Egy kis szerelvényigazítás és fényszemcsék arcbőrbe szippantása után kialakult, hogy ki melyik távon és útvonalon szeretné bejárni a Papuk tájait. Több, mint negyvenen választottuk a hosszabb távot, melynek közepén ott csücsült a hegység második legmagasabb pontja, az Ivacka Glava mind a 913 méterével.
A kapaszkodást egy szűk, kidőlt fákkal tarkított ösvényen kezdtük meg. Olyannyira szűk volt, és annyira behatárolta mozgásterünket a meredek hegyoldal, hogy az ösvényre hanyatlott, csúszós kérgű termetes fatörzseket kénytelenek voltunk megmászni, ha tovább akartunk menni. Szerencsére ez a szakasz nem volt hosszú, és hamarosan elértünk egy széles, kényelmesen járható - bár nem kevésbé meredek - utat. Itt tartottuk meg első hosszabb pihenőnket, mely valójában pihenőnek álcázott várakozás volt a lassabban haladó, lemaradt túratársakra. Addig is, míg csatlakoztak hozzánk, jól kifényképeztük magunkat, és elteltünk a sudár fák látványával.
Be kell valljam, annak ellenére, hogy az erdő az út egész hosszán gyönyörű volt - leginkább egyenes, szürke kérgű bükkökből állt, és csak a magasabb régiókban vegyült bele fenyő és tölgy is -, a virágok garmadája nélkül kopárnak hatott. Hol voltak a tavaszi erdő élénk színei, az egymásba gabalyodó és formák, a virágszirmok fölött döngicsélő méhek! A leggyakoribb virág, amit láttunk, az enyves zsálya volt, színt pedig a bokánk körül ágaskodó kenderkefű lopott az ősz eleji nyugalomba. Helyenként átszállt az orrunk előtt egy kis gombaillat is, de ehető fajtát nemigen találtunk.
Kilátás a hegyoldalból
Az út javarészt nem okozott gondot, egy-egy meredekebb szakasz kivételével szinte egyenletesen emelkedtünk a csúcs felé. Kivéve azt a néhány tíz métert, ami közvetlenül a hegytetőre vezetett: meredek is volt, csúszott is, és telis-tele volt kisebb-nagyobb kövekkel, sziklákkal, melyek igencsak hajlamosak voltak kigördülni a lábunk alól...
No de nem adtuk fel, senkit sem tántorítottak el a nehézségek, és mindannyian feljutottunk az Ivacka Glavára. A kilátás igazán megért minden fáradozást! Hála a ragyogó napsütésnek, az alig párás levegőnek, olyan messzire láttunk el, amennyire a szemünktől tellett. Balra, a Papukon (magát a legmagasabb csúcsot is Papuknak hívják) magasodott a katonai radar hófehér gömbje, előttünk és jobbra pedig a környező hegyvonulatok hullámzottak sötétebb vagy világosabb zöldben - attól függően, hogy éppen hová sütött oda a nap.
A csúcsot borító sziklákon gyíkok rohangásztak összevissza - bizonyára meglepte őket ez a hirtelen támadt embertömeg. Mi pedig - hozzájuk hasonlóan - letelepedtünk a sziklákra, és ebédszünet közben süttettük magunkat a nappal. Közben persze készült csoportkép is, hogy sose felejtsük el, hogy együtt voltunk a Papuk második legmagasabb csúcsán:
(Nagy Balázs fotója)
A csúszós, meredek ösvényt lefelé is megjártuk, hiszen más útvonalon nem tudtunk volna lejönni a hegytetőről. Az első elágazásig gyalogoltunk ugyanazon az ösvényen, amelyen odafelé mentünk, majd - ismét egy kis várakozás után - elkanyarodtunk jobbra, a Lapjak felé vezető útra.
Annak ellenére, hogy elvileg már csak lefelé kellett mennünk, bizony, útba akadt még néhány nagyobbacska emelkedő. Útban a Nevoljas nevű csúcs felé, végre megpillanthattam az út mentén - életemben először élőben - a fecsketárnics királykék kelyheit, az apró gombvirág csalán közé keveredett bokrait. A műút szélén magasodó sziklafalon itt-ott magányos harangvirág bólogatott az enyhe szélben.
Egy kanyar után szomorú emléktábla álldogál: a háborúban fiatalon elhunyt katonákra emlékezteti az arra járót. Némelyikük még annyi idős sem volt, amikor odaveszett, mint most a nagy fiam...
Feljutottunk még néhány kisebb tetőre, böngészgettük a kizárólag horvátul íródott, ötletes, szépen faragott tájékoztatótáblákat (én egy mukkot nem értettem belőlük, nem is értem, miért nem volt rajtuk legalább egy rövid, angol nyelvű szöveg is), és vártuk a többi látnivalót.
Mielőtt elértük volna a Lapjakot, "találtunk" egy kilátót, melyről ismét csodás kilátást élvezhettünk. Körülötte a sziklák között gyújtoványfű bokrai tátogtak felénk, vidám, sárga színükkel még jobban feldobták amúgy is kellemes napunkat.
Ahogy tovább haladtunk, hol egy út menti, mohos szikla, hol a holdviola ovális, hártyaszerű termése, hol a bogyói nélkül maradt, út menti áfonyás vonta magára a figyelmünket. A Lapjakon ismét tartottunk egy rövid pihenőt - ami persze megint azoknak lett csak igazán rövid, akik később értek oda -, majd a közeli sziklás csúcs támasztott előttünk izgalmas akadályt.
A kiszögellésen álló kereszt tövében a sziklákon át vezetett tovább az út, szó sem lehetett arról, hogy megkerüljük. Kőszáli kecske-üzemmódba kapcsolva, igencsak óvatosan, lábunknak a legjobb alátámasztást keresgélve araszoltunk le az ösvényre, mely Velica váráig vitt minket.
Körbejártuk a vár megmaradt falait - a vállalkozó szelleműek fel is másztak rájuk -, kószáltunk az udvaron, ahonnan alaposabban meg lehetett nézni a kereszt mellől is látható kőfejtőt. Innen már nem volt messze a hegy lába, ahová meredek lejtőn jutottunk le. Mire mindenki elérte a műutat, a buszok is megérkeztek, és megkezdtük hazafelé tartó, álmosító buszozásunkat.
De mielőtt elszundíthattunk volna, megálltunk Kaptolban, mely település jó állapotban megmaradt középkori várral büszkélkedhet. Sajnos, bemenni nem lehetett, ezért csak körbejártuk, míg a többiek tettek egy kis frissítő kitérőt a kocsmába.
Sötét volt már, mire - hosszas határon való megváratás után - megérkeztünk Mattyra, ahol elbúcsúztunk a természetbarát találkozó többi résztvevőjétől. Mert, ha még nem mondtam volna, az utat a Dél-dunántúli Természetbarát Találkozó szervezőinek köszönhettük - a találkozó második napjának programja volt ez, amihez mi is csatlakoztunk. Még egyszer köszönet a lehetőségért!
Már tervezzük, hogy visszatérünk a Papukba, hogy a rövidebb túrát is végigjárjuk - a vízeséses és tavak kedvéért...
Megtett táv: kb. 15 km, legmagasabb csúcs: 913 m
(Sajnos, az útvonalrögzítőm időnként elvesztette a jelet, így nem tudok pontos adatokkal szolgálni.)
(A többi képet ebben az albumban találod.)