Jubileumi Tanúhegyek

Túrázási szempontból tiszta haszon, hogy annyi van belőlük. A tanúhegyekből. A Balaton-felvidéken. Ahol tavasszal már megmásztam ezeket a tanúhegyeket. A tegnapi túrán pedig a nyugati vonulatot vettük célba: a jubileumi, tizedik Tanúhegyek teljesítménytúrán Badacsonytomajból indulva választhattunk különböző távokat.
Sőt - a jubileumra tekintettel idén ellenkező irányban haladva is lehetőség nyílt a teljesítésre, amit mi ki is használtunk, és kis buszunkkal a Szent György-hegy aljában parkoltunk le. A rajt a Kaán Károly kulcsosháznál volt, ezért odáig fel kellett másznunk - bemelegítésnek pont jó volt az a kis emelkedő...

A tömeg előtt érkeztünk, így aztán gyorsan ment a regisztrálás, az adminisztráció. Némi toporgás és egyeztetés után pedig végre nekivágtunk a hegynek, csak úgy, direktben, a bazaltorgonák felé.

A nevezetes bazaltorgonákat talán senkinek se kell bemutatni (azért nevezetesek). Ott állnak már... szóval, jó régen, és aki még nem látta őket közvetlen közelről, pótolja a látogatást, ha erre jár! Érdemes. Mintha időutaznánk... (Szerencsénkre most csak kissé voltak csúszósak a kövek a lábunk alatt, topánkában senki ne próbáljon meg azokon a lépcsőkön tipegni!)

A "helyes kis kör"

Be kell vallanom, ezen a szakaszon nem bántam volna, ha az itiner egy kicsit részletesebb. Ha a térképen és a táblázaton kívül néhány szóban figyelmeztetik a túrázót a lehetséges eltévedésre. Nekünk mindenesetre nem csak lehetséges volt, meg is valósítottuk... Helyes kis kört tettünk a hegytetőn, de így legalább többször is megcsodálhattuk a remek kilátást a napfényben fürdő Tapolcai-medencére és a környező hegyekre.

Azért nem vesztünk el, visszataláltunk az útvonalra és ismét a kék sávon gyalogolva, eljutottunk a Mennyországba.
Mielőtt azt feltételeznétek, hogy mégiscsak elcsúsztam valamelyik bazaltorgona mellett és alaposan bevertem a fejemet, megnyugtatlak benneteket, hogy szó se volt ilyesmiről! Mennyországnak a hegy egy kis szeletkéjét hívják - bár azt nem tudom, hogy a telektulajdonos nevezte-e el így, de hát ki más tette volna? -, ahol vagy féltucat-féle zsírosdeszkával, sajttal, borral, pálinkával, szörppel várták a kevergésben megfáradt gyaloglókat. El is töltöttünk itt egy kis időt, közelebbről megismerkedtem a lilahagymával, snidlinggel vagy épp mákkal és áfonyával ízesített sajtokkal, míg a fiúk a jóféle itókát részesítették előnyben.
Hála a szervezőknek, kivételesen nem számított a szintidő, amit ki is használtunk rendesen. Kellemesen megtízóraizva indultunk tovább.
Kissé lejjebb újabb frissítőpont akasztotta meg az arra járókat, de mi kihagytuk a borkóstolást, és inkább nekivágtunk az egyik unalmas szakasznak - országúton át Szigliget felé. Mivel az aszfalt taposása egyikünknek se a kedvence, igyekeztünk az árokpart füvét taposni inkább, és tekintetünket a környező hegyeken legeltetve, a Szent György-hegytől elbúcsúzva fordultunk délnek, majd nyugatnak.

Nem úsztuk meg a vár legtetejére való felmászást. Errefelé már "civil" látogatókkal is gyakrabban találkoztunk - a szép idő kicsábította a kirándulókat a várhoz, ahonnan - a pára felszálltával - szép kilátás nyílt az imént elhagyott hegy felé. Is. A legfelső toronyban elhelyezett zacskóból kihalásztunk egy matricás lapot, a kis képeket felragasztottuk a rajtlapunkra, és kis bámészkodás és fotózás után indultunk is tovább. A várkapuban még összetalálkoztunk a tőlünk kissé lemaradt sporttársakkal, aztán meg sem álltunk a vár alatt létesített kávézóig. Itt ismét frissíthettünk egyet - befelé és kifelé egyaránt...

A hegyet elhagyva megkerültük kistestvérét, az Antal-hegyet, és az országúton tovább-baktatva beértünk Badacsonytördemic macskaköves utcájára. Míg sporttársnőnk meglátogatta a vasútállomást egy kéktúra-bélyegző beszerzésének céljából (a bélyegzőt azért ott hagyta...), megebédeltünk. A kék sáv jelzést el nem hagyva jutottunk el szőlőskertek és hétvégi házak között a Bujdosók lépcsőjéig.
Idén már megmásztam egyszer, és nem mondhatnám, hogy a távolság megszépítette az emlékeimet. Tudtam, hogy meredek meg hogy sok van belőlük. De nem volt választásunk - egy út volt előttünk: felfelé!

Nem is hátráltunk meg - amúgy se lett volna hová -, meg-megállva, a különböző magasságú fokokon felaraszolva azért elértük az esőbeállóval és padokkal felszerelt kis tisztást Czinka Panna pihenője mellett.
Innen ugyanazt az útvonalat jártuk be, amit tavasszal már megismertünk, egészen a célig. Csak akkor minden zöld volt és üde, most pedig dőzsölt az erdő a sárgákban, vörösekben és itt-ott zöldekben is.

A Ranolder-kereszt mellől újra szép volt a Balaton, az immár csak takarékon égő nap homályos hidat vert a vízre, a Páholykő-kilátóról elláttunk a fonyódi hegy-ikrekig, és szépen kirajzolódott alattunk az Ábrahám-hegy lábaihoz benyúló öböl vonala.
Az erdőben jól megnéztünk egy betegségben szenvedő fát, szemünket megpihentettük a sárga juharlevelek szőnyegén, és egy utolsó nekifutással - jó, lassú kocogással - felértünk a Károly-kilátóhoz.

