Kaszó: túra, kisvonat, Baláta-tó

Annyi szépség van itthon, Somogyban, és mégis másfelé járunk túrázni, leginkább. Ezen változtattunk tegnap, amikor egy rég látott területre mentünk erdőt járni. Erdőt, végre, ismét.

A Zöldgömb Sport Klub szervezett teljesítménytúrát Kaszó környékére, igen jól időzítve - ezen a hétvégén tartják a Kisvasút napját is, minek köszönhetően a gyalogolni érkező érdeklődő - ha nem fáradt el nagyon - vonatozhat, bulizhat is egyet.

Leparkoltunk két termetes fa között, összecihelődtünk, és elmentünk nevezi a kisvasútállomás mellett felállított rajt-cél helyen. Akkor kezdtek gyülekezni a népek, sokan indultak a rövidebb, 10 kilométeres távon is, mi a húszat - itiner szerint 18,5 - céloztuk meg. Pont elégnek gondoltuk egy délelőttre, hogy utána kényelmesen körülnézhessünk a Baláta körül, és vonatozhassunk is majd.

Az út első felét a piros kerékpáros útvonalon kellett megtenni, melyhez a vadászház előtt elhaladva rákanyarodtunk a településtől északra vivő ösvényre. Előttünk egy pár ballagott virgonc, rókára emlékeztető kutyájával, aki fel-alá rohangálva élvezte a szabadságot. Jelzéssel csak az út elején, majd egy elágazásban találkoztunk csupán (nem mondhatni, hogy agyonfestették az erdőt a bringás út jelzéseivel, a meglévők egy részét is eltakarta a bozót), és eme második is hezitálásra késztetett minket: vajon melyik útra akar vonatkozni? A jobb oldalira szavaztunk, már csak azért is, mert a kutyás pár is arra ment, mint akik ismerik a terepet...

A lápos égerest hamarosan csemetés váltotta fel - kerítés mögött növögettek a tölgyifjoncok, mellette homokos, széles úton gyalogoltunk előre. Ketten mentünk elöl Verával, aki sűrűn emlegette az erre tanyázó viperákat, és riadtan ment át az út másik oldalára, amikor egy döglött, magába csavarodott kis kígyó akadt elénk (persze nem vipera, csak sikló volt)...

Ismét elkanyarodott az út, dúsan virágzó és már termést is hozott zanótbokrok mellett tartottunk északnak, és nemsokára mindkét oldalon fák borultak fölénk, aljukban páfrányrengeteggel. Errefelé sem maradtunk hüllő nélkül - egy kis kuszma hevert a homokban, arra várva talán, hogy ez a sok trappoló, óriás élőlény odébbálljon..

Zanótos

A következő elágazásánál - ahol újra rátaláltunk a jelzésre - idősebb hölgyekből álló csoportba akadtunk. Mint kiderült, akaratlanul is rossz úton jöttünk idáig, bár a megteendő kilométerekből csak pár száz métert veszthettünk, mivel párhuzamosan haladtunk az eredeti útvonallal. Jobbra térve tehát, immár a tényleges bringás útvonalon mentünk tovább, a hűs erdőben, zajongó sárgarigók és érdeklődő szúnyogok között.

Egy kicsit hagytam a lányokat és a jó karban lévő, idősebb hölgyeket leszakadni, előrementem. Jólesett kinyújtóztatni a lábamat, a magam tempójában haladni, nézelődve a széles úton, melyet füves sáv szegélyezett ökörfarkkóróval és harangvirággal. Hirtelen egy őzet vettem észre, amint az erdő szélén ácsorgott, tőlem alig húsz méternyire. Megtorpantam, de mire elővettem volna a fényképezőgépet, őkelme rám nézett, megbillentette jókora fülét és visszament a fák közé.
Az első "ellenőrzőpontnál", egy gázvezeték-oszlopnál bevártam Verát, miközben a kívánt adatot felírtam a rajtlapra. Míg a gyalogakáccal ismerkedtem, az öreglányok is odaértek, mi pedig továbbiramodtunk délnek, még mindig a piros bringautat követve.

Az első ellenőrzőpontnál

Mielőtt a következő e.p.-hez értünk volna, néhány száz métert ballagtunk az országúton is, mely Somogyszobról tartott Kaszó felé. Mellette enyves szurokszegfű szerénykedett a fű között.
A Kű-völgyi halastóhoz vezető ösvény elején, a műútról letérve bója jelezte az ellenőrzőpontot, ahol a matricák mellett néhány palack ásványvíz is várta a résztvevőket. Kedves figyelmesség volt a szervezőktől, tekintve, hogy az útvonalon nem akadt más vízvételi lehetőség.

