedőkkel és lejtőkkel vegyes szakaszon jártunk. 

Termékeny szakasz volt: egymást taposták a méhfüvek, találkoztam salamonpecséttel és tarka lednekkel, gyöngykölessel és réti kakukkszegfűvel is. Ahogy Gabi mondta, többet voltam virágok mellett guggolva, mint ácsorogva...

Vágotpuszta előtt, egy csendes erdőben tettünk kitérőt a régi sírkövekkel teli temetőbe, ahol még a XIX. század végéről származó síremléket is találtunk. A feliratok között ugyanúgy előfordult egyszerű, magyar nyelvű megemlékezés, mint díszes, gót betűs német szöveg. Hol lehetnek és vannak-e ezeknek az embereknek a leszármazottai? Van-e még, aki emlékszik rájuk?...  

Vágotpuszta apró település, kevés házzal, egy szépen karbantartott harangtoronnyal, és egy kerekes kúttal, amit használatba is vettünk. Aki akart, kortyolgathatott pusztai vizet az ebédje mellé. (Vajon miért a lányok húzták a vizet, míg a fiúk csak álltak és szurkoltak?)

Az ebédszünet után úgyszólván lecsorogtunk Orfűre. A bicikliútnak is jelölt szakaszon hol szakadék mellett, hol összeszűkült ösvényen vezetett az út. Csak egyszer álltunk meg hosszabb pihenőre - a Lóri-háznál, ahol a patakparton szirmukat hullajtva kókadoztak az elnyílóban lévő medvehagymák.

Orfű szélén, a Mecsek Háza után tettünk egy kis kitérőt, hogy megnézhessük a Vízfő-forrást és a barlang bejáratát. Ezután már csak a buszmegálló várt ránk, amit immár ismerősként üdvözültünk, hiszen előző túránk is ott végződött. 

A Zöldtúra következő szakaszán északnak fordulunk majd, hogy megnézzük magunknak a Mecsek ritkábban látogatott tájait is. (És újra köszönet a kigondolásért és túravezetésért Zolinak!)

(A szokásos fotóalbum a szokásos helyen.)

Pécs és Orfű között a zöldön

A Mecseki Zöldtúra útvonala ezen a vasárnapon is csak ránk várt. Na jó, arra a néhány tucat kirándulóra is, akikkel útközben találkoztunk - mert hogy ne találkoztunk volna, amikor májusi meleggel kényeztetett minket ez a bolondos április! 
Bár reggel, amikor leszálltunk a buszról Pécsen, még hűvös szellő lopakodott a kabátunk alá, de mire nekivágtunk az Éger-völgynek, és főleg, mire felértünk a kilátóhoz, a nap is kisütött és a cipzárt is lehúztuk a kabátunkon.
Az útvonalnak ez a szakasza - ahogy felkészült túravezetőnk az orrunkra kötötte - vörös homokkő uralta kőzetbe vésődött az évmilliók során. Szerencsére a gránitra gyönyörű erdők nőttek, melyek alját fű helyett még mindig medvehagyma borította. Olyannyira eluralkodott, hogy úgy tűnt, a keltikék és más vadvirágok is egyenesen abból nőnek ki.

Volt ám orgia mindenfelé! Kisebb növényhatározót fényképeztem magamnak megint, s csak azt sajnáltam, hogy hangokat nem tudtam rögzíteni. Szívesen megmutattam volna hozzáértő füleknek a madárdalt, hogy tudjam is, kik énekeltek szanaszét az erdőben körülöttünk.

Utunk első hat kilométerén szinte csak felfelé kaptattunk, egészen a Zsongor-kőig, ahonnan majdnem pont egy évvel korábban már megcsodáltuk a kilátást Kővágószőlős és a pellérdi halastavak felé. Nem hagyhattuk ki sem a látványt, sem az újabb fotók készítését, így hát eltöltöttünk ott néhány percet, míg a csoport másik fele - akik inkább a pihenést választották - a pálos kolostor romjainál vártak ránk. 

 Meredek a hegy...

Itt költöttük el madárlátta ebédünket, hogy aztán megkezdjük az ereszkedést Orfű felé, továbbra is szigorúan a zöld jelzésen. Az egykori kelta földvár sáncai közötti ösvényen áthaladva néhány perces medvehagyma-szedést iktattunk be, mert ott még zsengébb hajtások kellették magukat...