Hogy ne unatkozzunk az utolsó szakaszon se, a minipanorámát kiadó képsorozat utolsó darabját a kilátó tetején elhelyezett tasakban találtuk meg. A süvítő széllel dacolva felragasztottuk ott jártunk bizonyítékát az igazolólapunkra, innen is megszemléltük a - most már felhősödő ég alatt bujkáló - hegyeket, és a fém grádicsokon lecsigavonalazódva rátértünk a Kőkapu, majd Tomaj felé vezető ösvényre.

Ismerős volt már az alacsony kőfal mellett vezető ösvény, de vigyázni kellett az avar alatt lapuló kövekre - csúsztak is, a bokánknak se tettek jót, de az utat vigyázó kőfalak látványa, az erdő csendje megérte a kellemetlenséget. Különben is, tudtuk, mire számíthatunk.
A Klastrom-kútnál - ahol a tavaszi túrán ellenőrzőpont volt - nem időztünk sokat, egyre jobban sötétedett - részben a közelebb ólálkodó felhők, részben az idő miatt -, szerettünk volna még aránylag világosban célba érni. Azért a leereszkedő este nem takarhatta el előlünk az élénk sárgában-narancsban pompázó fákat, amelyek szinte világítottak a téliesedő erdő szürkéjében.

Badacsonytomajba beérve a sárga jelzést szalagozás váltotta fel, ami hipp-hopp, egyszer csak eltűnt. Ha nem tudta volna legalább egyikünk, merre is van az iskola, meg ha nem igyekezett volna arrafelé egy csapat hasonszőrű gyalogos, valószínűleg meg se találtuk volna egyből...
De odaértünk, sorba álltunk, megmutattuk, átvettünk, aztán  ettünk-ittunk, és mire mindezzel végeztünk, a többiek - akik a másik útvonalat, a 20B-t választották - is megérkeztek. Volt nagy öröm (belátható időn belül indulhattunk haza), hejehuja (ők is ettek-ittak), vigasság (vettünk birsalmasajtot!), aztán a sötétben, csöpörgő esőben megkerestük a buszt és hazaindultunk.

Újfent hálás köszönet a sok finomságért, amivel a rendezők kényeztettek minket. Igaz, hogy jövőre már nem lesz jubilium (hogy egy klasszikust idézzek), de valószínűleg ismét megmászunk majd néhány tanúhegyet bármelyik irányban...

Táv: 20,67 km (eltévedéssel együtt), szintemelkedés: 673 m (mért), ill. 758 m (kiírt).

Teljesítési idő: 7 óra (khm...)

Zselic - közel

Ha nem lett volna köd, akkor már a stratnál élvezhettük volna a napsütés áldásait. De volt. Ott terpeszkedett a Cseri park fái között, amint a start után arrafelé gyalogoltunk, letérve az utcáról. (Annyira azért nem volt sűrű, hogy elrejthette volna a szemünk elől a parkban tüsténkedő munkagépeket... Ó, régi, szép emlékek, már a helyetek se lesz meg!)

Átvágva a parkon, a valaha szebb napokat látott ex-pizzázó mellett értünk ki az Egyenesi útra, amelyről újabb kanyart véve, hamarosan már a tókaji parkerdő felé bandukoltunk. Hűvös volt, épp csak ébredezett a szombati város, bevásárolni igyekvő anyukák és gyerekeik, piacra készülő nyugdíjasok jöttek szembe. Előttünk néhány hasonszőrű turista haladt, akiket sokáig nem kerültünk még le...

A parkerdőbe érve - miután átkeltünk a patakon és kikanyarogtunk a sárguló fákkal szegélyezett ösvényről - szembetaláltuk magunkat az első ellenőrzőponttal - úgyszólván "programon kívüli" volt, a rajtlap nem jelölte. Itt vált el a rövid túra és a mi távunk útvonala egymástól. Pecsételés után egyenesen mentünk tovább felfelé, az avarillatú őszbe, és meg se álltunk a kis tóig meg a partján ácsorgó esőbeállóig. Ott is csak azért, hogy kattinthassak néhányat, mert olyan nincs, hogy nem örökítem meg a még ködös tópartot a színes fákkal és a romantikus kis építménnyel.

Néhány kanyar után elértük a Dózsa-telepre vezető köves utat, ahol zajosan megelőzött minket egy böszme teherautó, platóján a Vadvirág ösvény egy példányával. Talán új, talán felújították...
Pocsolyákat kerülgetve, répadföld mellett hagytuk el a telepet, és lendületünket egy újabb ellenőrzőpont fogta vissza - a Szenna felé leágazó kék sávnál várt az autó két gazdájával. Gyors pecsételés, sütizés után folytattuk utunkat bele a ködbe, mely fölött megcsillant a remény - a Nap próbálkozott a sűrű csapadékréteg átvágásával. Akkor még kevés sikerrel...

Szennában meg se álltunk - kivéve a fényképezést -, és nemsokára elértük a horhót, mely kivezetett a faluból. Bevallom, rettentően szeretem a horhókat, de most visszafogtam magam, és nem kattintgattam benne gyalogolva. Letudtuk a tüdőedző emelkedőt, és lekanyarodtunk a Berki-patak felé, melynek túloldalán vált el a 30 km-t választók útvonala a miénktől (eredetileg arra mentem volna, ha a derekam megálljt nem parancsol mehetnékemnek...).

A Fehér-part felé csúszkálva - volt ott sár rendesen! győztük kerülgetni a pocsolyákat - érkeztünk meg az újabb, őrt álló pároshoz, akik a szokásos pecsételés után forró teával és almával kínálták a turistát.
Aztán jött a Zsidó-gödör, mely után északnak fordultunk a szántóföld szélén. Végre kisütött a nap, de a köd lassan adta meg magát - egy ideig még fakóra festette az erdőszéli fákat, és amikor kis falunk fölé értünk, akkor se láttam volna sokat, ha nem takarja el a kilátást az útszéli dzsindzsás.

Az egyik legszebb szakasz következett: lefelé a zöld sávon a domboldalon, égig nyúló bükkös-tölgyes sárgaságban. A Húsvét-forráshoz nem tértünk le, inkább átóvatoskodtunk a Töröcskei-patak roggyant hídján. Mióta erre járok túrázni, ez a híd egyre veszélyesebb lett, nem is értem, miért nem cseréli ki már egy biztonságosabbra az arra illetékes (ki is lehet az?)...

