Mivel minden túra a Ciklámen tanösvénnyel kezdődik (ha észak felé akar haladni az ember), ma is arra kanyarodtam. Az éjszakai vihar megtépázta a vidéket: az ösvények sárosan, búsan dajkálják a kidőlt fákat, idejekorán lehullt levelek és leszakadt gallyak hevernek mindenütt. Amikor arra jártam, még esőcseppektől voltak nedvesek a fenyőcsemeték, pocsolyák gyűltek a kocsiutak mélyedéseibe. Hűvös szél fújt, a nap sápadtan bújt az egyre sötétebb felhők mögé.
Induláskor még azt terveztem, hogy a Gloriette-kilátó után elkanyarodok a Szalamandra-tó felé (hátha látok szalamandrát), de ahogy elnéztem és hallgattam a borús és egyre közelebbről dörgő eget, meggondoltam magam.
A tanösvényt elhagyva a zöld sáv-sárga kereszt jelzésen fordultam el észak felé. Az eleinte keskenyebb ösvény - miután átkeltem a műúton - szélesebbé vált, amint az erdészlakhoz (?) értem. Itt a jelzés kettévált, és én a hirtelen megjelenő zöld kereszten ballagtam tovább (ha ballagásnak lehet egyáltalán nevezni, amit műveltem...). Persze, hogy milyen színű és formájú jelzést követtem, a többségnek nem jelent semmit. Aki viszont esetleg túrát tervez arrafelé, azt segítheti a tervezésben.
A Gloriette-kilátó nem esik az útvonalba, kis kitérőt kell tenni, hogy megtaláljuk - persze felfelé. Amellett, hogy meglehetősen meredek az út, itt is kidőlt fák nehezítették a haladást. Azért nem fogtak ki rajtam, még ha a dzsindzsásba is kellett gázolnom, hogy átjussak mellettük...
A kilátó nem kifejezetten magas, mondhatni alacsony, egy emeletes faépítmény. Valaha nagyon szép lehetett róla a kilátás, de az erdő megnyúlt körülötte, és csak egy kis szakaszon tekinthetünk ki észak-északnyugat felé. Nem időztem ott sokáig, nyugtalanított az egyre nehezebb és sötétebb felleg a fejem fölött...
Mielőtt elkanyarodtam volna a zöld sáv jelzés felé, megálltam a Vas-hegyi páholy nevezetű helyen - mely a térképpel ellentétben a kilátóra tartó ösvénnyel átellenben van. Meredeken zuhan le a hegy fala a korlát alatt, és ha nem nőtte volna be annyira a növényzet, jobban megcsodálhattam volna a sziklák szeszélyes falát.
Annyira azért nem rohantam visszafelé - immár a zöld sávon -, hogy meg ne álltam volna szedret szemelgetni. Igaz, hogy nem olyan nagy szemű, mint a boltban kapható kerti változata, és ellenkezését éles tüskéinek belém akasztásával fejezte ki, de megérte! Lehet, hogy egynémely kisebb bogarat is magamhoz vettem közben, de kit érdekel? (Érdekes egyébként, hogy errefelé a szederbokrok nem annyira vertikálisan, mint horizontálisan nőnek, mintha jobban szeretnének a lágy földdel közelebbi kapcsolatba kerülni a fák térde helyett...)
A kalandparknál induláshoz készülődött néhány kisgyermekes család, és kényelmes sétálókat hagytam le a Károly-kilátó felé kapaszkodva. Mire felértem, igen határozottan és fenyegetően dörgött az ég, ezért úgy döntöttem, az erdészeti múzeum és kávézó épületében vészelem át a záport. Ha esne.
Alig telepedtem le egy asztal mellé a kapucsínómmal, szaporán potyogtak is az esőcseppek a fal túloldalán. Kihasználtam a pihenőt, és megnéztem a frissen gyalult fa illatú kiállítást az erdőről, kellemesen elbeszélgettem egy pápai házaspárral, akik kölcsönkérték a térképemet (és rájöttek, hogy a sajátjuk ugyanilyen, csak meg kell fordítani), és indulhattam is tovább: elállt az eső.
Interaktív kiállítás aktív gyerekeknek...
Hány éves a fa?
A kilátóba ezúttal nem másztam fel, de mivel voltak fenntartásaim az időjárást illetően, a rövidebb utat választottam hazafelé: a zöld háromszög gyökerekkel átszőtt, helyenként csúszós, erősebb lejtésű útvonalát. S hogy minél kevesebb aszfaltot kelljen taposnom, ezen is maradtam, így ismét érintettem a tegnap már megtekintett Sörházdombi kilátót, és hamarosan már a kapukulcs után kotorásztam Tatonkámban.
A hűvös, borongós idő pont megfelelt ehhez a rövid kis - alig 10 kilométeres - túrához, és bár nem bántam volna, ha ismét egymásba akadunk egy őzzel, csak lábnyomaikat láttam az ösvény sarában, és bent, az erdőben zörgött el mellettem valaki, homokszínű hátát megvillantva egy pillanatra...
Mára még egy kockányi természet várt rám a déli pihenő után: tettem egy kört a közeli botanikus kertben. Milyen természetbarát lennék, ha pont ezt hagytam volna ki?
Jól is esett a séta - immár valóban sétatempóban, meg-megállva - az örökzöldek és elvirágzott bokrok között, silabizálva a kis táblákra írt neveket, és várva a bújócskázó mókus újbóli feltűnését.
Kellemes másfél órát töltöttem ott, a kert békéjével és a zöld ezer árnyalatát felvonultató flórájával megkoronázta a Sopronban töltött napokat...
A szállástól a kilátóig, és vissza a Károly-kilátóig