Mocsaras terület útközben

Innen változott a biciklis út színe - kékkel festett jelzéseket követtünk egészen a célig. A halastót kerítésen át csodálhattuk meg, de odább, kerítetlen párja mellett álltunk meg szusszanni egy kicsit. A vízinövényektől nem látszott, milyen hosszan húzódik a tó északnak, de kellemes látványt nyújtott a ragyogó ég alatt, a késő tavaszi melegben.

A cél felé tartva már szárazabb volt a terület, nem kísérte az utat lápos-mocsaras erdő, mint az út elején. A magasra nőtt tölgyek és itt-ott fenyők alatt jólesett a gyaloglás, és hipp-hopp, már be is értünk Kaszóra, ahol a célban átvettük az emléklapot és a kitűzőt, aztán megvártuk a többieket.

Ha már ott voltunk, ki nem hagytuk volna a kisvonatozást, és amíg a következő járat indulására vártunk - egy kis frissítő elfogyasztása (a lányok szerint finom volt a vadhúsból készült gulyás) és a hastáncosnők műsorának megtekintése után -, közelebbről megnéztük a lombkorona tanösvényt.
Alapvetően iskolásoknak készülhetett, a magasban futó folyosókon ötletes táblák, feladatokat adó összeállítások állították meg a gyerekeket. De a felnőtteknek - nekünk - is élvezetes volt lombmagasságban járni az erdőt, más perspektívából látni ezt a közeget. Kicsit sajnáltam, hogy a függőhíd le volt zárva...

A kisvonat mélabús emlékeket idézett - a két évvel ezelőtti, mesztegnyői kisvonatozást idézte eszembe... Kényelmes tempóban zakatoltunk egészen a Baláta megállóhelyig, ahonnan kellemes ösvény vitt a tóhoz. A kilátóról felénk csillant a víztükör, bár nem sok látszott belőle. A dr. Marián Miklósról elnevezett sétányon juthattunk közelebb a tóhoz, a lápos terület fölé ácsolt stégrendszerről nemcsak a tavat láthattuk egy szabaddá tett benyílón keresztül, hanem a bőven nyíló mocsári nőszirmokban és kakukkszegfűkben is gyönyörködhettünk. A vízen, ha nagyon meresztettük a szemünket, észrevehettük a most nyíló tündérrózsák néhány képviselőjét is.

Van ott néhány tündérrózsa...

A partközeli megfigyelőállomáson jó humorú szakember adott rövid, lényegre törő tájékoztatást a környék mező- és erdőgazdasági hasznáról, az ott élő állatokról, a vadászatról. Sajnos, se fekete gólyát, se viperát nem láttunk, ez utóbbit olyan nagyon nem sajnálta senki...

A vonatig már nem volt sok időnk hátra, így kissé megszaporáztuk a lépteinket, aztán helyet cseréltünk a szerelvényen érkezett tömeggel: ők le-, mi felszálltunk, és visszacsühögtünk a faluba, ahol még tartott a dínomdánom. (Útközben egy felfedező lelkű teknős épp a sínre próbált felmászni, amikor odaért hozzá a vonat, de még épp jókor húzta be a fejét, hogy ne fejetlenül guruljon le a fűbe...)

Mi viszont már nem akartunk több időt ott tölteni, és miután egy kedves idegen készített rólunk egy csoportképet, búcsút vettünk Kaszótól és beszálltunk az autóba. Hazafelé tartva még megálltunk Segesden, ahol kívülről tudtuk csak megnézni a felújított templomot, meg persze Böhönyén, ahol "kedvenc" cukrászdánkban fagyival koronáztuk meg ezt a remekül eltöltött, tartalmas napot.

Az általunk megtett út

A túra útvonala

A teljesítménytúra adatai:
Táv (GPS-szel mért): 17,67 km, szint: 30 m
Teljesítési idő: 3 óra 50 perc

Fotóalbumért kattints!

Káli - de nem az istennő, hanem a medence

Magunkhoz képest korán érkeztünk Ábrahámhegyre, hogy nekivágjunk tavaszi Balaton-felvidéki túránknak - átszelve a Káli-medencét. Az előrejelzés szerint meleg, szinte nyárias idő volt várható, semmi eső. Ennek igazán örültünk. Akkor még...
Az út első néhány száz méterét a többiekkel tettem meg, aztán beálltam szokásos tempómra, és nekivágtam az aznapi majd' 30 kilométernek.

