30 km a Kőszegi-hegységben

Januárban, még a járvány kitörése előtt jártam utoljára a Kőszegi-hegységben, az évnyitó túrán. Örömmel láttam, hogy ismét szerveznek túrát arrafelé, és meg is ragadtam a lehetőséget, és tegnap harmadmagammal autóba ültünk és megint rettentő korán elindultunk Kőszegre.

A Jurisics-vár udvarán vártak minket a Vasi Vándorok, és gyors regisztráció után már kanyarodtunk is ki a várból, hogy nekivágjunk a vállalt 30 kilométernek.
A kanyarodás olyan jól sikerült, hogy rögtön egy utcával odébb találtuk magunkat, mint kellett volna. Tettünk hát egy kört a Fő téren, aztán beálltunk irányba, és végre a jó útvonalon baktatva hagytuk el a városközpontot. (És megint kissé késve kapcsoltam be az útkövetést, de ez még semmi volt ahhoz a bosszúsághoz képest, amit a GPS okozott, valahányszor eltűnt...)

Ragyogó napsütésben, egyre emelkedő hőmérsékletben gyalogoltunk el a város végéig, ahol majdnem követtük a másik távot teljesítőket a zöld elágazásánál. Még időben észbe kaptunk, és lekanyarodtunk a piros sáv jelzésre. Innen könnyű utunk volt át a szőlőhegyen, szépen karbantartott hétvégi házak között egészen a védett cáki pincesorig. Az első ellenőrzőpont is itt volt, és pecsételés után azért be-bekukkantottunk a ragyogó fehér falú pincékbe.

Kövesúton mentünk tovább, és hamarosan átértünk Velembe. Valaha innen indult az Országos Kék Túra útvonala, és ha nem felejtem itthon az új Kék Túra-füzetemet, pecsételhettem volna bele... Helyette a rajtlapomra pecsételtek a falatozónál, ahol falatoztunk is, lazára véve a tempót. De mindennek megvan a böjtje, ennek is meglett később...
No de addig még útba ejtettük Bozsokot, miután átvágtunk egy kellemes kis erdőn, és visszataláltunk az útvonalra, amit néhány méter erejéig megint elvesztettünk egy elágazásban. Hiába, tegnap nem voltam a helyzet magaslatán, ami a túravezetést illeti...

Erős a gyanúm, hogy a bozsoki ellenőrzőpont annak a turistaszállónak az udvarán volt, ahol jó régen megszálltunk egyszer, kéktúrázás közben. Csak akkor még nem állt az új épület a kapu mögött, és a terasz sem volt így kiépítve. Haj, emlékek, emlékek!
A falu végén, mielőtt rátértünk volna az Írott-kőre vezető húzós útra, Andiék megtöltötték a kulacsukat jóféle forrásvízzel. Biztos, hogy jóféle - egy házaspár nem egy flakont töltött ott tele épp.

A bozsoki hősök emlékműve

Az útvonal innen egyre csak emelkedett. és a Kalapos-kövekig meg sem álltunk. A nyárvégi meleget ellensúlyozta az erdő hűvösebb levegője, és a néha-néha feltámadó szellő. Az Óriások útjának elején körbefotóztuk az érdekes formájú sziklákat meg egymást, aztán másztunk tovább felfelé, kis kitérőt téve a Holler-barlangnál elhelyezett kódhoz.

Azért a Kalapos-kövön készült egy fotó rólam is...

Bevallom, teljesen kiakadtam magamon. Míg januárban semmiféle nehézséget nem okozott számomra, hogy felmásszak az Írott-kő 884 méteres csúcsára, most az utolsó pár száz méteres szakasz a kék sávon jól megdolgoztatott. Soha nem éreztem még olyan pocsékul magam hegymászás közben, mint tegnap - néhány pillanatig még abban is kételkedtem, hogy fel tudok menni a csúcsra. Nagyon remélem, hogy ennek csak a néhány hónapos túraínség és a felszedett pár kiló volt az oka és nem más...