Odvas keltike és bogláros szellőrózsa medvehagymába göngyölve

(a séf ajánlata)

Az Orfűig tartó ereszkedést itt-ott megszakítottuk egy kis fotózással, egymás bevárásával, nézelődéssel, de aki ennél nagyobb izgalmakat várt, annak csalódnia kellett volna: a gyönyörű erdőn kívül semmiféle látnivaló nem akadt ezen a szakaszon. Egy árva forrás nem csobogott a közelben (sem "Nem ivóvíz"-táblával, sem anélkül), romantikus romok sem meredeztek elő a bokrok közül. Egészen a falu határáig kellett várni a következő látnivalóra - a vállalkozó szelleműek kis kitérőt tehettek a Sárkány-forráshoz, melyet a zöld háromszög jelzésről lekanyarodva érhettek el. Mi néhányan, akik már láttuk, inkább a téblábolást és pihengetést választottuk. (Meg persze a kattintgatást, mert ott is nőtt árvacsalán meg tüdőfű, a repkényről nem is beszélve.)

Kukucs!

Bár "főnökünk" szerint a tervhez képest később indultunk a kolostortól, mégis sikerült időben megérkeznünk Orfűre. Olyannyira, hogy a busz indulásáig még üldögélhettünk kicsit a napon, nézhettük, hogyan dőlnek be a kanyarban a tavaszt érző motorosok, és követik egymást hosszú sorban a kirándulók autói...

Pécsen buszt váltottunk, és hamarosan ismét kies városunk aszfaltját taposhattuk, ahol a mézes virágillatot felváltotta a kipufogóbűz, a romok látványát pedig a fagylaltozók...

Ismét köszönet a szervezésért Zolinak! Megyünk a következő szakaszra is - remélem...

(Fotóalbumért kattints ide.)

Mecseki Zöldtúra - az én első szakaszom

Azért az enyém, mert a többiek már végigjártak egyet, hála Zoli lelkes szervezésének. Na de most eljött az én időm meg a szombat, és a családdal együtt csatlakoztunk az Árpádtetőtől az Éger-völgyig tartó szakaszra.

Kegyes volt hozzánk az időjárás, ragyogó napsütésben vágtunk neki a távnak, miután leszálltunk a buszról az árpádtetői megállóban. Csak egy kis szellő borzolta a hajunkat, míg be nem értünk a fák közé, hogy az első néhány száz métert a kék sáv jelzésen gyalogoljuk végig, míg az bele nem torkollt a zöld sávba a Tripammer-fánál.

Még a kéken

Még nem hajtottak ki a fák, nem takarja el dús lombjuk az eget, az éltető napot, mely nélkül az aljnövényzet csak satnyán kókadozna a felsőbb szintek alatt. Ez volt a mi szerencsénk, hiszen a túra egész útvonalán szebbnél szebb vadvirágokban gyönyörködhettünk, és ne felejtkezzünk meg a medvehagymáról sem, amely alternatív gyepszőnyegként borította az erdő alját szinte mindenhol. Meg is álltunk itt-ott, hogy leszakítsunk néhány szálat, amivel felüdíthettük a tízórait, ebédet.

A Tripammer-fánál megpihentünk, elolvastuk a részletes tájékoztatótáblát, melyről megtudtuk, hogy a bekerített tölgy nem az eredeti fa, mert az már elpusztult, helyette egy közelben álló, másik kocsányos tölgyet jelöltek ki az úttörő erdész emlékének őréül.
A jelzést követve - pihenőnk végeztével, melyet messzehangzó dalú cinkék és hétvégén is dolgozó fakopáncs tett zajossá - északnak fordultunk, és egy kellemes lejtőn leereszkedtünk a Petnyák-völgybe. Kis vízesés parancsolt megálljt a csoportnak, mely amolyan miniatűr Szalajkaként csorgott alá a mészkősziklákon a patakba.

A patak mentén folytattuk utunkat, míg elértük a következő pihenőt, ahol két ér folyt össze, hogy egybefonódva fusson tovább az ösvényünk mellett. Bandukolás közben már ismerős és rég látott, elfeledett nevű virágokat fotóztunk, megcsodáltuk a szép növésű fákat, és eltűnődtünk némely kinövésen, mely oda nem illően csúfította a bükkök, tölgyek törzsét. Az ösvényekre itt-ott rádőlt fatörzseken gondos kezek vágtak küszöböt, hogy a nehéz lábú turista könnyebben átjuthasson rajtuk (mert a természetet hagyjuk, hadd tüntesse el az akadályt a maga komótos tempójában...). Azért Fru inkább ugrott egyet.

Illatos hunyor, a kitartó

Bókoló fogasír, az elfeledett

Tettünk egy kis kitérőt, hogy megkóstolhassuk a felújított Barátság-forrás vizét. A forrást tavalyelőtt megrongálta egy kidőlt fa, melynek maradványai most is ott fekszenek mellette. Ám megszállott természetjárók áldozatos munkával a forrást újjáépítették, szerencsénkre. 