A faluból kiérve nyugat felé kanyarodott az út, árnyas tölgyerdőben kaptattam a salföldi kolostorrom felé. Mintha csak egy mesében lettem volna: kettőt se pislantottam, és már fel is tűntek a fák között a már ismerős falak. Az ellenőrzőponton a pecsét mellé túrós csokit - ál-Túrórudi - is kaptam, amit eltettem madárlátta ajándéknak - majd megeszik a gyerekek otthon, gondoltam.

A kék sáv jelzésre térve először domboldalban, erdőben gyalogoltam tovább, aztán kiértünk a szépen zöldülő szőlők mellé. Amint az út letért a Tótik-hegy felé, mintha el is veszett volna, de megtaláltam, és immár ismét nyugat felé kapaszkodva kerülgettük egymást a velem egy irányba és a szembejövő túrázókkal. Szó se róla, volt tömeg rendesen!

Az erdőből kiérve, magunk előtt megpillantottuk a Csobánc lefejezett kúpját, aztán már ott is volt az útvonal réme, a Tóti-hegy, meredek kaptatójával, köves tetejével és a megunhatatlan kilátással a csúcsról.

Lefelé menet meg-megálltam egy-két kattintásra - még sosem találkoztam lila ökörfarkkóróval, most ennek is eljött az ideje.
A kék és a zöld sáv találkozásáig visszagyalogoltam az ösvényen, melyről egy helyütt kissé letértem, hogy a ligetesebb részen virágzó galagonyást közelebbről szemügyre vehessem. Fénylő, fehér virágait rajtam kívül a méhek is igencsak élvezték, lelkesen gyűjtötték róla a virágport.

Innen már nem esett messze Salföld, az erdőből kiérve szinte már ott is hevert a falu a szemem előtt. A major mellett népes sereg fogyasztotta az ellenőrzőpontnál kínált abrakot. A gyalogos résztvevők mellett rengeteg bringás is érkezett, akik a miénktől egy kissé eltérő útvonalon teljesíthették a túrát.
Miután igazolták, hogy ott jártam és megittam vagy két pohár szódát, egy kicsit bementem a faluba, ahol gyönyörűen felújított, régi házak ragyogtak a napfényben.

Ezzel az állomással nagyjából véget is ért a túra élvezetesebb szakasza. Ezután már nemhogy erdőt, de fákat és bokrokat is alig láttunk, kivéve a Kékkút körüli területet. Tudtam én, hogy mégis a fejemre kellett volna csapni reggel azt a szalmakalapot, de ott kezdtem igazán érezni, hogy mekkora ballépés volt nem megtenni...

A Kékkútra vivő poros útról még láttam az országúton észak felé elhúzó bringásokat, aztán a műutat keresztezve átvágtam a rétre, melyen át nemsokára beértem a faluba. Csak mentem az aszfaltra festett jelzések után, míg Kari bácsi - Székely Károly, a túra névadója - kilátójához nem értem Kékkút fölött, a hegytetőn. Népes sereg pihent a fák árnyékában, itta a fröccsöt és ette a zsírosdeszkát, míg egy padon hozzáértő kézben pendült a hegedű húrja, kedves színfolttal gazdagítva a túrát.

Be kell vallanom, hogy ha nem mentek volna néhányan előttem, a hegy másik oldalán leérve nem biztos, hogy elsőre megtaláltam volna a továbbvivő utat. Szalagozással segítettek ugyan, míg le nem értünk a rétre, mely szélesen terült el a hegy alatt, sármával és virágzó szamócával vidítva fel a napfénytől megfáradt szemet. De aki nem ismeri a terepet, nem járt még arra, az nem biztos, hogy magától tudta volna, merre is van a Theodora-forrás, melyet érinteni kellett. Szerencsére mindig volt valaki a közelben, összeért a tömeg, itt még együtt haladt a harminc és a hatvan kilométeres táv legénysége.

A műútról letérve a Theodora tanösvény nyomvonalát követtem, míg egy éles jobbkanyar után bele nem futottam egy hídba, melyen átkelve megkezdődött a túra emberpróbáló szakasza. Legalábbis számomra, aki inkább erdőben szeret gyalogolni, árnyas fák alatt, változatos terepen...
A Kornyi-tóig a vizesárok mellett vitt az út, mellette újabb lila virágokat fedeztem fel: pacsirtafű bokrai nyújtóztak az ég felé. Fölöttük, északra tekintve a Köveskáli-hegyen és társain legeltethettem a szemem.

Pacsirtafű

A Kornyi-tavat északról megkerülve egy mocsaras, vízátfolyásokkal tarkított területre értem, amely után kitárult előttem a Káli-medence "medencesége": rétek, legelők amíg a szem ellát, itt-ott egy facsoport, virágok, árvalányhaj mindenfelé. Árnyék sehol, csak a fullasztó meleg, forrás, vízvételi lehetőség nuku. De volt helyette agárkosbor, utolsókat nyíló tavaszi hérics, és a remény, hogy csak lesz víz a templomromnál legalább...