Andiékat követve - szerelvényigazítás és ebédelés után - én is felmásztam a kilátóba (amit most direkt nem fotóztam le), és a tiszta időnek köszönhetően csodás kilátásban gyönyörködhettem. Na jó, a fenyők még mindig nagyon belelógnak a panorámába...

A torony résén kitekintve...

Miközben a teljesítménytúrázók létszáma visszaszorulni látszott, egyre többen érkeztek a határ másik oldaláról gyalog és bringával is, és később, amikor lefelé tartottunk a Hörmann-forráshoz, szép számmal jöttek szembe honi kirándulók is.
Kicsit gyorsítottunk a tempón, mert attól tartottunk, hogy nem érünk be szintidőn belül - kevesebb fotózás, kevesebb csevej. Már csak rámosolyogtam a gombákra, az itt-ott felbukkanó fecsketárnicsra, viszont a kilátást azért még megörökítettem néhány képen - annál is inkább, mert januárban az időjárás nem volt ilyen kegyes hozzánk. Se a Kendig-nyeregről, se az Óház-kilátóból nem láttunk jóformán semmit. Akkor ezt, az Írott-kő és az Óház-kilátó közti szakaszt ellenkező irányban jártuk végig, és valahogy rövidebbnek látszott. Most egy örökkévalóságnak tűnt, mire az erdőből kiérve, egy kis bukkanó után megláthattuk a kilátót.

Rengeteg volt a szeder, de még érnie kell, hogy finom legyen

Az erőltetett menet után valahogy nem éreztük pihentetőnek, hogy a soros pecsétért fel kellett mászni a kilátóba, de látványért megérte. Alattunk fürdött Kőszeg a nyári verőfényben.
Ezt a látképet egy kicsit később és közelebbről újra élvezhettük - a városszéli Szulejmán-kilátóból, ahová egy szép, betongerendákkal "kikövezett" horhón át vezetett az út. Lefelé viszont egy apró kövekkel beszóródott, térdet nem kímélő lépcsőn mentünk, bár ez már igazán nem hiányzott a korábbi hosszú lejtőkön edződött térdünknek...

Ezt láttuk a Kopasz-Kendigről

No de innen már csak egy ugrás volt a vár, és sikerült még épp időben célba érnünk. A szokásos adminisztráció és a kedves szervezőktől való elbúcsúzás után egy közeli pizzériában vártuk be Attilát, aki a hosszabb, 42 kilométeres távot gyalogolta végig. A mellettünk lévő parkolóba visszatérő lakodalmas menetet még a pizzéria teraszáról néztük, aztán, amikor eleredt az eső és már bevert a napernyő alá, behúzódtunk az épületbe. Pont jókor - néhány perc múlva leszakadt az ég, és az erős zivatar jégesővel támadt a városra. Borsónyi jegek pattogtak a teraszon és a járdán. Attila a jeget megúszta - addigra már célba ért -, és az esernyőjének jó hasznát vette az utolsó szakaszon...

Bevetésre váró vitézek a vár mellett

Kőszeg és a környező hegyek szépek, menjetek ti is!

Táv: (elbóklászásokkal együtt kb.) 32 km (hivatalosan 31), szint: 1049 m
Teljesítési idő: 8 óra
Szervező: Vasi Vándorok Sportegyesület (A szervezés, az ellátás és a jelzések csillagos ötöst érdemelnek!)

Fotóalbumért ide kattints!

Árok, árok, vár, szurdok...

A szikla jó. A szikla szép. A szikla izgalmas. A szikla eső után fenemód csúszik...

Ezzel mintegy összefoglalni szándékoztam a vasárnapi túrát. Ebben a pár tőmondatban minden benne van, ami aznap történt velem-velünk a Bakony keleti régiójában, egészen pontosan Cseszneken és környékén. Merthogy oda vitt minket Feri meg a busza. Laza kirándulásra indultunk, esőmentes időre számítva, hogy végigjárjunk néhány ígéretes helyet. Mert aki már járt ott közülünk, azt ígérte, hogy szép lesz.

