A déli hőséget a szállás hűvösebb szobájában vészeltem át - úgyis egy óra volt már, mire odakaptattam a buszállomásról -, majd kettő körül nekiindultam, hogy felfedezzem a környéket. Nem szándékoztam messze menni, de nagyon vágytam már az erdőbe (ötórányi buszozás után talán nem is csoda). Legközelebb a Ciklámen tanösvény van a szálláshoz (na jó, elárulom: Panoráma Hotel), így nem is volt kérdés, merre vegyem az irányt.
Az országútra kiérve átvágtam a másik oldalra, és egy - helybéliek által kijárt - ösvényen bekanyarodtam az erdőbe. Néhány tíz méter után már a tanösvényen is találtam magam. Szép, széles út, remekül karbantartott, még padok és szemeteskukák is állnak mellette. A stílusos jelzés jól látható, az általam bejárt szakaszon együtt halad a zöld sáv jelzéssel (megrögzött túrázók kedvéért felemlegetem majd a jelzéseket is). Ezt követve gyalogoltam eleinte hegyoldalban, később kicsit felfelé tartva.
Annak ellenére, hogy hétköznap délelőtt volt, találkoztam néhány kirándulóval, kutyát sétáltató párral, és később, a kalandpark környékén gyerekekkel is. No és nem felejtettem el közelebbről megszemlélni a lombos erdők - számomra kedvenc - kis növésű lakóit, a virágokat sem. Most virágzik a nebáncsvirág, rengeteg a szőrös és a pelyhes kenderkefű, utamba akadt egy bokor nyúlsaláta is, találtam többféle harangvirágot és a kirándulás végén, a szanatórium kertjébe belesve cikláment is.
Felső sor, balról jobbra: kereklevelű harangvirág, ciklámen, kisvirágú nebáncsvirág,
pelyhes kenderkefű
Alsó sor, balról jobbra: mezei varfű, piros nyúlsaláta, szőrös kenderkefű, gyöngyvirágszőnyeg
De addig még közelebbről is megnéztem az úttól kissé lejjebb - nem iható - vizét folyató Deák-forrást, elolvastam az út mentén felállított tájékoztató táblákat, megcsodáltam a szeszélyesen kanyargó gyökereket, és végül persze megmásztam a Károly-magaslat mind a 394 méterét, hogy még egy kicsit feljebb kapaszkodva a kilátóból is körülnézhessek.
Károly-kilátó
Előbb azonban - mivel az én ízlésemnek kissé sokan voltak már fenn - körüljártam az épületet, megnézegettem a mellette felállított oszlopokat, melyek a környék neves tudósainak (botanikusoknak, erdészeknek, tanároknak) állítanak emléket, és a közelükbe ültetett örökzöldeket.
Fent pedig - az azért meglepetésként hatott (hiába, nem néztem utána!), hogy a kilátóba csak belépő megfizetése ellenében lehet felmenni - csodás panoráma fogadott. Tudom, a panoráma helyileg nem volt fenn, de onnan látszott. Azért panoráma. Néztem jobbra, néztem balra, előre is, hátra is, mindenhol hegyek voltak, erdők, Sopron és a Fertő-tó. Csak ténferegtem egyik oldalról a másikra és gyönyörködtem. Elláttam a távolban felállított szélkerekekig is, melyekből mindenfelé akadt egy-kettő.
A távolban a Tűztorony
Amint jóllakott a szemem, letekergőztem a lépcsőn, és kis hezitálás után (túl sok a választási lehetőség) a sárga háromszög jelzést választottam hazavezető útnak. Nem mondhatnám, hogy lankás ösvény volt... Főleg azután, hogy levágtam belőle néhány száz métert, és csak úgy, toronyiránt learaszoltam a hegyoldalon, míg újra rá nem értem a Ciklámen tanösvényre. Onnan már sétagalopp volt az út hazáig.
Nem csalódtam az erdőben, és biztos voltam benne, hogy a következő napok újabb kellemes órákkal kényeztetnek majd - csak sok legyen a zöld, és kevés az ember...
(A fotóalbumért ide kattints!)