A Szt. Márton Emléktúrák nevű teljesítménytúrát céloztuk meg hajnali ötös indulással, hogy időben odaérjünk indításra. Hiába, Szombathely messze van Somogyból!
Hűvös, párás időben vágtunk neki a bevállalt húsz kilométerecskének regisztrálás és szerelvényigazítás után. Bevallom, megint elhúztam előre, hogy egyedül küzdjek meg a tereppel. Bár, ami azt illeti, az első pár kilométeren, úgy a dozmati játszótérig, nem volt nagyon mivel megküzdeni. Az Arany-patak partján vitt az út, aszfalton és füves ösvényen váltakozva, a város közelében megbúvó kis falvak mellett. A harmatos rétről felszálló pára mesebeli hangulatot kölcsönzött a tájnak, melynek hátterében ott magasodtak a dombok.
Mielőtt elértem volna azt a bizonyos játszóteret, Torony falu határába érve, az útról letérve - megfogadva az itineren tett ajánlást - lekanyarodtam az egykori Esterházy-kastély felé. Az épület hátsó felén épp felújítási munkák zajlanak, a homlokzati rész viszont már szépen fel van újítva, előtte kedves szobor, gyönyörű fák állnak. Érdemes legalább kívülről megnézni.
A már említett játszótéren kis pihenőt tartottam, és hálás szívvel elfogadtam egy pohár jó forró teát a
Dozmatért Egyesület tagjaitól. Míg felhörpölgettem a frissítőt, megszabadultam az immár fölöslegessé vált pulóvertől, és hamarosan már a zöld háromszög jelzésen tartottam felfelé, a Krisztina-kilátó irányába.
Végre erdő, végre színes fák! Sárga leveleken átszűrődő napfény, lenge szellő, egymást kerülgető sporttársak, fel-felhangzó madárdal - ebből volt a legkevesebb, sajnos. A tanösvény táblái mellett megálltam egy pillanatra, némelyikre csak egy pillantást vetettem, másokat el is olvastam, legalább nagyjából. Sajna, a késő őszi időpont nem kedvezett annak, hogy a kitáblázott madarakból vagy a gombákból többel találkozhassak...
Hamarosan feltűnt a fák mögött a Krisztina-kilátó kilövőállványhoz hasonlatos alakja. Mellette várt az első ellenőrzőpont, ahol helyes kis bélyegző került a papíromra. Persze nem hagytam ki a kilátást se, mert a turista, ha kilátó mellé ér, akkor arra felmászik. Megérte: gyönyörű, tiszta kilátás nyílt a hegyekre.
Innen kövekkel sűrűn teleszórt úton mentem tovább, először egy kicsit felfelé, aztán lefelé, az Életfának elnevezett parkerdő irányába. Széles, homokos, majd füves út vezetett át az erdőn meg mellette, hol színes szilek, hol magasra nőtt fenyők vagy tölgyek között. Újabb tanösvény akadt utamba, mely az erdő életét volt hivatott jobban megismertetni az arra haladóval.
A Halomsíroknál kódos ellenőrzőpont várt, no meg a tábla, amiről megtudhattuk, hogy mik is azok a halomsírok.
Innen szebbnél szebb, és jobbára (ártalmatlan) tölgyesekben gyalogoltam tovább, mélyen beszíva az erdő illatát, látványát, kerülgetve a többi résztvevőt. Akár percenként megállhattam volna fotózni, annyi szép fa, szemnek-szívnek kellemes látvány vett körül.
Hamarosan elértem a parkerdei büfét, ahol összeért a huszas és a tízes táv legénysége. A büfé előtt hosszas sorban állás várt (miután begyűjtöttem a második, aranyos bélyegzőt), míg hozzájuthattam némi gyümölcsléhez és az elmaradhatatlan "túracsokihoz". De kellett is ennyi megállás, még akkor is, ha nem vagyok kifejezetten tömegpárti.
A büfét magam mögött hagyva átvágtam a kis játszótéren, ahol kisgyerekes anyukák gardírozták mindenre felmászni óhajtó csemetéiket, és hamarosan rákanyarodtam az utolsó szakaszra, mely visszavitt Oladra, az iskolához. Volt szerencsém még lencsevégre kapni egy kedves kis gombacsoportot, rácsodálkozni a még mindig harmatos tölgylevelekre az út mellett, és fel-le hullámozni az ösvényeken, mert azért volt még egy kis szint is a távban.
Köszönet a szervezőknek, hála a gyönyörű időért. Talán visszatérünk még.
Táv: 21,27 km, szint: 356 m
Teljesítési idő: 4 óra 22 perc
A szokásos fotóalbumot itt tudod megnézni, akár diavetítés formájában is.
Szervező: Borostyánkő Természetbarát SE