Nem indultunk korán, így valamivel tíz óra előtt értünk a Csesznek szélén lévő parkolóba. A szokásos mitvigyekmagammal-kelleesőköpeny-típusú hezitálás és magunk összekapása után nekivágtunk a tervezett kilométereknek. No meg, miután készítettünk néhány gyors fotót a közeli várról. Hátulnézetből.

Délnek tartottunk az Ördög-árok felé. Amint felmásztunk az első dombra, hátratekintve még szebben mutatott a vár a falu fölött. Aztán hamarossan eltakarták a fák, a dombok, és egészen addig nem láttuk ismét, míg vissza nem értünk Csesznekre. 

Ami az időt illeti, nem voltunk elkényeztetve. A napot alig láttuk, és olyan pára volt az erdőben, hogy izzadtunk, mint a ló. Hiába nem volt harminc-sok fok, amennyi volt, a párával együtt megtette hatását. Az út kb. felénél az eső is szemerkélt egy kicsit, de a zuhét megúsztuk. A terep nem volt nehéz - legalábbis, ami a szinteket illeti. No de a tereptárgyak! Azok bizony okoztak izgalmas perceket.

Mielőtt beértünk volna az árokba, átvágtunk egy nyugalmasabb szakaszon, ahol az ösvényt magasra nőtt kanadai aranyvesszők vigyázták, aztán szép szál bükkök közé értünk. Csendes volt az erdő, madarat is alig hallottam, csak néha motozott valami az aljnövényzetben. Az eső - talán előző éjjel eshetett - nyomait magukon viselték a bokrok, a föld hol csúszósan sáros volt, hol szinte száraz, mintha csak foltokban esett volna az eső. Gyaloglás közben - nem szaggattuk nagyon az istrángot - néztem jobbra, néztem balra a bokrok alá, de alig láttam gombát. Pedig az illata megcsapott helyenként, és később, az út mentén bele is botlottam egy gombatelepbe. De olyan tömegesen, ahogy a Zemplénben, nem nőttek.

 

                                      Sárga gévagomba                                 Sereges tintagomba

Kb. négy kilométer megtétele után értük el az Ördög-árok bejáratát a piros sáv jelzésen. A patak szinte teljesen száraz volt. Ettől függetlenül a benne meredező kövek és sziklák csúsztak, jól meg kellett néznünk, hová lépünk - annál is inkább, mert leginkább a mederben ballagtunk egyre beljebb, mellőzve a turistautat.

Tényleg ballagtunk - a látvány magával ragadó, fényképezésre csábító. Készült is több tucat fotó a patakmedret határoló mészkősziklákról, botladozásunkról a kisebb-nagyobb kövek között. Az Ördög-árok mészkőfala több millió éve áll már ott, és állni fog még jóval az emberiség letűnése után is...

Egy idő után kimásztunk a mederből a hegyoldalban futó turistaútra. Ott sem volt egyszerű a közlekedés, hiszen rengeteg kidőlt-bedőlt fa nehezítette a dolgunkat. 

Némelyik olyan vastag volt, hogy csak meglovagolva tudtam átmászni rajta...

Végül, vagy hat kilométer gyaloglás után, elértük az Ördög-gátat, ahol több, nagy sziklatömb zárta el a patak - és a turista - útját. Szerencsére fölötte, a sziklafalon lépcsősor vitt fel a dombtetőre, amit Ildi kivételével mindannyian igénybe is vettünk. A keskeny ösvény, amely továbbvitt a szurdok fölött, eléggé csúszott, jól jött a túrabot annak, akinél volt, a lefelé araszolás során...