És már be is értünk a töröcskei erdőbe! A tó melletti ösvény hozta a formáját, keskeny sávja egészen a Vackortanya előtt elterülő rétig kanyarog. A tó partján ritkásan tenyésztek a délelőtti mindenáron-pecások, de bőven akadt üres kiállás, ahová a víz- és tükröződésrajongó turista leállhatott őszi színeket és fényeket fotózni...

A Vackortanyánál kisebb tömeg üldögélt-álldogált az asztalok és padok mellett. Itt kaptuk meg az utolsó pecsétet a rajtlapunkra, és miután szusszantunk egyet a melengető napsugarak alatt, nekivágtunk az utolsó szakasznak.
A tavat a gáton átkelve hagytuk el, és a városszéli utcákon végiggyalogolva értünk vissza az iskolához. Alig múlt dél, amikor átvettük a teljesítésért járó jutalomcsokit (a jelvényt már startoláskor megkaptuk), és elbúcsúztunk a szervező Zöldpont Életmódklub képviselőitől. Nekik ezúton is köszönöm a szervezést, a sütit, almát, csokit és a mosolyokat.

Az ősznek meg a színeket, az avar- és erdőillatot, a ronda tintagombát, a ragadós sarat, a ködöt és napsütést, a körülöttünk röpködő madarakat. Megyünk jövőre is (remélem)!

Táv: 20,68 km, szint: 339 m
Teljesítés ideje: kb. 4,5 óra

(Teljes fotóalbum)

Óbányai geotóposkodás

Rendhagyó módon - az utóbbi hónapok túrázási szokásait nézve - tegnap csak egy könnyed, kellemes sétát tettem a többiekkel az Óbányai-völgyben és környékén. Aki nem hallott még róla, létezik egy Geotóp Napok elnevezésű rendezvény, melyet az országban ugyanazon a napon, több helyszínen tartanak meg, bevezetendő a lelkes érdeklődőket a hely földtörténeti múltjába. Erre a Mecsek e kedvelt völgye igencsak alkalmas, így nem is csoda, hogy sokan eljöttek nézni, látni, hallani és érteni.

Óbánya közepén gyülekeztünk késő reggel, hogy a Duna-Dráva Nemzeti Park és a Magyar Földtani Védegylet Egyesület képviselőinek bevezetője és tájékoztatója után nekivágjunk a Kisújbányáig vezető útnak. Hosszú, laza sorban indultunk meg nyugatnak, a pisztrángos tavak felé, amelyek után hamarosan meg is álltunk az első állomáson, az ösvény mellett, a falból kikandikáló sziklatömbnél. Kalauzunk rövid, frappáns előadást tartott az óbányai mészmárga kialakulásáról, geológiai jelentőségéről, aztán már mentünk is tovább. Nem rohantunk, volt idő meg-megállni, fényképezni, nagyokat szippantani a friss, őszi levegőből - két mondat között -, és rácsodálkozni a sárguló leveleken táncoló napfényre.

A következő megálló a Csepegő-szikla előtt késztette megtorpanásra a csapatot. A patak mellett hallhattunk néhány szót az egykori, az Öreg-patakon létesült malmokról, újabb kőzetet ismertünk meg (óbányai mészkő), és miután mindenki kipózolta magát a vízesések mellett-előtt, tovább kapaszkodtunk az egyre vastagodó avarral borított ösvényen.

A Csepegő-szikla morcosan sötétlett a patak túlpartján - nem is csoda, hiszen - ahogy vezetőnk is említette - alig maradt rajta és körülötte valami az egykori gazdag növényvilágból. Néhány kisebb gímpáfrány csüngött fölötte a falon, a moharéteg is megfogyatkozott. A hozzám közelebbi sziklákon megörökítettem egy májmoha-telepet, mielőbb az is eltűnik az idő sodrában...

A Ferde-vízesést nem kell bemutatni azoknak, akik akár csak egyszer is jártak az Óbányai-völgyben. Most a belehullott levelek színesítették a környezetét, amiken elidőzhetett a szem, míg a fonyászói mészkő kialakulásáról és jellegzetességeiről hallgathattunk kiselőadást. Dani - a kalauzunk - szétkalapácsolt a kedvünkért egy kisebb követ, hogy kiszagolhassuk, valóban kovaszaga van-e. (Az ősemberek közelebbi tapasztalatokról is be tudtak volna számolni...)

Nem kellett messzire mennünk a következő megállóig - a Bodzás-forrásnál nem csak hasznos tudnivalókat kaptunk, hanem - aki akart - ihatott is a friss vízből, mely vékonyan csordogált a kifolyóból. Nem ittam, helyette inkább kis rákokat keresgéltem a patakban - annyira kicsik voltak, hogy majdhogynem nagyító kellett hozzájuk. Azért sikerült felfedeznem egyet-kettőt, amint a köves aljzaton iszkoltak ide-oda, de lefotózni nem tudtam őket. Helyettük a vízbe pottyant fahasábon tenyésző gombákat kaptam lencsevégre.

Egy újabb patakon való átkelés után már be is értünk Kisújbányára. Itt sem először jártunk, őszi égbolt sem először borult fölénk a szépen karbantartott házak között. A "központban" álltunk meg, hogy átismételjük, milyen kőzetekkel is ismerkedtünk meg az út során, majd megköszönve túravezetőink munkáját, elváltunk a csoporttól. Nem akartunk ugyanarra visszamenni Óbányára, de mielőtt nekivágtunk volna a déli ösvénynek, tettünk egy kis kitérőt a Klumpás konyha felé - persze felfelé haladva -, ahol elköltöttünk némi ebédet.

Az emésztésre fordított energia nem bágyasztott el annyira minket, hogy ne tudtunk volna megmászni egy kisebb dombot, nem sokkal az után, hogy Kisújbánya keleti végénél letértünk a kék négyzet jelzésre. Szemünket a színesedő erdőn legeltettük, mely félkaréjban vette körbe az út menti legelőket, lábunkkal pedig a korábban megismert mészkövön tapostunk fel, egészen a Somos-hegy oldalába. 

Innen - egy újabb emelkedő leküzdése után - kényelmes utunk volt az Ötös-úti kunyhóig. Hol balról, hol jobbról szegélyezte az ösvényt szakadék, festői meredélyekkel zuhanva le a mélybe. Szerencsére mi nem zuhantunk sehová - széles, kijárt szekérút vezetett tova, néhol kissé összeszűkülve, de mindenhol jól járhatóan.

