A túrát - szinte már megszokottan - a Hotel Lővér parkolójában kezdtem, miután megtaláltam, merre is indul a Várisi sétaút. Nem volt nehéz: kitáblázták, és igazán szép, a Tűztorony stilizált képét mutató jelzéssel látták el.
Maga az út nem okozott semmiféle nehézséget - bevallottan a kényelmes sétát kedvelőknek készült. A - főként erdőművelési - érdekességeket infótáblákon mutatják be, bár a közelben található kőfejtőről mintha megfeledkeztek volna. Pedig szívesen tettem volna oda egy kitérőt...
A sétautat az azt keresztező bringaútra letéréssel hagytam el, és egészen addig maradtam rajta, míg el nem értem a kék és zöld sáv fonódó jelzést. Igen szép útvonal, balról fenyves, jobbról lombos erdő. Csend és nyugalom. Emberrel - egy MTB-s ifjonc képében jött szemből - csak a kék sáv elágazásánál találkoztam először. Itt egy kicsit megkeveredtem, mert nem jelölték egyértelműen, merre is kéne kanyarodnom. Cserébe megnézhettem a rég kiszáradt Bögre-forrás helyét...
No de nem azért találták fel a GPS-t és töltöttem le a telefonra a Humapot, hogy ne használjam! Elő is vettem legott, és betájoltam magam. (Ahogy később is használtam, ha a helyzet úgy kívánta.)
Az út kis emelkedővel folytatódott az Iker-árok mentén, a mindenhol jelenlévő Kecske-patak partján. Jobbról hamarosan mélyebb szurdokok tűntek fel, irányukból egy-egy hűs fuvallat enyhítette a melegedő levegőt.
Még ezen a szakaszon történt, hogy merengésemből arra ocsúdtam, hogy egy őz áll előttem az úton, kb. 20 méternyire. Mintha várt volna valamit - tán azt, hogy észrevegyem. Exhibicionista őz lehetett: kivárta, míg bekapcsolom és élesítem a célszerszámot, és készítek róla pár fotót. Ha otthon leszek és letöltöm a képeket, ígérem, megmutatom! Fényképeszkedés után pedig vígan elugrált a párjával kergetőzve...(Egyébként meg el voltam kényeztetve őzileg az utóbbi időben: tegnap is kiugrott elém egy, csak az nem akart fotót magáról...)
Már a zöld sávon jártam, amikor érdekes építmény akadt az utamba: a Ferenc-forrás fölött, az út szélén egy téglából épített, kővel burkolt házikó áll. Talán határőr kunyhó lehetett valaha, mellette valamiféle szellőzőalkalmatosságok csúcsosodnak a patakparton. Hiába, közel a határ, és valamikor ez fontosabb volt, mint most...
Kíváncsian vártam, mi maradt a mucki határőr őrsből. Az oda vezető zöld sáv jelzést épp felújítják, így helyette csak az alapozást tudtam követni. Sok magasles mellett vitt el az út, a széles, füves járatokon rengeteg lepke legelészett - naná, hogy nem álltak meg egy fotóra!
Sajna, az őrsöt csak törmelékkupacok jelezték - lebontották az épületeket, a sitt magas halmokban áll a területen...
Innen a piros és zöld sáv jelzésen kellett volna elérnem a Vasfüggöny turistautat, de jelzést csak elvétve találtam. Volt helyette fára festett piros lófej - merthogy ezt az útvonalat lovasoknak is melegen ajánlják. Még jó, hogy másfelé úgyse mehettem, csak le, délkeletre, a határ mentén.
Bevallom, ez a szakasz annyira volt izgalmas, mint a Lenin-összes hosszú, téli estéken... Fűvel bemőtt, köves út, láthatóan kevesen járják. Itt-ott csillámpala váltja fel a hétköznapi kavicsot, ami szépen csillog a napsütésben:
Talán egy szajkófi hagyta el...
Napsütés meg egyre több volt, és mire Harka határába értem, már erősen sírtam a tegnap elvesztett sapkám után... (Na jó, nem sírtam, de nagyon hiányzott.)
S miközben Sopronkeresztúr látképét nézegettem a szőlőhegyen átvágva, már sejtettem, hogy a legnemszeretemebb szakasznak nézek elébe: tűző napon, délidőben. Pedig akkor még nem is tudtam, hogy a térképen jelzett piros négyzet jelzés első pár száz méterét eltüntették - erre szerettem volna visszakanyarodni Sopron felé. De az út annyira magán területté vált, hogy még a lovak is szigorúan néztek mellette, így a falu szélső utcái felé vettem az irányt. Gondoltam, jó lesz nekem az utca folytatásában nyíló párhuzamos dűlőút is, majd az erdőszélen átvágok a turistaútra.
Na, dűlőút se volt. Jóképű lakótelep épült a helyén, mellette és körülötte. Célra tartva tettem egy kört a kész s félkész házak között, míg végre rátaláltam az erdőbe vivő, vadászok terepjárói által kitaposott útra. A napszúrás rémével hadakozva inaltam az erdő felé, azt hajtogatva, hogy fák!, fák!, mire végre tényleg oda is értem. És láss csodát, szinte rögtön ráakadtam a pléh piros négyzetre - sajna, nem festett jelzés, hanem fára szögelt fémlapok visznek észak felé...
Innen úgyszólván eseménytelen utam volt, míg bele nem értem a Várisi sétaút keleti ágába. Csak egy-két düledező vagy rég összeomlott ház jelezte, hogy valaha errefelé is szerettek lakni emberek... No és a fiatalság mindenhol jelenlévőségét hirdette a valaha talán táborként szolgáló ház falára mázolt graffiti:
Az Ojtozi emlékműnél megpihentem kicsit, aztán begaloppoztam a városba, meg sem állva hazáig. Kellemesen beporosodva, szomjasan - mert a vizem elfogyott - értem a szállóhoz, de azzal a jóleső tudattal, hogy nem loptam hiába a napot...
(Ha vezetnék statisztikát róla, elmondhatnám, hogy ez az útvonal bővelkedett leginkább pókhálókban, melyeket szerencsésen le is szedtem karommal, hajammal, ha akartam, ha nem...)
(A nap dala eleinte az Összetartozunk volt, de miután sírhatnékom lett tőle, átváltottam a Csavargódalra. Ha már Bojtorján... Képeket majd még tűzdelek be, otthonról. - Megtörtént!)
A teljes útvonal, egyben
(A többi képet itt tudod megnézni.)