A szurdok végén, csúszós átkelés után, megérkeztünk egy lankásabb völgybe, mely látványában semmivel sem maradt el az addigi szakasznál, csak könnyebb volt benne közlekedni. De ennek sem örülhettünk sokáig - hamarosan beértünk a következő szurdokba (valójában még ez is az Ördög-árokhoz tartozott), melyben akkora kőtömbök hevertek a - helyenként kissé vizes - patakmederben, hogy megkerülni nem is lehetett őket mindig. Egy különösen csúszós, egymás hegyén-hátán nyugvó kötömbcsomagon - melyre egy termetes fa is rázuhant valamikor - csak egymást húzva-tolva tudtunk átvergődni. (Nem volt veszélytelen a dolog, de szerencsére megúsztuk nagyobb sérülés nélkül.)

Éppen megcsúsztam sziklára mászás közben

No, de ezt a részt is túléltük! Felfedeztünk még egy szép, nagy tintagomba-telepet, találtam egy fatörzsre akasztott maszkot (vajon ki hagyta ott?), és hamarosan elkanyarodtunk északnak, a zöld sáv jelzés könnyebb útjára. Pihenhetett kicsit a talpunk a puha talajon, míg kővel borított ösvényre nem értünk. Közben az útszéli esőbeállónál tartottunk egy rövid ebédszünetet, és körbefotóztuk az egyik fa lábánál nőtt gombacsaládot. 

A korábbi nehézségek után a Kőárok szinte laza terepnek bizonyult. Itt is szép számmal feküdtek az ösvényekre dőlt fák, mohos sziklák tunyultak a patakmederben, de gyorsabb és könnyebb volt a haladás, mint az Ördög-árokban.

Itt még az Ördög-árokban másszuk át a sziklákat

Miután kiértünk az erdőből, a jelzés az országútra vezetett minket, és az enyhe emelkedő megmászása után már ott is voltunk a parkolónál, ahonnan indultunk. De nem álltunk meg, folytattuk az utat a falu túlsó vége felé, hiszen várt ránk még egy szurdok, amit nem akartunk kihagyni, ha már ott voltunk.

Aztán hirtelen meggondoltuk magunkat - nézzük meg előbb a várat, a szurdok megvár! Így hát jegyet váltottunk és kényelmesen körbejártuk a XIII. században emelt cseszneki várat. Fénykorában impozáns, szép vár lehetett, és talán, ha végeznek a felújításával, megláthatunk valamit régi fényéből.

                            Kilátás a várból az óratoronyra                      Egymást fotózzuk                                     

A vár alatti kocsmánál megálltunk egy frissítőre - ki, mire -, aztán a dombot északkeletről megkerülve értünk le a Kőmosó-szurdokba. Elhaladtunk a régi zsidó temető mellett (megállapítottuk, hogy érdemes lenne egy helyre összegyűjteni az ott csak pusztuló, szétszórtan dülöngélő sírköveket), és már ott is voltunk a szurdok bejáratánál. 

Egy keskeny ösvényen körbejártuk a legszélső, borostyánnal futtatott sziklát, ahonnan remek látvány nyílt a szurdok elejére, aztán le is ereszkedtünk a sziklafalak közé. Egy fára szegelt fatábla előre jelezte a sziklák némelyikén futó sodronyokat - a falmászók "vasalt útjai" -, melyekkel már a Kő-árokban is találkoztunk, igaz, csak messziről - a patakvölgy másik oldalán ferrátázott egy alig látható csapat.

A Kőmosó-szurdok csupán néhány tíz méter hosszú, de legalább olyan szép és romantikus, mint az Ördög-árok volt. Kifelé a barlang jelzés vezet belőle, hiszen több kis barlang is nyílik a környező sziklafalakon. Az egyikhez fel is másztunk, és árgus szemmel kerestünk ősmaradványokat a falán, de csak némi homályos, levéllenyomathoz hasonló rajzolatot fedeztem fel rajta.

Innen kényelmes úton értünk vissza a faluba, a vár alá, és hamarosan már a kisbusz mellett cseréltük le a túracipőt szellősebb lábbelire. Élményekkel telve, jóleső fáradtsággal (de legalábbis álmosan, ami engem illet) ültünk vissza a buszba.

(A túraútvonalért köszönet Dömsödi Áronnak [termeszetjaro.hu])

Táv: 13,9 km

Fotóalbum: ide kattints!