A kunyhó után letértünk az északkeletre tartó zöld kereszt jelzésre, hogy a Döngölt-árok mentén érjünk el Óbánya alá. De mielőtt begyalogoltunk volna a faluba, ismét felfelé kapaszkodtunk néhány métert - szerettünk volna kilátni a völgyre a nem meglepő módon Óbányai-kilátónak nevezett műtárgyról.

Nagy volt itt a forgalom - mint az Óbányai-völgyben is egész nap, egyébként -, alig fértünk a kilátóra a sok nézelődőtől. Azért sikerült megszemlélni az őszülő erdők szegélyezte falut, nem hagytuk ki a csoportkép készítését sem, aztán lekászálódtunk a keskeny lépcsőfokokon. Az utolsó akadályt a villanypásztor jelentette, mellyel elkerítették a közutat, de szerencsére az előttünk járók leakasztották a vezetéket a kapuról, és átmehettünk rajta a faluközpont felé.

A busz már várt, rövid tollászkodás után be is szálltunk, és a hasznosan és kellemesen töltött nap érzetében megnyugodva útnak eredtünk hazafelé...

Köszönet a programért a szervezőknek és a túravezetőknek!

(Fotóalbum az albumos helyen - katt a linkre!)

Papi pipák helyett

Nem vagyok híve a füstbodorításnak, se pipával, se cigarettával, és a pipák is csak mint kézműves termékek tudnak érdekelni. Ennek ellenére - igazán elítélendő módon - vasárnap nem néztem meg harmadszor is a pipamúzeumot Ibafán, pedig telt volna rá az időmből.
A csapat nagyobbik része a rövidebb távot választotta, én maradtam a 30 kilométeresnél - ha már korán felkeltem vasárnap...

Az útvonal egy része ismerős volt arról a bizonyos pár évvel ezelőtti túráról, de most ellenkező irányból közelítettük meg a Zselic legmagasabb pontját. Ibafáról Horváthertelend felé, a csípős reggelben végig a sárga úton gyalogoltunk, mint Dorothy, csak velem nem jött a kutya se. Elkelt a kabát, nem kívánkozott le a mellény még jó sokáig - felhős, hűvös délelőtt várt ránk, bár a hullámvasúthoz hasonlatos útvonal gondoskodott róla, hogy legyen módunk kimelegedni is.

A dombhátakról, oldalakból messzire elláttam, kutattam a színeket a fák lombján, a bokrok ágain, de még nem ömlött mindenre sárga meg vörös meg barna. Őszülnek az erdők, itt-ott megütötte a szemem egy sárga juhar, pirosló kökénybokor - kökény persze nem volt egy szem se sehol -, lábam előtt színes levelek hevertek az ösvényeken. Még várni kell néhány hetet, hogy valódi pompájában láthassam az őszt, addig pedig beértem az út mentén virágzó ördögszem vajszínével, az aszat lilájával, régi kedvencem, a varádics vidám sárgájával, a búcsúzó katángok kékjével. És aki jól kinyitotta a szemét, és nem csak előre meg felfelé nézett, az megláthatta az avarból kinyúló gombák kalapját is.

Hertelend után Szabás felé vitt az út, de a falunak épp csak elértük a szélét, ott vártak a pontőrök, hogy néhány kocka nápolyival kínálják meg a túrázót az igazolópecsét mellé. Nem maradtam sokáig, lekanyarodtam keletnek, a kék sáv jelzésre, hogy a következő falu, Felsőkövesd szélén rácsatlakozzak a Fekete István Emlékösvényre, amelyről már a korábbi beszámolómban is megemlékeztem. 

A pocsolyák még őrizték az esők nyomát, békát viszont már egyikben se találtam. Hiába, a kétéltűek nem szeretik a friss, októberi időjárást! Magasabb régiókban pedig az erdő madarai kísértek az úton, bár jól elbújtak, hogy véletlenül se tudhassam meg a kilétüket, csak kedves hangjuk szállt felém a fák között.

Az Ödön-forrás környékén feltűnt a Zselic leghíresebb növénye, a szúrós csodabogyó. Némelyik bokron már ott piroslottak a bogyók is. Kerestem a szép, telt gombócokat, de várni kell a tömeges megjelenésükre még.

Nagymáténál találkoztam a többiekkel, akik az arborétum esőbeállójában tartották szóval a pontőröket. Ott se időztem sokáig, ismerős ösvényen ballagtam el a vadászház mellett, és tértem rá hamarosan a Hollófészek felé vezető emelkedőre. 
A pontőr magában fázott a Zselic legmagasabb pontját jelölő oszlop mellett, én is egyedül érkeztem és távoztam - a körülöttem gyaloglók valahogy mindig lemaradtak. Bevallom, nem bántam - nem szeretem, ha a fotóimat rózsaszín dzsekik tarkítják, és a kellemes csendet vadidegenek számomra érdektelen - történetei törik meg...

Kán nem változott, ahogy Gorica sem, ahhoz képest, amilyen állapotban három éve láttam. Talán több lett az eladó ház, bambábbak a szürkemarhák, amelyek mozdulatlanul tűrték a fényképezést. Az útszéli két csacsi is csak éveik számát szaporította, ugyanolyan nemtörődöm módon legeltek az út szélén, mint anno...

Az egykori Ratkóczi-puszta helyét is ugyanaz az árva oszlop jelöli, mögötte biztosan nőtt a szép fenyő, de persze nem mértem le. A tetőn vezető széles útról messze láttam, és a nap erősebben tűzött, többször elővettem a vizespalackot.
A hosszú dűlőút után még egy kis ereszkedés a csemeték között, aztán emelkedő következett, nehogy elunjam magam. Kisibafán úgy mentem át - pillanatnyi megállót követően a pontőröknél -, hogy észre se vettem, hogy ott valaha település volt. 

Az Ibafa fölötti dombtetőről még körülnéztem egyszer, aztán lecsorogtam a faluba, hogy a célban átvegyem az újabb, pipával díszített jelvényt, és elfogyasszak egy karéj zsírosdeszkát lilahagymával. A jelvény mellé a kocsmába szóló italjegyet is kaptunk, amit hamarosan beváltottam egy üdítőre - volt rá idő bőven, a busz még nem került elő...