Nem volt. Bevallom, több vizet is vihettem volna, de voltam olyan optimista, hogy azt reméltem, a szervezők megtalálják az egyensúlyt az ellátmány mennyisége és elosztása között. Csalódnom kellett. A túra legkimerítőbb szakaszán, a második 15 kilométeren semmi nem volt. Hiába reméltem másokkal együtt, hogy legalább a Sóstókáli-templomromnál (mely autóval könnyen megközelíthető) lesz víz. Pontőr se volt, nemhogy víz! Miután a zsírkrétával rajzoltam egy hervadt ikszet a rajtlapomra, abban a reményben mentem tovább, hogy már nem vagyok messze a céltól. Addig csak kibírom az utolsó deci vízzel, ami nálam van!

A nap meg csak ontotta a meleget, több volt, mint harminc fok, kemény talaj, és hirtelen megirigyeltem az út menti karámban legelésző teheneket. Nekik jutott árnyék is, sovány testüket a fák alá fektetve vészelték át a déli órákat. Nem így a pónik, akik a lovastanya mellett álldogáltak elbambulva...

Kővágóörs után, dél fel fordulva igencsak nézegettem az itinert és a térképemet: alig vártam, hogy lekanyarodjak a Fülöp-hegy felé, no de melyik elágazásnál kell balra kanyarodni?! Volt ott nem is egy, és ha nincs a kisegítő térképem, jól elmegyek a mezőbe kapálni...

Nem éreztem igazán, hogy hegyre megyek fel, szinte egyenletesen emelkedett az út, balra néhol kiláttam a hegyek felé. És hirtelen feltűnt előttem a kilátó hengeres teste, mellette leánykák osztották a pecsétet és mutatták a lefelé vezető ösvényt. A kilátóba nem másztam fel, nem is álltam meg hosszasan pihenni, csak magamba döntöttem a maradék vizemet, és már zökkentem is lefelé, lépcsőfokról lépcsőfokra, meg-megállva, hogy a kilátásban gyönyörködhessek, míg le nem értem Révfülöp meleget lehelő aszfaltjára.

Másfél kilométernyi, utcáról utcára való kanyargás után jutottam el a célba, ahol a hotel udvarán, az árnyékban hűselő fiataloktól átvettem az emléklapot és a kitűzőt. A meleg kézfogás mellé más nem járt, mivel nem fizettem be a gulyásra az induláskor.

Bevallom, jártam már jónéhány teljesítménytúrán, de elég kevés olyannal találkoztam, ahol ennyire nem volt arányban a nevezési díj és a nyújtott szolgáltatás. A borsosnak mondható 1800 forintos nevezésért a második 15 kilométeren semmi sem járt, a célban sem várt minket a szokásos zsíroskenyér hagymával - azt már elosztogatták Kékkút fölött, a hegyen. Nem tudom, hogy a leghosszabb táv résztvevői és a bringások jobban el voltak-e látva, mint mi, de szerencsésebb lett volna, ha a szervezők arányosabban osztják el mindazt, amivel a túrázókat ellátták. Az elején kevesebb is elég lett volna, a végére semmi sem jutott...
Tudom, hogy az időjárást kiszámítani nem lehet, talán szerencsések voltunk, hogy sütött a nap és meleg volt, de ezen a terepen egy kora tavaszi vagy őszi túra - amikor hűvösebb az idő - több kellemes percet, szebb emlékeket eredményezhetett volna.

Táv: 28,57 km, szint: 534 m
Teljesítési idő: 6 óra 15 perc

Fotóalbum itt 

Újra a Tenkesen

Sok éve már annak, hogy utoljára a Villányi-hegységben túráztam. Akkor a 40 km-es távot gyűrtük le, most - a csöpörgő esőre és a sárra való tekintettel - csak a tizenötösön mertem elindulni. Idén az összes eddigi túrám a sárban csúszkálásról szólt, és valahogy nem volt kedvem megint hosszasan ezt művelni. Azért mindennek van határa...

Nem akarom az egész útvonalat ismertetni, inkább pillanatokat, benyomásokat idézek fel - többre most nincs erőm. Végig reménykedtem, hogy eláll a hol éppen csak csöpögő, hol kissé jobban rázendítő eső, és végre kisüt a nap, ahogy az egy rendes túránál dukál. Igyekeztem az időjárás jobb oldalát nézni - végül is, volt esőköpenyem, és igaz, hogy az összes víz ráfolyt a gatyámra, és úgy néztem ki, mint aki térdig vízben gázolt, de lehetett volna rosszabb is.

