A Jurisics-vár udvarán vártak minket a Vasi Vándorok, és gyors regisztráció után már kanyarodtunk is ki a várból, hogy nekivágjunk a vállalt 30 kilométernek.
A kanyarodás olyan jól sikerült, hogy rögtön egy utcával odébb találtuk magunkat, mint kellett volna. Tettünk hát egy kört a Fő téren, aztán beálltunk irányba, és végre a jó útvonalon baktatva hagytuk el a városközpontot. (És megint kissé késve kapcsoltam be az útkövetést, de ez még semmi volt ahhoz a bosszúsághoz képest, amit a GPS okozott, valahányszor eltűnt...)
Ragyogó napsütésben, egyre emelkedő hőmérsékletben gyalogoltunk el a város végéig, ahol majdnem követtük a másik távot teljesítőket a zöld elágazásánál. Még időben észbe kaptunk, és lekanyarodtunk a piros sáv jelzésre. Innen könnyű utunk volt át a szőlőhegyen, szépen karbantartott hétvégi házak között egészen a védett cáki pincesorig. Az első ellenőrzőpont is itt volt, és pecsételés után azért be-bekukkantottunk a ragyogó fehér falú pincékbe.
Kövesúton mentünk tovább, és hamarosan átértünk Velembe. Valaha innen indult az Országos Kék Túra útvonala, és ha nem felejtem itthon az új Kék Túra-füzetemet, pecsételhettem volna bele... Helyette a rajtlapomra pecsételtek a falatozónál, ahol falatoztunk is, lazára véve a tempót. De mindennek megvan a böjtje, ennek is meglett később...
No de addig még útba ejtettük Bozsokot, miután átvágtunk egy kellemes kis erdőn, és visszataláltunk az útvonalra, amit néhány méter erejéig megint elvesztettünk egy elágazásban. Hiába, tegnap nem voltam a helyzet magaslatán, ami a túravezetést illeti...
Erős a gyanúm, hogy a bozsoki ellenőrzőpont annak a turistaszállónak az udvarán volt, ahol jó régen megszálltunk egyszer, kéktúrázás közben. Csak akkor még nem állt az új épület a kapu mögött, és a terasz sem volt így kiépítve. Haj, emlékek, emlékek!
A falu végén, mielőtt rátértünk volna az Írott-kőre vezető húzós útra, Andiék megtöltötték a kulacsukat jóféle forrásvízzel. Biztos, hogy jóféle - egy házaspár nem egy flakont töltött ott tele épp.
A bozsoki hősök emlékműve
Az útvonal innen egyre csak emelkedett. és a Kalapos-kövekig meg sem álltunk. A nyárvégi meleget ellensúlyozta az erdő hűvösebb levegője, és a néha-néha feltámadó szellő. Az Óriások útjának elején körbefotóztuk az érdekes formájú sziklákat meg egymást, aztán másztunk tovább felfelé, kis kitérőt téve a Holler-barlangnál elhelyezett kódhoz.
Azért a Kalapos-kövön készült egy fotó rólam is...
Bevallom, teljesen kiakadtam magamon. Míg januárban semmiféle nehézséget nem okozott számomra, hogy felmásszak az Írott-kő 884 méteres csúcsára, most az utolsó pár száz méteres szakasz a kék sávon jól megdolgoztatott. Soha nem éreztem még olyan pocsékul magam hegymászás közben, mint tegnap - néhány pillanatig még abban is kételkedtem, hogy fel tudok menni a csúcsra. Nagyon remélem, hogy ennek csak a néhány hónapos túraínség és a felszedett pár kiló volt az oka és nem más...
Andiékat követve - szerelvényigazítás és ebédelés után - én is felmásztam a kilátóba (amit most direkt nem fotóztam le), és a tiszta időnek köszönhetően csodás kilátásban gyönyörködhettem. Na jó, a fenyők még mindig nagyon belelógnak a panorámába...
A torony résén kitekintve...
Miközben a teljesítménytúrázók létszáma visszaszorulni látszott, egyre többen érkeztek a határ másik oldaláról gyalog és bringával is, és később, amikor lefelé tartottunk a Hörmann-forráshoz, szép számmal jöttek szembe honi kirándulók is.
Kicsit gyorsítottunk a tempón, mert attól tartottunk, hogy nem érünk be szintidőn belül - kevesebb fotózás, kevesebb csevej. Már csak rámosolyogtam a gombákra, az itt-ott felbukkanó fecsketárnicsra, viszont a kilátást azért még megörökítettem néhány képen - annál is inkább, mert januárban az időjárás nem volt ilyen kegyes hozzánk. Se a Kendig-nyeregről, se az Óház-kilátóból nem láttunk jóformán semmit. Akkor ezt, az Írott-kő és az Óház-kilátó közti szakaszt ellenkező irányban jártuk végig, és valahogy rövidebbnek látszott. Most egy örökkévalóságnak tűnt, mire az erdőből kiérve, egy kis bukkanó után megláthattuk a kilátót.
Rengeteg volt a szeder, de még érnie kell, hogy finom legyen
Az erőltetett menet után valahogy nem éreztük pihentetőnek, hogy a soros pecsétért fel kellett mászni a kilátóba, de látványért megérte. Alattunk fürdött Kőszeg a nyári verőfényben.Ezt a látképet egy kicsit később és közelebbről újra élvezhettük - a városszéli Szulejmán-kilátóból, ahová egy szép, betongerendákkal "kikövezett" horhón át vezetett az út. Lefelé viszont egy apró kövekkel beszóródott, térdet nem kímélő lépcsőn mentünk, bár ez már igazán nem hiányzott a korábbi hosszú lejtőkön edződött térdünknek...
Ezt láttuk a Kopasz-Kendigről
No de innen már csak egy ugrás volt a vár, és sikerült még épp időben célba érnünk. A szokásos adminisztráció és a kedves szervezőktől való elbúcsúzás után egy közeli pizzériában vártuk be Attilát, aki a hosszabb, 42 kilométeres távot gyalogolta végig. A mellettünk lévő parkolóba visszatérő lakodalmas menetet még a pizzéria teraszáról néztük, aztán, amikor eleredt az eső és már bevert a napernyő alá, behúzódtunk az épületbe. Pont jókor - néhány perc múlva leszakadt az ég, és az erős zivatar jégesővel támadt a városra. Borsónyi jegek pattogtak a teraszon és a járdán. Attila a jeget megúszta - addigra már célba ért -, és az esernyőjének jó hasznát vette az utolsó szakaszon...
Bevetésre váró vitézek a vár mellett
Kőszeg és a környező hegyek szépek, menjetek ti is!Táv: (elbóklászásokkal együtt kb.) 32 km (hivatalosan 31), szint: 1049 m
Teljesítési idő: 8 óra
Szervező: Vasi Vándorok Sportegyesület (A szervezés, az ellátás és a jelzések csillagos ötöst érdemelnek!)
Fotóalbumért ide kattints!