Szép napot töltöttem a Zselic dombjai között. Dicséret illeti a szervezőket, igazán kitettek magukért: a nevezési díjért az élmény mellé minden ellenőrzőponton járt egy kis energiapótlás, néhány jó szó, kedves mosoly.

Táv: 29 km, szint: 751 m
Teljesítés ideje: 5 óra 37 perc

Fotóalbum: Papi Pipa 30, 2017

Papuki hepehupák

Mielőtt bárki a horvát útviszonyok miatt kezdene el sajnálkozni, jelzem, hogy a fenti cím inkább kívánt szójáték lenni, semmint közúthasználói helyzetjelentés. Bár, ami azt illeti, volt időnk megismerkedni a déli szomszédunk útjaival, míg Mattyról a Papuk alsóbb régióiba értünk. Nekem mégis csak annyi maradt meg emlékezetemben, hogy a buszsofőr igazán ért a szakmájához, mondhatni, legény a gáton, mert ahogy a szűk kis utakon kanyargott a hegyoldalban, súrolva a szakadék szélét - nem kanyarog úgy senki! Azért megkönnyebbültünk, amikor végre leszállhattunk Jankovacon, túránk starthelyén.

Egy kis szerelvényigazítás és fényszemcsék arcbőrbe szippantása után kialakult, hogy ki melyik távon és útvonalon szeretné bejárni a Papuk tájait. Több, mint negyvenen választottuk a hosszabb távot, melynek közepén ott csücsült a hegység második legmagasabb pontja, az Ivacka Glava mind a 913 méterével.
A kapaszkodást egy szűk, kidőlt fákkal tarkított ösvényen kezdtük meg. Olyannyira szűk volt, és annyira behatárolta mozgásterünket a meredek hegyoldal, hogy az ösvényre hanyatlott, csúszós kérgű termetes fatörzseket kénytelenek voltunk megmászni, ha tovább akartunk menni. Szerencsére ez a szakasz nem volt hosszú, és hamarosan elértünk egy széles, kényelmesen járható - bár nem kevésbé meredek - utat. Itt tartottuk meg első hosszabb pihenőnket, mely valójában pihenőnek álcázott várakozás volt a lassabban haladó, lemaradt túratársakra. Addig is, míg csatlakoztak hozzánk, jól kifényképeztük magunkat, és elteltünk a sudár fák látványával.

Be kell valljam, annak ellenére, hogy az erdő az út egész hosszán gyönyörű volt - leginkább egyenes, szürke kérgű bükkökből állt, és csak a magasabb régiókban vegyült bele fenyő és tölgy is -, a virágok garmadája nélkül kopárnak hatott. Hol voltak a tavaszi erdő élénk színei, az egymásba gabalyodó  és formák, a virágszirmok fölött döngicsélő méhek! A leggyakoribb virág, amit láttunk, az enyves zsálya volt, színt pedig a bokánk körül ágaskodó kenderkefű lopott az ősz eleji nyugalomba. Helyenként átszállt az orrunk előtt egy kis gombaillat is, de ehető fajtát nemigen találtunk.

Kilátás a hegyoldalból

Az út javarészt nem okozott gondot, egy-egy meredekebb szakasz kivételével szinte egyenletesen emelkedtünk a csúcs felé. Kivéve azt a néhány tíz métert, ami közvetlenül a hegytetőre vezetett: meredek is volt, csúszott is, és telis-tele volt kisebb-nagyobb kövekkel, sziklákkal, melyek igencsak hajlamosak voltak kigördülni a lábunk alól...

No de nem adtuk fel, senkit sem tántorítottak el a nehézségek, és mindannyian feljutottunk az Ivacka Glavára. A kilátás igazán megért minden fáradozást! Hála a ragyogó napsütésnek, az alig párás levegőnek, olyan messzire láttunk el, amennyire a szemünktől tellett. Balra, a Papukon (magát a legmagasabb csúcsot is Papuknak hívják) magasodott a katonai radar hófehér gömbje, előttünk és jobbra pedig a környező hegyvonulatok hullámzottak sötétebb vagy világosabb zöldben - attól függően, hogy éppen hová sütött oda a nap.

A csúcsot borító sziklákon gyíkok rohangásztak összevissza - bizonyára meglepte őket ez a hirtelen támadt embertömeg. Mi pedig - hozzájuk hasonlóan - letelepedtünk a sziklákra, és ebédszünet közben süttettük magunkat a nappal. Közben persze készült csoportkép is, hogy sose felejtsük el, hogy együtt voltunk a Papuk második legmagasabb csúcsán:

(Nagy Balázs fotója)

A csúszós, meredek ösvényt lefelé is megjártuk, hiszen más útvonalon nem tudtunk volna lejönni a hegytetőről. Az első elágazásig gyalogoltunk ugyanazon az ösvényen, amelyen odafelé mentünk, majd - ismét egy kis várakozás után - elkanyarodtunk jobbra, a Lapjak felé vezető útra.

Annak ellenére, hogy elvileg már csak lefelé kellett mennünk, bizony, útba akadt még néhány nagyobbacska emelkedő. Útban a Nevoljas nevű csúcs felé, végre megpillanthattam az út mentén - életemben először élőben - a fecsketárnics királykék kelyheit, az apró gombvirág csalán közé keveredett bokrait. A műút szélén magasodó sziklafalon itt-ott magányos harangvirág bólogatott az enyhe szélben.
Egy kanyar után szomorú emléktábla álldogál: a háborúban fiatalon elhunyt katonákra emlékezteti az arra járót. Némelyikük még annyi idős sem volt, amikor odaveszett, mint most a nagy fiam...

Feljutottunk még néhány kisebb tetőre, böngészgettük a kizárólag horvátul íródott, ötletes, szépen faragott tájékoztatótáblákat (én egy mukkot nem értettem belőlük, nem is értem, miért nem volt rajtuk legalább egy rövid, angol nyelvű szöveg is), és vártuk a többi látnivalót.

Mielőtt elértük volna a Lapjakot, "találtunk" egy kilátót, melyről ismét csodás kilátást élvezhettünk. Körülötte a sziklák között gyújtoványfű bokrai tátogtak felénk, vidám, sárga színükkel még jobban feldobták amúgy is kellemes napunkat.