Az erdő végre tavaszi arcát mutatta: alig mentünk egy kicsit, máris rám köszöntek az első odvas keltikék. Külön örültem annak, hogy annyi fehér volt köztük. Elkísértek egészen a Rózsatemplom hűlt helyéig, és csak akkor vesztettem őket szem elől, amikor a sárral lepett horhóban kapaszkodtam fel, hogy aztán Bisse határában már a kikelt termények váltsák a vadvirágokat a szántóföldön.

Az ellenőrzőponton hősiesen pecsételtek az esernyő alá húzódó pontőrök, akiket egyáltalán nem irigyeltem. No meg magunkat se, amint a következő szakaszra értünk, ahol a sárfolyam teljesen magáévá tette az utat. Inkább az avart választottam a padkán, a fák tövében, míg járhatóbb terepre nem értem.
És már ott is volt a meglepetés: fürtös gyöngyikék kéklettek az aljnövényzetben. Egyesével, párosával, csokrosan. Nem hagyhattam őket lefényképezetlenül!
Ahogy azt az egyetlen szál lónyelvű csodabogyót se, ami az út szélén lógatta pirosló bogyóit rokona, a szúrós csodabogyó árnyékában. A medvehagymával bőven benőtt erdőalja után vidám látvány volt a két kis piros folt.

Mire a második ellenőrzőponthoz értem - ahol húztam egy szép neonzöld ikszet a papíromra -, ködbe burkolózott az erdő. Vagy inkább párába? Jó ötlet volt a két táv, a tizenötös és a húszas elválását egy nagyobb kockán megmutatni, ott legalább nem tévedtem el...

Na de aztán! Mindig megfogadom, hogy nem megyek mások után, ott a térkép, a leírás - ami egy kissé túl volt lihegve, a kevesebb több lett volna -, a GPS (régi, szép idők, amikor még csak a papírtérkép volt, mégis odaértünk mindenhová, legfeljebb kisebb kerülőkkel!), ha elbizonytalanodnék. Így volt, ott volt. Aztán mégis a szentkúti ellenőrzőpontnál kötöttem ki, ahová nem is kellett volna mennem. De legalább találkozhattam egy vidám "baráttal" meg a barátjával.

Visszakanyarodtam a sárgára, be Máriagyüdre, ahol nem néztem meg közelebbről a templomot - talán egyszer máskor, ha nem teljesítménytúrán leszek. A tábornál csak bélyegezni álltam meg, aztán már neki is vágtam a következő emelkedőnek.

A Gyüd fölötti kilátóból visszanéztem a ködbe burkolt tájra, amelyből kiemelkedett a templom világosabb tömbje. Előre, északkelet felé sziklásra váltott a táj, én pedig vártam egy kicsit, míg a diákcsoport továbbtapicskolt a sárban a hegytető felé, itt-ott a köves oldalra felkapaszkodva.

Mire a lokátoros úthoz értem, kisütött a nap, magával húzta a ködöt és a keltikék édes illatát. Az út melletti letarolt réten tömegesen virágoztak a fatönkök között...
No de találkoztam a napsütésben száradó ibolyákkal és elvirágzóban lévő hunyorokkal is. Annyi időm volt - hová siettem volna! -, hogy őket is megörökítsem egy-egy fotón. Nem, mintha nem lenne még ibolyás meg hunyoros képem, egyszerűen csak hozzátartoztak a tájhoz, az évszakhoz. Arról nem is beszélve, hogy mosolyt rajzoltak búbánatos képemre.

Az utolsó szakaszt - miután végre elhagytam a műutat - ragyogó fényben fürdő, kusza erdőben, majd fiatal tölgyesben tettem meg, aztán már be is értem Túrony fölé, a szőlőskertekhez. Innen már nem tartott sokáig beérni a célba, ahol az ablak túloldaláról megkaptam az emléklapot és a jelvényt, kóstoltam egy kis energiaitalt, aztán a napon megszárítottam a hátizsák alatt kiizzadt hátamat.

Összességében - az eső, a sár és az elmászkálás ellenére - szép túra volt, jólesett egy kicsit visszarévedni arra a régi-régi túrára, amit végigjártam arrafelé egyszer, még vele...

Táv: 14,31 km, szint: 533 m
Teljesítési idő: 4 óra 15 perc

Fotóalbum (telefonos és fényképezős képek vegyesen). GPS-útvonal nincs, valahogy nem találta meg saját magát az eszköz...