A csapat nagyobbik része a rövidebb távot választotta, én maradtam a 30 kilométeresnél - ha már korán felkeltem vasárnap...
Az útvonal egy része ismerős volt arról a bizonyos pár évvel ezelőtti túráról, de most ellenkező irányból közelítettük meg a Zselic legmagasabb pontját. Ibafáról Horváthertelend felé, a csípős reggelben végig a sárga úton gyalogoltunk, mint Dorothy, csak velem nem jött a kutya se. Elkelt a kabát, nem kívánkozott le a mellény még jó sokáig - felhős, hűvös délelőtt várt ránk, bár a hullámvasúthoz hasonlatos útvonal gondoskodott róla, hogy legyen módunk kimelegedni is.
A dombhátakról, oldalakból messzire elláttam, kutattam a színeket a fák lombján, a bokrok ágain, de még nem ömlött mindenre sárga meg vörös meg barna. Őszülnek az erdők, itt-ott megütötte a szemem egy sárga juhar, pirosló kökénybokor - kökény persze nem volt egy szem se sehol -, lábam előtt színes levelek hevertek az ösvényeken. Még várni kell néhány hetet, hogy valódi pompájában láthassam az őszt, addig pedig beértem az út mentén virágzó ördögszem vajszínével, az aszat lilájával, régi kedvencem, a varádics vidám sárgájával, a búcsúzó katángok kékjével. És aki jól kinyitotta a szemét, és nem csak előre meg felfelé nézett, az megláthatta az avarból kinyúló gombák kalapját is.
Hertelend után Szabás felé vitt az út, de a falunak épp csak elértük a szélét, ott vártak a pontőrök, hogy néhány kocka nápolyival kínálják meg a túrázót az igazolópecsét mellé. Nem maradtam sokáig, lekanyarodtam keletnek, a kék sáv jelzésre, hogy a következő falu, Felsőkövesd szélén rácsatlakozzak a Fekete István Emlékösvényre, amelyről már a korábbi beszámolómban is megemlékeztem.
A pocsolyák még őrizték az esők nyomát, békát viszont már egyikben se találtam. Hiába, a kétéltűek nem szeretik a friss, októberi időjárást! Magasabb régiókban pedig az erdő madarai kísértek az úton, bár jól elbújtak, hogy véletlenül se tudhassam meg a kilétüket, csak kedves hangjuk szállt felém a fák között.
Az Ödön-forrás környékén feltűnt a Zselic leghíresebb növénye, a szúrós csodabogyó. Némelyik bokron már ott piroslottak a bogyók is. Kerestem a szép, telt gombócokat, de várni kell a tömeges megjelenésükre még.
Nagymáténál találkoztam a többiekkel, akik az arborétum esőbeállójában tartották szóval a pontőröket. Ott se időztem sokáig, ismerős ösvényen ballagtam el a vadászház mellett, és tértem rá hamarosan a Hollófészek felé vezető emelkedőre.
A pontőr magában fázott a Zselic legmagasabb pontját jelölő oszlop mellett, én is egyedül érkeztem és távoztam - a körülöttem gyaloglók valahogy mindig lemaradtak. Bevallom, nem bántam - nem szeretem, ha a fotóimat rózsaszín dzsekik tarkítják, és a kellemes csendet vadidegenek számomra érdektelen - történetei törik meg...
Kán nem változott, ahogy Gorica sem, ahhoz képest, amilyen állapotban három éve láttam. Talán több lett az eladó ház, bambábbak a szürkemarhák, amelyek mozdulatlanul tűrték a fényképezést. Az útszéli két csacsi is csak éveik számát szaporította, ugyanolyan nemtörődöm módon legeltek az út szélén, mint anno...
Az egykori Ratkóczi-puszta helyét is ugyanaz az árva oszlop jelöli, mögötte biztosan nőtt a szép fenyő, de persze nem mértem le. A tetőn vezető széles útról messze láttam, és a nap erősebben tűzött, többször elővettem a vizespalackot.
A hosszú dűlőút után még egy kis ereszkedés a csemeték között, aztán emelkedő következett, nehogy elunjam magam. Kisibafán úgy mentem át - pillanatnyi megállót követően a pontőröknél -, hogy észre se vettem, hogy ott valaha település volt.
Az Ibafa fölötti dombtetőről még körülnéztem egyszer, aztán lecsorogtam a faluba, hogy a célban átvegyem az újabb, pipával díszített jelvényt, és elfogyasszak egy karéj zsírosdeszkát lilahagymával. A jelvény mellé a kocsmába szóló italjegyet is kaptunk, amit hamarosan beváltottam egy üdítőre - volt rá idő bőven, a busz még nem került elő...
Szép napot töltöttem a Zselic dombjai között. Dicséret illeti a szervezőket, igazán kitettek magukért: a nevezési díjért az élmény mellé minden ellenőrzőponton járt egy kis energiapótlás, néhány jó szó, kedves mosoly.
Táv: 29 km, szint: 751 m
Teljesítés ideje: 5 óra 37 perc
Fotóalbum: Papi Pipa 30, 2017