Ahogy tovább haladtunk, hol egy út menti, mohos szikla, hol a holdviola ovális, hártyaszerű termése, hol a bogyói nélkül maradt, út menti áfonyás vonta magára a figyelmünket. A Lapjakon ismét tartottunk egy rövid pihenőt - ami persze megint azoknak lett csak igazán rövid, akik később értek oda -, majd a közeli sziklás csúcs támasztott előttünk izgalmas akadályt.
A kiszögellésen álló kereszt tövében a sziklákon át vezetett tovább az út, szó sem lehetett arról, hogy megkerüljük. Kőszáli kecske-üzemmódba kapcsolva, igencsak óvatosan, lábunknak a legjobb alátámasztást keresgélve araszoltunk le az ösvényre, mely Velica váráig vitt minket.

Körbejártuk a vár megmaradt falait - a vállalkozó szelleműek fel is másztak rájuk -, kószáltunk az udvaron, ahonnan alaposabban meg lehetett nézni a kereszt mellől is látható kőfejtőt. Innen már nem volt messze a hegy lába, ahová meredek lejtőn jutottunk le. Mire mindenki elérte a műutat, a buszok is megérkeztek, és megkezdtük hazafelé tartó, álmosító buszozásunkat.
De mielőtt elszundíthattunk volna, megálltunk Kaptolban, mely település jó állapotban megmaradt középkori várral büszkélkedhet. Sajnos, bemenni nem lehetett, ezért csak körbejártuk, míg a többiek tettek egy kis frissítő kitérőt a kocsmába.

Sötét volt már, mire - hosszas határon való megváratás után - megérkeztünk Mattyra, ahol elbúcsúztunk a természetbarát találkozó többi résztvevőjétől. Mert, ha még nem mondtam volna, az utat a Dél-dunántúli Természetbarát Találkozó szervezőinek köszönhettük - a találkozó második napjának programja volt ez, amihez mi is csatlakoztunk. Még egyszer köszönet a lehetőségért!

Már tervezzük, hogy visszatérünk a Papukba, hogy a rövidebb túrát is végigjárjuk - a vízeséses és tavak kedvéért...

Megtett táv: kb. 15 km, legmagasabb csúcs: 913 m
(Sajnos, az útvonalrögzítőm időnként elvesztette a jelet, így nem tudok pontos adatokkal szolgálni.)

(A többi képet ebben az albumban találod.)

A múltnak árnyéka... és fénye

Van élet a teljesítménytúrákon túl is, mondom nektek csak úgy. Ennek jegyében régi barátokkal mentem gyalogolni, közelebbi tájakon barangolni az elmúlt szombaton.

Merthogy szűkebb hazámban, Somogyországban is vannak olyan helyek, ahol még nem jártam. Hajaj, de még mennyi! És mennyi olyan, amit tényleg érdemes lenne meglátogatni. Hiába, hogy itt nincsenek égig érő hegyek, zúgó folyók - ami van, az is csak csordogál (kivéve áradás idején) -, azért az erdők nem elhanyagolható szempontot képviselnek túratervezéskor. 
Ez alkalommal a béndekpusztai kápolnát vettük célba, no de nem "direktben", hanem egy kis kanyarral, hogy a túra kitartson egész nap. No és a szép idő okán is, mert végre nem esett semmi...

Lengyeltótiig vonatpótló busszal utaztunk - nagy élmény, aki még nem próbálta, az igyekezzen ezután is elkerülni... Csoda, hogy szét nem esett alattunk.

A faluban (ó, már város!) kerestünk egy rokonszenves egységet (nem turistáknak: kocsmát), hogy a fiúk megalapozzák a napot egy-egy sörrel, és igazolópecsétet szerezzünk a túrajelentésbe. Még alig pitymallott (kilenc óra volt), mikor végre nekivágtunk a távnak, és a kálvária mellett felmásztunk a dombra, ahonnan szép, kényelmes tempóban elkanyarodtunk Gyugy felé.
A környező domboldalakat ellepik a szőlőskertek, melyek irányából szakadatlan pufogtatás hallatszott. Valószínűnek tartottuk, hogy a gazdák a szemtelenkedő seregélyeket és egyéb madarakat próbálják távol tartani a zöld szemektől. Kellemetlen élmény volt, de mit volt mit tenni, kibírtuk.

A Gyugyra vezető út mellett csodát láttunk: hamisítatlan jegenyefasor áll őrt az aszfaltcsík két oldalán. Valamikor - boldogult ifjú koromban is - a legtöbb út mellett ez a fafajta díszlett. Mára valahogy eltűntek, kivágták őket vagy elpusztultak. Sajnos, nem ültetnek helyettük újat, népszerűbbek a gyorsan növő fák...

Természetesen Gyugyon is pecsételtünk, majd a szépen felújított főtéren, a közelmúltban kihelyezett asztal és padok igénybevételével tízóraiztunk (reggeliztünk). Onnan nem volt messze a faluszéli dombra felfutó ösvény, mely mellett nagyjaink emlékét őrző, kálváriára hajazó oszlopok állnak. Egészen a templomig tart a sor, melyet felújítottak. Gondosan ügyeltek rá, hogy az eredeti falrész jól láthatóan megmaradjon: halványsárga festést kapott, a többi falrész világító fehérjétől eltérően. 
Körülötte facsemeték támaszkodnak karóiknak - kedves látvány, de ha megnőnek, teljesen el fogják takarni a templomot. Néhány tíz év múlva már nem lehet ilyen, mindent láttató fotót készíteni róla:

Miután kifotóztuk magunkat és megvizsgáltuk a diótermést, lecsorogtunk az útra, hogy - lehetőség szerint - közelebbről is megnézzük a falutól kissé távolabb álló egykori Kacskovics-kastélyt. Mivel kapu nem állta utunkat, és a házőrző bősze ebek is barátságosnak bizonyultak, beljebb mentünk.
A kastély - a források szerint - egy német házaspár tulajdonában áll, látszik rajta, hogy elkezdték felújítani, de az is, hogy messze még a munka vége - ha eljutnak egyáltalán odáig. A gazdasági épületet helyrepofozták, de a mögötte lévő kerítésre ráférne egy kis javítás. 