Miután visszakaptuk elkóborolt sporttársainkat - akik lendületből továbbmentek, észre sem véve, hogy mi, többiek lekanyarodtunk a forrás felé -, továbbmentünk a völgyben, és egészen az első akadályig meg nem állított minket senki. Az ösvény áttért a víz másik oldalára, és mindössze egy keskeny palló biztosította az átjárást. Óvatosan, lassan, de mindenki átjutott rajta.

Fotózgatós sétánkat újabb látnivaló akasztotta meg: megérkeztünk az Ágnes-vízeséshez, a Mecsek legnagyobb ilyen képződményéhez, ahol szintén eltöltöttünk néhány fényképezős percet, majd az addigi nyugati irányt lecseréltük az északira, és bekanyarodtunk Nagy-Mély-völgybe, a túra egyik legszebb szakaszára. Mintha a hegyek kinyíltak volna, hátrébb húzódva engedték a pataknak, hogy szélesebb völgyet vájjon magának. Olyan szélesre sikerült tágulnia, hogy a következő átkelést már nem is pallón, hanem köveken, fatörzseken egyensúlyozva kellett megoldanunk. 

Egészen a Kőlyukig, eddig a korábban víztározóként is szolgáló, mészkősziklába vájt barlangig haladtunk immár a másik oldalon, szépen megépített hídon átkelve, vízművek mellett sorjázva. A patakot egy kis szakaszon úgy megregulázták, hogy patak helyett csatornának látszott.

Kőlyuknál - ahová a magas vízállás miatt nem sikerült közel mennünk - éles kanyart vettünk, és délnyugati irányban, bedőlt fákkal, nagyobbacska kövekkel borított keskeny vágaton kapaszkodtunk felfelé a Zsidó-völgyön. Mivel innen egy darabon együtt haladtunk az éppen aznap megrendezett teljesítménytúrával, el-elkerültek bennünket a gyorsabban haladó, szintidővel harcoló túrázók. Velük túránk végállomásánál, Teca mama vendéglőjében találkoztunk ismét.

A Zsidó-völgyből egy húzósabb emelkedő után jutottunk fel a hegytetőre - fehér és kék ibolyával, kövi pimpóval kísért ösvényen -, ahol ebédszünetet tartva szellőztettük ki a medvehagyma illatától elnehezült fejünket, miközben a szemközti dombon zajló tarvágást és égetést szemléltük.  

Majdnem a tetőig felmásztunk aztán, hogy néhány tíz métert ereszkedjünk ismét - már mi, néhányan, akik meg akartuk nézni a Darázs-kutat. A többiek addig élvezhették a nap melegét az út mellett.

Mielőtt elértük volna a műutat a Lapis előtt, a szépen sorba rakott farönkök előtt medvehagymát gyűjtő csoportba botlottunk. Mint az újabb pihenőnk alatt mellénk szegődő főnöküktől megtudtuk, erdészeti engedéllyel gyűjtötték a növényt, hogy aztán a nagybani piacon tegyék pénzzé. Azt elfelejtettem megkérdezni tőle, hogy az engedélybe beletartozott-e a quadszerű járgánnyal való aljnövénytaposás is...

A Lapison nem időztünk sokat, körbejártuk a Mecsek kőzeteit magában foglaló emlékművet - kedvencem a rózsakristályos mészkő lett -, és néhány percnyi aszfalttaposás után visszatértünk az erdőbe, a vidáman sárgálló sombokrok közé. Hamarosan feltűntek az egykori szőlőskertek helyén épült lakóházak, a medvehagymát felváltották a kiskertek, a keltikét a nőszirmok és nárciszok, a madárdalt a kutyaugatás.

Ezt a majd' két kilométeres szakaszt igencsak zokon vette a talpunk - ki szeret jó kis erdei föld helyett aszfaltot taposni? No de kibírtuk, és némi frissítő magunkhoz vétele céljából megpihentünk a már említett vendéglőnél, hogy aztán buszra szállva visszatérjünk Pécs belvárosába, és egyik eszközt a másikra cserélve, hazautazzunk a leszállni készülő nap lapos fényénél.

Macskát csak e házon láttam...

Az útvonal végig jól jelzett, karbantartott, csinos útjelző táblákkal - élvezetes lehet nem csak kikelet, hanem forró nyár és hűvös ősz idején is. A telet csak azért nem említem, mert hiányolnám a viruló flórát...

(További képek ide kattintva: albumom.)