A kastélytól először poros, napsütéses dűlőúton haladtunk célunk felé, néha be-beértünk egy erdőbe, horhók közé, aztán ismét erdőszélen találtuk magunkat. Hol felfelé kapaszkodtunk kicsit, hol lefelé szaporáztuk lépteinket (már aki tudta szaporázni a kedélyjavító hörpintések után). 
A zöld sáv jelzést követtük, mely Gyugytól halad délnek. Egészen addig maradtunk rajta, míg el nem értük a Béndekpuszta felé vezető rom jelzést. Körülöttünk fiatal, kócos volt az erdő, néhol bogarak, madarak motoztak az aljnövényzetben. Annak bizonyságául pedig, hogy a hétvége nem mindenkinek a pihenésről szól, két traktornak is utat kellett engednünk utunk során...

Az egykori Béndek (kattintsatok a linkre, rengeteg infó van benne a pusztáról!) helyét egy fához támasztott útjelző mutatja. Mellette, a domb tetején, gesztenyefák gyűrűjében áll a helyrehozott kis templom, melybe bemenni ugyan nem lehetett, de legalább körüljárhattuk. Az épületben, egymásra halmozva még ott hevernek a festékes vödrök, törmelékek, létrák, melyek mögött, a falon látható az itt elhunyt Kacskovicsok emléktáblája.
A templom hátsó falától néhány méterre pedig az egykori, XIII. században épült kápolna romjai próbálnak küzdeni az elmúlással. Az épen maradt ív alatt jól lefényképeztük magunkat, majd a tűzrakóhely mellett, a gesztenyefák árnyékában ebédszünetet tartottunk.

Ahogy - a szakadékot elkerülve - elhagytuk az egykori puszta területét, még vetettünk egy-két pillantást a növényzet takarásában megbújó temetőre. A sírok egy részét annyira benőtték a bokrok, hogy alig lehet észrevenni őket, de némelyiket még látogatják - bizonyítja a sok, ott hagyott mécses és megcsúnyult koszorú...

Innen úgyszólván eseménytelen utunk volt Somogybabodig. Jelzés már nem vezetett se az erdőben, se az utána következő szántóföldek között. Viszont a - láthatóan - ritkán járt út tele volt gombával, amit őzlábnak gondoltunk (nem az volt), és lelkesen szedtünk is. Kiérve a dombtetőre, az egyre gyűlő felhők alatt kinyílt előttünk a táj, a domb mögött rejtőző falut körbevevő erdők, a szemben lévő, megművelt dombok megnyugtató, szemet-lelket pihentető látványt nyújtottak. Érdekességet pedig az úton tátongó szakadék, egy minikanyon, melyet a víz és a földművelés együttes ereje alakított ki. 

Babodra egy magas falú, hosszú horhón át vitt az út, melynek végén egy újabb "egység", újabb pecsét, újabb sör várta a gyaloglásban megfáradt turistát (mondom, a megfáradtat). Éppen annyi időnk volt még, hogy mindenki felhörpintse a hörpinteni valóját, és miközben a szüreti felvonulásra gyülekezőket csodáltuk a buszmegállóból, meg is érkezett a járgány, mely hazaszállított minket. (A reggeli és a délutáni busz "állaga" között ég és föld volt a különbség...)

Szép túra volt, szép időben, gombaillatú erdőket, helyenként sáros utakat járva, lepkéket cserkészve, múltat idézve. Addig menjünk ilyen helyekre, amíg még van mit nézni, van mi mellett megállni és emlékezni...

Táv: 18,8 km, szint: 292 m

(A fotóalbumért ide kattints!)

Vártámadás: Tátika és Rezi...

8 mm. Ennyi esőt ígértek aznapra, úgyhogy eltettem az esőköpenyt is a hátizsákba. Nem akartam ronggyá ázni, főleg nem huszonöt kilométer legyaloglása közben.
Mire kiszálltunk a buszból, kibújt a nap a felhők mögül Zalaszántó házai fölött. Nagyon reméltük, hogy ott is marad, és bár hűvös volt a levegő - elkelt a dzseki vagy a pulóver -, túrázáshoz nem kívánhattunk volna jobbat.
Az iskola udvarán még összeálltunk egy-két csoportkép erejéig - mert manapság mindent dokumentálni kell, ugyebár, azt is, hogy elindultunk -, aztán uccu, neki! bakancsorral a sztupa felé! Mire a falu végére értem az Országos Kék sávját követve, már egyedül voltam magammal.

A falut egy kis, hangulatos környezeten átívelő hídon átballagva szeltem át a vízimalom mögött, és hamarosan - elhagyva a szőlőskerteket - már a sztupához vezető utat tapostam. Amely út egy helyütt ketté ágazott, mire szellemi kottaállványomra ugrott a "Két út van előttem..." kezdetű nóta dallama, és gondolatban már dúdoltam is. Velem maradt a célig, bár a szövegén néha módosítottam egy kicsit...

Ahogy haladtam az első ellenőrzőpont felé, egyre sokasodtak az út mentén a kisebb-nagyobb, kőből épített gúlák, gúlácskák, kőhalmok... Ha nem a fákra festett jelzéseket követtem volna, a kövek mutatták volna az utat a sztupáig.

Amikor utoljára jártam ennél az építménynél - sok éve már annak! -, még épp csak elkészült, a környezete magán viselte az építkezés nyomait. Sehol sem volt még a meditációs központ, se a padok, zászlócskák, információs- és ajándékházikók. Ráadásul nem is ezen az úton jöttünk fel, hanem pont szemből. (Szép emlékű Vasas Nagy Nyolcas!)

Körbejártam, vettem néhány mély lélegzetet, néztem, hallgattam. Aztán továbbmentem - a kötelező pecsételés már megvolt -, még mindig a kéken, észak felé.

Átszeltem egy katángokkal teleaggatott rétet, mely fölött árnyasan magasodtak a hegyek, balra kanyarodtam a kerítés csücskénél, lekerültem néhány előttem bandukoló túrázót, és már ki is értem az erdőből, a laposan elterülő Kovácsi-mező sarkába. A puha talajt felváltotta az országút, szerencsére nem hosszú időre, mert Tátikahidegkút déli sarkánál újra bevehettem magam az erdőbe - miután vetettem néhány pillantást az út mellett álló táblára. (Megjegyzem, ezekből a táblákból jó néhány termett az ösvények mentén, hol egyes erdőfajtákra, hol az állatvilágra - a kígyóknak külön táblája volt! -, hol a növényekre híva fel a kirándulók figyelmét. Tetszettek.)

Ám sok bámészkodásra nem volt idő: közeledtem a nap első vára, a Tátika felé. Nem holmi szél mentén való közeledés volt ez, inkább mondanám hosszú hegymenetnek. Egymás felé hajló fák alatt, hol kövesebb, hol akadályokkal nehezített - kidőlt fatörzsek - ösvényen kapaszkodtam egyre feljebb, míg végül megláttam az egykori vár maradványait.
Bevallom, maga a vár nem hatott meg annyira. Kevés maradt belőle, azt is jobbára a lelkes várvédőknek köszönhetjük - már, hogy helyre pofozták, amennyire lehetett. Viszont a kilátás...! A napsütésben odafehérlett a sztupa teteje, és dél felé tekintve a következő célt, Rezi várát is felfedezhette a figyelmes bámészkodó.

Az a távoli kis, fehér pötty a sztupa

Aztán nekiindultam lefelé, kékről kékre, hol az útra dőlt fákat kerülgetve - újra -, hogy széles völgyben tekeregve, míg le nem értem a hegyről. Innen szalagozás segített megtalálni a szomszéd vár felé vezető utat.

A Gombás-erdő sarkában, lekerített legelőn kecskék és birkák nyírták a füvet békés egyetértésben. Közeledtemre beljebb húzódtak a kerítéstől - pedig becsszó, nem néztem rájuk csúnyán! -, és biztos távolból bámultak vissza rám, amint megálltam fotózni. Utánuk kilométereken át csak rét volt, telehintve őszi kikericsekkel, imolával, bakszakállal, sóvirággal, sok-sok napsütéssel.

A Lápos-rétet magam mögött hagyva, mielőtt beértem volna az erdőbe, a táj leginkább valamiféle magyarosodott pampára kezdett hasonlítani szélfútta, alacsony fáival és gubancos bokraival, a szárazságtól félig kiszáradt fűvel. Csak a zsiráfok meg a zebrák hiányoztak közülük.

Rezi várához se vezetett lankásabb út, mint Tátikára, viszont hosszabban kanyargott akadályokkal nehezítve, melyek között kenderkefű nevetett felém rózsaszín állát mutogatva. Az erdő alját beterítették a fatörzsek, melyek megadták magukat a kornak, a viharnak vagy mindkettőnek. Az ösvényt hol avar, hol kövek borították, így aztán kedvemre gyakorolhattam a többféle talajon járást...

A harmadik ellenőrzőpontot - ahol zsíros- vagy lekvároskenyérrel várták a megfáradt turistát, bár ezt mintha kissé titkolták volna - a vár szomszédságában, egy esőbeálló alatt találtam. A szokásos "adminisztráció" elvégzése után pedig meglátogattam a várat.

Olyan rég jártam itt utoljára, hogy ámulva néztem a bejáratot, ami anno még sehol se volt, a kipofozott falakat, a tető alá hozott szobákat - a régészek munkájának nyomait. A nap ekkorra már visszahúzódott a felhők mögé, sötétlő felhők lepték el az eget, hűvös szél fújt. Annyira nem siettem, hogy ne jártam volna körbe, ne keresgéltem volna a hajdani kiránduláson itt látott követ, melyet ismerős név "díszített", de már sehol se látszott. A furcsán ismerős-idegen várrom elfedte a régi emlékeket, hogy újakat építhessek helyettük...

A várból a tanösvényt követve jutottam le a faluhoz. Bevallom, ez a szakasz tetszett legkevésbé. Hosszú volt és unalmas, talpamat próbára tette a kővel felszórt út. Alig vártam, hogy végre a kocsmához érjek, és felébreszthessem magam egy kapucsínóval...

A kocsma előtt rokonszenves fiatalember nyomta bele az utolsó pecsétet az igazolófüzetbe, váltottunk néhány szót, és tényleg ittam egy kellemesen forró kapucsínót az "egységben". Mire kijöttem és folytattam az utat, csöpörögni kezdett az eső. Reménykedtem benne, hogy ezt a néhány kilométert, ami még hátravan, megúszom nagyobb zuhé nélkül...

A faluból kiérve szántóföldek között vitt az út, hol kukoricatáblák, hol kókatag napraforgók között gyalogoltam, csak néhány száz méterrel nyugatabbra attól az úttól, mely levezetett a vártól. Nagy örömömre hamarosan ismét fák borultak fölém, és egészen Zalaszántó határáig maradt körülöttem az erdő. 

De az esőt nem úsztam meg: olyannyira nekieredt, hogy kénytelen voltam elővenni az esőköpenyt, eltenni a fényképezőgépet, és a nadrágszáron egyre magasabbra kúszó nedvességgel dacolva, helyenként csúszóssá váló, elkeskenyedő - néhol határozottan szűk - ösvényen siettem tovább. Nem bántam volna, ha a rendezők előzetesen lekaszálják legalább az egyik oldalon az embermagas aranyvesszőt, csalánt és egyéb növényzetet, hogy könnyebben lehessen haladni, netán lássuk azt is, hogy mi van a lábunk előtt... (Tudom: nem a gaz volt magas, én vagyok alacsony...)

Mire beértem a faluba, csillapodott az eső, és miután átvettem az emléklapot a jelvénnyel, szinte el is állt. Annak ellenére, hogy nem vagyok az a célban egytálételt habzsolós fajta, azért nem bántam volna, ha a meleg kézfogás mellé legalább egy csokival jutalmazzák a teljesítőket...

Bár a kiírásban 26,5 km szerepelt erre az útvonalra, bizony, tényleg megvolt az 29,5! Most először mértem végig GPS-szel, és bár a vége felé mintha bemondta volna az unalmast és újra kellett indítanom, a két szakasz hossza kitette az igazolófüzeten jelzett távot. 

Az időjárás ellenére szép túra volt, és szívesen végigjárnám újra - mondjuk, októberben, amikor már színesednek a falevelek és kihaltak a gyomok...

Táv: 29,5 km, szint: 650 m

Teljesítés ideje: 6 óra 24 perc

(A teljes fotóalbumért ide kattints!)